Szele Tamás: Kim it tud?

Az a helyzet, hogy most nem sok mindenről lehet írni, összesen két téma jöhet számításba: a koronavírus és Kim Dzsongun.

Káros mindkettő, nehéz is ellenük védekezni, de míg a koronavírus ügyeiről a legtanácsosabb kizárólag a hivatalos álláspontot képviselni, addig az észak-koreai vezetőről ilyen nincs, tehát vele kapcsolatban valamivel nagyobb a mozgásterünk.

Egyelőre, teszem hozzá. Eljöhet még az az idő, amikor a külpolitikai véleményeket is ugyanúgy szabályozni rendeli a törvény, mint a járvánnyal kapcsolatosakat, a kormánysajtóban már most is így van, nálunk nem, szóval addig írjunk Kim Dzsongunról, míg nem büntetnek érte. Mármint nálunk is, mert hogy nála otthon mindenért jár büntetés, azt tudjuk, és mindennek az ellenkezőjéért, valamint egyebekért úgyszintén.

Egyelőre azonban azért is nagy a szabadságunk ebben a témában, mert a világon senki sem tudja biztosan, hol van ő és mit művel. A gond az ezzel, hogy ha alaposabban átnyálazzuk a kelet-ázsiai információforrásokat, abban is kételkedni kezdünk, amiben szívesen lennénk biztosak.

Az egész a Daily NK egyik írásával kezdődött, mely lap Szöulban jelenik meg, északi emigránsok írják és szerkesztik, éspedig a legnagyobb nehézségek közepette, ugyanis Északról gyakorlatilag semmiféle biztos hír nem szivárog ki, maximum az érkező menekültek tudnak mondani ezt-azt, de már ellenőrizni az információikat: lehetetlen. Nem tudjuk, ki árulta el a Daily NK-nak, hogy Kim Dzsongun állítólag szívműtéten eshetett át valamikor április 12. után – azért ez után, mert aznap még személyesen megjelent a Koreai Munkapárt politikai bizottságának ülésén – és a műtét közben rosszul sikerült egy orvosi eszköz (stent) beültetése, mert az orvos keze annyira remegett. Idegességtől, meghatottságtól – ezt már csak az orvos tudja, de lehet, hogy ő sem. Ez az információmorzsa viszont pekingi politikai körökből származik. Egy japán magazin azt írta, az észak-koreai vezető vegetatív állapotban van a szívműtétje után, és élete hátralévő részében nem is számíthat javulásra, ami felveti, hogy mennyi lehet még neki hátra ebből az életből? Megint más források szerint már meg is halt, vagy ha még nem, akkor mindent megtesznek ezért, erre mutat az, hogy múlt héten Kína egészségügyi szakértőket és kormányzati tisztségviselőket küldött Phenjanba – így kell lennie, egyrészt mert Peking sem titkolja, másrészt, mert a Reuters írja, ők pedig nagyon igényesen ellenőrzik a forrásaikat. A küldöttség a Kínai Kommunista Párt nemzetközi kapcsolatokért felelős részlegének egyik magas rangú tagjának vezetésével, csütörtökön indult Észak-Koreába. Márpedig akihez Peking orvost küld, arról már lehet is méretet venni a koporsóhoz.

Időközben kiderült, hogy a Daily NK informátora névtelenséget kért, és ő az egyedüli forrásunk a műtéttel kapcsolatban – azonban mégis, a kínai reakciók arra utalnak, hogy valami történhetett, ami kapcsolatban áll a vezető egészségi állapotával.

De még ne kiabáljuk el, hogy mi ez a valami, és főleg ne ünnepeljük se a halálát, se az utódját, akiről a Jóisten sem tudná megmondani ez idő szerint, hogy ki lesz, csak remélhetjük, hogy nem a húga.

Ámde a kémműholdak a tengerparti Vonszanban látták Kim Dzsongun személyes különvonatát, ami nélkül tapodtat sem tesz, ráadásul Vonszan a szülővárosa – lehet, hogy ott lábadozik? Lehet, ahogy az is lehet, hogy ott temették el. Sőt, sok minden lehet még ezen kívül is.

