Szele Tamás: Emlékezésnek ideje

Ideje van ilyentájt, december második felében az emlékezésnek, ideje van, már csak azért is, mert a harminc évvel ezelőtti romániai eseményekről mindenki megemlékezett már Magyarországon, akinek semmi köze nem volt sem hozzájuk, sem Romániához, de legfőképpen egy szót sem tud románul és nem is nagyon érdekelte soha, mi történt 1989-ben arrafelé.

Hát akkor most megpróbálok én emlékezni, aki ismertem – amennyire lehetett – az akkori helyzetet, tudok románul és ott születtem, csak épp 1987 decemberében kissé el kellett hagynom az országot, mivel híre jött, hogy nagyon csúnya dolgok várnak rám. Államellenes összeesküvés lett volna az egyik vád ellenem, a másik ezzel párhuzamosan ugyanez, csak a szocialista államrend ellen szőttem volna az ármányt, mégpedig fegyverrel – mondanom sem kell, egy szó sem volt igaz az egészből, de akkor és ott a tények annyira sem számítottak, mint itt és most. Időben kipletykálták nekem a készülő vihart olyan emberek, akik jobban szerették a pénzt az államrendnél, volt az az apró kis okirat-hamisítás és az a pár száz dollár, aminek árán kaptam édesanyámmal együtt egy három napra szóló útlevelet – sikerült lelépnem szó szerint az akasztófa vagy a kivégzőosztag árnyékából.



A dolog szépsége, hogy tavaly egy barátom betekintést nyert a saját megfigyelési aktájába, de mivel az enyémmel közösen kezelték, látta mindkettőt: két vaskos kötet, egy ember meg se bírná emelni tán. Tele fényképekkel, adatokkal, azóta tudom, hogy megfigyeltként a „Fegyverkovács” néven tartottak nyilván. De még érettségi előtt. Úgy vélték ugyanis, hogy házilag készített fegyverek és robbanóanyagok segítségével, ismerőseim élén meg kívánom dönteni a szocialista világrendet, de legalábbis a Ceausescu-rendszert. Biztos mondtam én még a középiskolában olyant, hogy „itt már csak a fegyver segít”, de mondta azt mindenki, legfeljebb rólam besúgták, másokról nem. Olyan nagyon a magam ügyeit már nem is részletezném, megdőlt a rendszer anélkül is, hogy én döntsem meg a sosemvolt csodafegyverekkel – és fegyverrel dőlt meg, két évre rá, most harminc éve.

Akkor én Szekszárdon éltem, a Tanácsi Költségvetés-Elszámoló Hivatalban dolgoztam, mint körülbelül a legrosszabb operátor, és egyre növekvő aggodalommal figyeltem a híreket. Nem igazán lehetett érteni, hogy mi történik. Azt persze tudta mindenki, hogy Temesváron bevetették a hadsereget a civil tüntetők ellen, azt is, hogy gyakorlatilag csatérré vált a város, a kórház harctéri sérülések százait kellett ellássa. Aztán egy délben épp zuhanyoztam, közben szólt a rádió, mikor bejátszottak egy érthetetlennek tűnő hangfelvételt:

Armata în Bucureşti e cu noi! Dictatorul a fugit! Eroicul popor român, victorios! Am învins! Am învins!”

Ami magyarul annyit tesz:

Bukarestben a hadsereg velünk van! A diktátor elmenekült! A hős román nép győzött! Győztünk! Győztünk!”




Kimásztam a zuhany alól és nem értettem. Még előző nap is beszédet mondott Ceausescu, az igaz, nem aratott osztatlan elismerést, sőt, bizony már a jó bukarestiek is szépeket kiabáltak neki, de hát mit tehetett az a sok civil ember? Főleg páncélosok ellen… és hát tüzet nyitottak rájuk Bukarestben is, amint Temesváron is. A legsötétebb végkifejlettől kellett tartani, mészárlástól, borzalmaktól.

Temesvár, a sortűz előtt

És akkor „átállt” a hadsereg.

Talán egész Tolna megyében nem beszéltünk öten sem elfogadhatóan románul, hirtelen nagy szükség lett rám egyszerre mindenhol. Egyrészt nem lehetett mire vélni a hadsereg átállását, de ezzel akkor nem is törődhettünk, másrészt szinte nem voltak hírek – hol volt akkor még internet? Amerikában is alig. Rádióamatőrök segítségével próbáltuk megszervezni a segélyszállítmányokat és a temesvári, bukaresti rádiót hallgattuk. A magyar televízió is megszakította az adását, Aczél Endre próbálta értelmezni, mi történik. Rémhírek érkeztek, megmérgezett ivóvízről Temesváron, több réteg ruhába öltözött terroristákról, akik a tömeget lövik, különös helikopterekről… nem lehetett átlátni a helyzetet, de az volt a legfontosabb, hogy eljusson a gyógyszer és a fájdalomcsillapító oda, ahol szükség van rá.

A kolozsvári sortűz áldozatai




Eljutott, hála az Égnek. Aztán kivégezték a scornicesti-i Tölgyet és feleségét, meglátásom szerint nem is kissé elsietve, mert egy valódi vizsgálat során rengeteg érdekeset mesélhettek volna, például a különböző pénzügyeikről és külföldi kapcsolataikról.

