Szele Tamás: Járvány és társadalom

Nagyon régi a pesti vicc, amiben Kohn sóhajt egyet: „Mi lesz itt…” mire Grün még szomorúbbat sóhajt. „Mi lesz, mi lesz… de addig mi lesz?” Mi most azokat a pillanatokat éljük, amikor „addig mi lesz” van – de hogy végül mi lesz, azon is érdemes eltöprengeni.

Én magam jelen pillanatban úgy gondolom, akár etikai vétség árán is érdemes volna elterjeszteni, miszerint a koronavírus legjobban seggnyalás útján terjed, ugyanis ettől összeomlana a bolygó jó néhány politikai rendszere, mégpedig a legpocsékabbak, és a helyükön valószínűleg jobbak, de legalábbis kevésbé aljasok keletkeznének – várható is valamiféle átalakulás a társadalmi trendekben, de ehhez nem kell az említett álhírt elterjeszteni.

Sajnos, teszem hozzá, mert szép lenne, ha az emberiség feladná ezt a régi szokását.

De akkor mi várható?

Nos, nem megyek bele virológiai fejtegetésekbe, ugyanis nem értek hozzá, de úgy gondolom vagy legalábbis remélem, hogy a mostani járványhelyzet nagyon messze van az Armageddóntól az egészségügyi szempontokat tekintve. Igen, vannak és még lesznek is áldozatai a vírusnak, de tömeghalál nem várható. Ez nem az ázsiai bubópestis, és mi nem élünk a középkorban. Hiszen a várható politikai-társadalmi következmények is annak tudhatóak be, hogy védekezünk.

Miképpen védekezünk?

Karantén útján védekezünk, mert ez idő szerint ez a legjobb és leghatékonyabb módszer.

Ami az életünket valóban megmenti, de a vagyonunkat kevésbé.

Értem ez alatt azt, hogy a világgazdaság épp úgy, mint a világpolitika, kicsit bonyolultabb dolog egy családi költségvetésnél, és erről csak a populista-neobunkó rendszerek feledkeznek meg, ők is csak addig, míg el nem kezdenek belegebedni a valóságelhárításba. Itt minden összefügg mindennel, fokozottan érvényes a pillangó-hatás, ha megsérül egy tankhajó a Molukki-szorosban, az akkor befolyásolja a kőolaj pillanatnyi árát a tőzsdén, de elindíthat olyan folyamatokat is, amik mondjuk az alapélelmiszerek árának emelkedéséhez vezetnek. És ez még egy nagyon egyszerű példa volt.

Jó lenne azt hinni, hogy 1789-ben például magától ébredt öntudatra a francia nép és lerázta zsarnokai évezredes rabigáját a dicsőséges Felvilágosodás nevében, de valószínűleg lehetett volna olyan világos felőlük, hogy káprázzon belé a szemük, ha – nem lett volna akkortájt már évek óta éhínség.

Miért volt éhínség?

Mert 1783. június 8. és 1784 februárja között többször kitört az izlandi Lakagígar vulkán. A kiömlő láva és a felszabaduló gázok tönkretették Izland teljes mezőgazdaságát, és a sziget lakosságának legalább egynegyede halt meg az ezt követő éhínségben. A következmények nemcsak őket érintették: a légkörbe került hamu a mai Norvégia, Hollandia, Franciaország, Németország, Olaszország, Spanyolország és Nagy-Britannia területére, illetve Észak-Amerikába, de még Egyiptomba is eljutott. Sőt: az északi kikötőkben álló hajók nem futhattak ki, míg Európa mezőgazdaságát a folyamatos kitörések miatt egy különösen meleg nyár sújtotta. Az ezt követő tél sem kegyelmezett: a rég nem látott hidegnek, majd az áradásokkal érkező tavasznak nagyon sok áldozata volt. Emellett a kitörésnek az ázsiai monszunidőszakra is hatása volt, és komoly éhínséget okozott Egyiptomban is.

Ez nagyon szomorú, de mi köze a Nagy Francia Forradalomhoz?

Először az amerikai Függetlenségi Háborúhoz volt köze, ugyanis az angol hajók sem futhattak ki, megszakadt lord Cornwallis utánpótlása, kapitulált és létrejött az Egyesült Államok. De a francia nép is minimum elégedetlen volt az éhezés miatt, minden élelmiszer ára felment, a minőségük viszont romlott (sőt, a rozskenyér alapját képező rozslisztbe az ínséges időkben beleőrölték az anyarozzsal fertőzött magvakat is, minek következtében a lakosság helyenként megismerkedett az LSD hatásaival is, bár inkább csak mérgezést kaptak). Ha nincs éhezés, nyomor és válság, lehet, hogy nem forradalom lett volna, hanem reformok útján szelídül meg a monarchia.

Vagy nem.