Időközben az észak-koreai sajtó minden erejével azt mutatja néhány napja, hogy a Vezér életben van és aktívan politizál – vérszegény kísérletek ezek, ugyanis hiába rakják ki a KCNA, a hivatalos hírügynökség címlapjára az állítólag általa küldött üzeneteket, attól még, hogy levelezget, nem biztos, hogy él is. Ez úgy lehetséges, hogy az üzeneteket elolvasva láthatjuk: diplomáciai sablonszövegek mentek ki az ő nevében, közhely-halmok, olyasmik, amiket normális esetben csak aláírni szokás, de igazából még azt sem: üdvözlet a baráti ilyen meg amolyan népeknek és hős vezetőiknek, akik fáradhatatlan harcukat vívják a világimperializmus erőivel, de reménykedjenek, mert már közel a győzelem. Vagy messze, mindegy, az a lényeg, hogy ezeket nem kellett megírni, nem kellett személyesen aláírni sem. Ezek formanyomtatvány alapján készülnek, tizenkettő plusz áfa belőlük fél tucat.

Egyszóval, azt látjuk, hogy levelezget azzal a pár cégéres gazemberrel, aki még szóba áll vele, azt nem, hogy ki levelezget – de van olyan irománya is, amit elvileg személyesen neki kellett volna fogalmaznia, ugyanis Észak-Koreában törvény tiltja az ő stílusának utánzását. Ez pedig a heti direktívacsomag, aminek kiadása mostanában kétszer is elmaradt: ebben osztja ki rendszeresen a következő hétre a tennivalókat, általában nyolc-tíz ukáz megy ki, és mindig szerdán vagy csütörtökön.

Ehhez képest tegnap összesen három parancsot adott, azt is tőle teljesen idegen stílusban, és olyan általánosságokat rendelt el, mint:

– folytatódjon a phenjani általános kórház építése

– a katonák és civilek egyaránt „élénkítsék tevékenységüket”, amiről még a helybéliek sem értik, mit akar jelenteni

– és a mezőgazdasági dolgozók lássanak neki időben a vetésnek.

Hát szerintem az építkezés és a vetés ment volna ukáz nélkül is, a „tevékenység élénkítése” meg azzal sem fog menni, ha nem mondják meg, mire gondolnak, De tény, hogy nem szokott ő ilyen lapidárisan fogalmazni, és általában pontosabb, részletesebb utasításokat ad. Nem teljesíthetőeket, azt nem állítanám – de pontosabbakat.

Mindeközben a hivatalos pártlapnak számító phenjani Rodong Sinmun nehezen érthető vezércikkben elmélkedik a néptömegek ideológiai és szellemi hatalmáról:

A nemzeti fejlődés kulcseleme a népcsoportok ideológiai és szellemi ereje, és amikor a tömegek szellemi erejére teljes hangsúlyt adnak, akkor bármit meg lehet teremteni, így válik a lehetetlenségből lehetőség.

A koreai forradalomból levonható büszke tanulság, mely egyértelműen sarkalatos tételnek mondható, hogy amikor az emberek tudatosan változnak és fárasztó erőfeszítéseket tesznek, a világon nincs lehetetlen akadály, amelyet ne lehetne kiküszöbölni, és nincs olyan erős várfal, amely ne volna áttörhető. Pártunk mindig az emberektől, nem pedig valamiféle anyagi körülményektől vagy külső hatalomtól függött, és elsődleges fontosságot tulajdonított a forradalom és a közösség előtt folytatott küzdelem lelkesítő erejének, bármilyen nehézségekkel is találtuk magunkat szembe. Pártunk története az emberek által megtett út, és győzelme nagy népünk diadala.”

Folytatódik még, de unnák: az egésznek nincs semmi, de semmi értelme, még célzás szintjén sem.

Mi folyik Észak-Koreában? Mert az egy dolog, hogy az eddigi zsarnokság zavartalanul működik (bár a külföldi követségek munkatársai felvásárlási lázról számoltak be Phenjanban), de mintha valami nem volna rendben. Mintha valami nem a régi, nem a megszokott volna.

Él Kim Dzsongun vagy meghalt? Kómában fekszik netán?

Vagy csak Vonszanba húzódott, önkéntes karanténba a koronavírus elől, és a végén előkerül, vigyorogva, míg az egész világ félreérti a szállongó híreket, aztán kivégezteti a fél vezérkart és családjának maradék tagjait is?

Nem tudjuk biztosan. Várunk bármilyen pontos, megbízható híradásra és addig találgatunk, elemezgetünk.

Habár, ha megbízható hírt várunk Phenjanból, várhatjuk, míg a világ, s még két nap.