Bukarest: fedezékben

Utána még tartott egy ideig a vérengzés, amit „elfojtott” a Nemzeti Megmentési Front, de hamar más, újabb bajok következtek, amit ottani barátaim úgy fogalmaztak meg, hogy „ellopták a forradalmat”. El ám: hiszen azt láttuk, hogy a régi vezetőgárda emberei irányítják az országot, aki nyugatos fejlődést akart, azt „golannak”, „huligánnak” bélyegezték és a Zsil-völgy bányászaival verették agyon 1990 júniusában – vertek azok mindenkit, aki akár csak szemüveges volt, nehogy megússza egy értelmiségi is.

A “golaniada” leverése: bányászok diákok ellen

De már korábban elkövetkezett Marosvásárhely fekete márciusa, ahol az előző hónapok nemzetiségi összefogása, békéje, közeledése látszott halálos sebet kapni – ne feledjük, Temesváron az első civil halálos áldozat is nemzetiségi származású hölgy, a szerb Lepa Bărbat volt, őt kislánya mellett lőtte főbe a Securitate őrnagya, Vasile Joițoiu, aki – szemtanúk szerint – fogadást kötött, hogy egyetlen golyósorozattal leteríti a teljes családot. (Más források Újvárossy Ernő mérnököt jelölik meg első áldozatként)

Marosvásárhely fekete márciusa

Mi történhetett valójában? Kezd kiderülni. 2018. december 21-én bizony vád alá helyezték Ion Iliescut és bűntársait emberiesség elleni bűncselekmények miatt: legalább ezer ember haláláért felelnek. Mint kiderült, az ügyészek szerint:

Szándékos katonai diverzió, tudatos rémhírkeltés miatt vesztette életét sok ember Romániában Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor 1989. december 22-i menekülési kísérlete után. Megállapították, hogy a kommunista diktátor elűzése után az állam politikai és katonai vezetését a Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front Tanácsa (CFSN) ragadta magához, amely hatalmának megőrzése és legitimálása érdekében 862 ember halálával, illetve 2150 ember sérülésével járó fegyveres diverziót szervezett, amely elévülhetetlen.

A vádhatóság szerint 1989. december 22-e és 30-a között mintegy 12 millió 600 ezer töltényt lőttek ki Romániában. Iliescut és Gelu Voican Voiculescut, a CFSN kormányfőhelyettesét – a televízió adásában és közleményeiken keresztül terjesztett – szándékos félretájékoztatással és rémhírkeltéssel, a Ceaușescu házaspár kivégzéséhez vezető diverzió megszervezésével gyanúsítja az ügyészség. Bűnvádi eljárás indult Iosif Rus, a légierő volt parancsnoka és Emil (Cico) Dumirescu, a CFSN tagja ellen is. Előbbit az otopeni-i repülőtéren egymás ellen vezényelt katonák által rendezett, 48 ember halálát okozó vérfürdő kiprovokálásával, utóbbit a televízió székházánál végrehajtott katonai diverzió megszervezésével gyanúsítják.” (Maszol)

Hogy van ez?

Hát csak úgy, hogy nem voltak semmiféle terroristák. Diverzió, dezinformáció útján a hadsereg különböző alakulatait vezényelték egymás ellen, a titokzatos helikopterek egyszerűen a román légierő 61-es ezredének gépei voltak, amiken Iosif Rus utasítására lemázolták a felségjelet és bukaresti helyszínek fölé küldték őket, hogy fokozzák a zűrzavart. A hadsereg természetesen gondolkodás nélkül lőtt az ismeretlen deszantegységekre… Az otopeni-i repülőtérre kivezényeltek egy nemzetbiztonsági alakulatot, amely sikeresen tűzharcba keveredett a repteret védő katonákkal, mindkét oldalon súlyos veszteségek estek. Negyvennyolcan vesztették életüket csak ebben az egy ütközetben és nyolcan civilek voltak.



Mire volt ez jó?

Első sorban is arra, hogy a hadsereg vegye át a hatalmat. Be kell látni: ahol ilyen gondok vannak, ott kell a fegyveres erő. Aztán érdekes módon fénysebességgel sikerült Ceausescut kivégezni, Elenával együtt, jogszerű vizsgálat és kihallgatások nélkül, eltűnt rengeteg irat, ahol nem akartak eltűnni azok az iratok, ott leégtek az irattárak, biztos, ami biztos. Persze az első eufória után kilógott a lóláb, a nép is kezdte érezni, hogy tőle épp, csak a forradalmát lopták el.

És akkor, a hatalom átmentése érdekében elkezdődtek a nemzetiségi provokációk, elkezdődött a demokrata tüntetők elleni harc, a „golaniada” brutális szétverése – hogyne, hiszen ha valódi választásokra kerül a sor, a már korábban is a hatalom csúcsai közelében tanyázó Iliescu és bandája, akik Ceusescu közvetlen környezetéhez tartoztak korábban, egy voksot se nagyon kaptak volna. Kellett a rendkívüli állapot, kellett a hadsereg, kellettek a rémhírek, ki kellett végezni a diktátort is, mielőtt kinyitja a száját.

A vádemelés megtörtént tavaly, az ügyet áprilisban kezdték tárgyalni: de a halottakat senki sem támasztja fel.

És azt sem feledhetjük, hogy nem, 1989 decemberében nem a nép győzött egy elviselhetetlen, pokoli rendszer fölött. A nép csak vérzett és meghalt, szokás szerint: a feje fölött meg a Sátánt detronizálta egy ördögi rablóbanda.

Ideje van az emlékezésnek, ideje van a tanulságok levonásának.

És ideje van a gyásznak a halottakért.

Ideje van sok mindennek.

Még többnek meg ideje volna.