1848-ban mi volt? Ki fogják találni: éhínség és gazdasági válság. Európa szinte minden országában éhínség dúlt 1846 és 1847 rossz gabonatermése meg a Nyugat-Európában már néptápláléknak számító burgonyát sújtó vész miatt. Emiatt aki tehette, élelmiszert vásárolt minden pénzén, az ipar tengődött és leállt kereslet híján, megjelent – Nyugat-Európában – a munkanélküliség és ezen eltöprengett egy Marx Károly nevű ember, majd megírta a Kommunista Kiáltványt…

Azt már nem is mondom, mi volt 1917-ben Oroszországban. Tetszenek tudni úgyis: válság, éhínség, munkanélküliség.

És mi van most Kínában?

Egyelőre csak válság, de van egy rossz hírem: Jáva szigetén három napja kitört a Merapi vulkán, de már tavaly óta aktív, és van egy olyan érzésem, hogy ez meg fog látszani a dél-kínai és vietnami rizsföldek hozamán is.

Az euroatlanti térség? Nos, nálunk egyrészt gazdasági válság várható, ugyanis a bonyolult világkereskedelmi kapcsolatrendszer miatt már most kezdjük érezni, hogy Kínában csökkent az ipari termelés, másrészt politikai válságok, ugyanis a nemzetállamok kormányai képtelenek lesznek nemzeti alapon megmagyarázni az inflációt és a munkanélküliséget.

Kínában nem azért csökkent a termelés, mert annyian haltak volna meg, hanem azért, mert annyian vannak karanténban, annyian nem jutnak el a gyárakba. Márpedig a világ alkatrésztermelésének hatalmas része zajlik Kínában: a képérzékelő szenzorok hetven százaléka, a kijelzők ötvenöt százaléka, a nyomtatott áramköri lapok több, mint fele készül ott, és ez még csak az elektronikai ipar. Az autóalkatrészek ellátása is akadozik, márpedig az autó-összeszerelő ipar viszi a vállán a magyar gazdaságot, illetve még fontos ágazat a turizmus, vendéglátás is – aminek most a legrosszabbul megy, kisebb gondja is nagyobb az embereknek mostanság az üdülésnél, utazásnál, bár a határok lezárása miatt módjuk se nagyon volna rá. Végkövetkeztetésként az mfor.hu úgy kalkulál, hogy:

A jelenleg egyre valószínűbb pesszimista forgatókönyv bőven 5 százalék alatti kínai gazdasági növekedéssel (3,9 – 4,2 százalék), 2,5 százalék körüli vagy az alatti globális gazdasági növekedéssel számol, a magyar gazdasági növekedés esetében pedig 3-3,2 százalékra történő lassulást valószínűsít.”

Ehhez adjuk hozzá a kínai lakosság körében egyre erősödő bizalmatlanságot a kormányzat iránt, az Európai Uniót bomlasztó „szuverenizmust” és az amerikai elnökválasztásokat, az orosz és török nagyhatalmi törekvéseket – hát, elég pokoli koktélt kapunk.

Magát a járványt nézetem szerint egy év alatt kiheveri a világ, de a következményeit unokáink is nyögni fogják, ha nem vigyázunk.

Mi lenne a megoldás?

Első sorban most az egyszer fel kéne adni a nemzetállami izolációs próbálkozásokat (a huszonegyedik századi nemzetgazdaság épp úgy nem létezik elszigetelten, ahogy a huszadik századi sem létezett, az olajár akkor is „begyűrűzött”, ha szögesdrót és aknazár várta a nyugati határon), és a megszorult országoknak minél nagyobb mértékű segélyeket kéne adni. Ez nem az ő érdekük, hanem a miénk: minél hamarabb áll helyre náluk a termelés, annál rövidebb ideig tart nálunk a válság.

Másrészt globálisan kéne kezelni a gazdasági folyamatokat, ehhez szemléletváltásra van szükség: ne Lilliputot akarjuk naggyá tenni, hanem vegyük már észre, hogy ha a szomszédnak jó, akkor nekünk is jó.

Harmadrészt fel kéne készülni arra, hogy a közelgő válság ezer és egy konfliktust fog kirobbantani, melyeket békés úton kellene rendezni, ugyanis a kontrollálhatatlan helyi háborúk sokasága új középkorba taszíthatja a világot.

Fog ez menni?

A világ jelenlegi állapota, szervezettsége, rendszerei alapján: nem, képtelenség, erre nincsenek alkalmas eszközeink.

Akkor mi lesz?

Akkor érdekes idők jönnek. És nem a betegség lesz bennük a rossz, az múlik el a leghamarabb. Hanem a következményei.

Azt mondom, mégis terjesszük el, hogy a koronavírus seggnyalás útján terjed.

Legalább arról leszoknának az emberek.

A többit meg majd meglátjuk.