Szele Tamás: Dudaszó Északról

Az is lehetne ennek a kis elmélkedésnek a címe, hogy „Flower of Scotland”, mert Caledoniáról fogunk merengeni a fenyéren, a ködben, miként azt jobbfajta kelták teszik.

Whisky most nincs, korai hozzá az óra – de ladies and gentlemen, van realitása Skócia kiválásának az Egyesült Királyságból? Válhat független uniós tagállammá, Edinburgh fővárossal?

Latolgatván a lehetőségeket – tehát nem szimpátiáimat, mert azok azt mondanák, hogy hajrá, már tegnap is késő volt ehhez – azt kell mondanom, főként az elmúlt napok történéseinek fényében, hogy ez egy nagyon valószínű fordulat lenne, amire bizony van jogi és politikai lehetőség.



Akkor lássuk előbb a híreket. Ugyebár, mindannyian tudjuk, hogy az Egyesült Királyságban a toryk megnyerték az előrehozott parlamenti választásokat, éspedig meglehetős többséggel. Boris Johnson maradt a miniszterelnök és most már semmi akadálya a Brexitnek, mire fel Orbán Viktor pezsgőt bontott és kéjes álmai lettek. Neki már ez az orgazmus, hagyjuk is örvendezni – azonban olyan egyöntetű volt ez a győzelem a szigetországban?

Távolról sem.

Mint lapunk más helyén írjuk, a tory győzelem úgy lett elsöprő, hogy ezt a szavazatok 43,6 százalékával érték el. Ilyen a brit választási rendszer, kérem, kihasználták a lehetőségeiket. Ráadásul Skóciában – ha csak ezt a területet tekintjük – a Skót Nemzeti Párt elsöprő győzelmet aratott, hiszen az 59 skót mandátumból 48 az övé. Ez skót szinten olyan nyolcvan százalék körüli többség, ám az Egyesült Királyság szintjén csak harmadik helyezést jelent.

Igen ám, azonban Skócia jóval több egy országrésznél.

Már a Brexit-népszavazás idején is többségben a maradásra voksoltak a skótok, és uniópárti véleményük azóta csak erősödött: Nicola Strugeon skót miniszterelnök azonnal jelezte, hogy Anglia mehet, ahova akar, ők köszönik szépen, maradnak Európában. Ha kell, megtartják a Skócia kiválásáról, függetlenségéről szóló népszavazást is. Még idén májusban elkészült volt a brit államból való kiszakadás módját leíró törvény tervezete, tehát volna miről szavazni – ennek már csak az az akadálya, hogy a függetlenségi népszavazást csak a központi, londoni kormány írhatja ki, a skót vélekedés szerint azonban „a demokráciát övező botrány” lenne, ha megtagadnák a választási lehetőséget a skót néptől.



Ebben az érvelésben van is ráció: ha és amennyiben a Brexit-népszavazást demokratikusnak fogjuk fel, és azt mondjuk: így döntött a nép, meg kell tehát történnie a kilépésnek, akkor egy skót népszavazást ugyanígy demokratikus, népi döntésnek kell tekintenünk – egy esetben nem, abban, ha nem tartják meg.

De megtartják. Viharos üzenetváltás zajlott a múlt héten London és Edinburgh között, melynek során Nicola Sturgeon jelezte: sajnálkozással ugyan, de el kell ismernie, hogy Johnson mandátumot szerzett a Brexit végrehajtására Angliában, arra azonban semmiféle felhatalmazása nincs, hogy Skóciát is kivigye az EU-ból.

A skót miniszterelnök közölte, hogy kormánya már a jövő héten megkezdi az újabb skóciai függetlenségi népszavazás jogi előkészítését, ami Indyref2 néven fut. Boris Jonhson ezt határozottan ellenzi, Sturgeon szerint viszont a skótoknak joguk van ehhez. „Önnek, mint a Skóciában vesztes párt vezetőjének nincs joga az utunkba állni” – üzente Johnsonnak. „Itt az idő, hogy a skótok döntsenek a jövőjükről.” (444) 

Hogy korábban, a 2014. szeptemberi népszavazáson a skótok még az Egyesült Királyságban maradás mellett döntöttek, annak nagy jelentősége nincs, ugyanis ha akkor valaki elkezdte volna megjósolni a Brexitet, nagyon hamar a bolondok tornyában kötött volna ki: a helyzet gyökeresen megváltozott.

Nicola Sturgeon péntek este telefonbeszélgetésben is megmondta a magáét Boris Johnsonnak, aki természetesen hallani sem akar a kilépésről, sőt a népszavazásról sem:

Milyen demokráciában lehetséges az, hogy egy párt, amelyik (Skóciában) elvesztette a választásokat, diktál annak a pártnak, amelyik győzött?”

Johnson mondhatja ugyan, hogy de a teljes Egyesült Királyságban viszont győztek, azonban jogilag nagyon bizonytalan érv ez. Jogilag ugyanis Skócia nem egy országrész, egy vidék, egy tájegység, ami része a brit államnak. Nem analóg a helyzet azzal, mintha mondjuk a Nyugat-Dunántúl akarna kilépni Magyarországból és a katalán autonómia is rossz példa: Skócia ugyanis közjogilag önálló állam. Mely részét képezi ugyan az Egyesült Királyságnak, éspedig az 1707-es szerződés óta, mely Nagy-Britannia Királyságában egyesítette a Skót Királyságot és az Angol Királyságot, ekkor veszítették el az önálló törvényhozás jogát is, azonban mégsem veszítették el az államiságot. Csak éppen azóta az angol uralkodó egy személyben a skót uralkodó is. Az egyesülési tárgyalások során a skótok javasolták, hogy maradjon meg egy decentralizált skót parlament is, de az angolok ezt nem fogadták el. És náluk volt a nagyobb tűzerő, ráadásul szó szerint. Más kérdés, hogy Anglia úgy érte el az oktrojált uniót – valahonnét ismerős a módszer – hogy megfenyegette Skóciát: beszüntetik a szabad kereskedelmet és mozgást a közös határon keresztül.

Skócia annyira nem nyugodott bele ebbe, hogy 1715 és 1745 között két nagy jakobita felkelés is kirobbant, végül a skót függetlenség az 1746-os Culloden Moor-i csatában hullott porba végleg, a jó Károly herceg francia földre menekült, és nagyjából azóta él az erőszakolt skót-angol házasság.




De Skócia nem meghódított terület, nem is „ősi angol föld” – Skócia államközi szerződés révén tagja az Egyesült Királyságnak, mármost ahol államközi szerződés van, ott államoknak is kell lenniük. Különben nem érvényes.

Sőt: az önálló skót törvényhozás is létezik és működik, az 1997-es második skót devolúciós népszavazás döntött róla, az edinburghi skót parlamentnek még adóváltoztatási joga is van – 1999. május 6-án megtartották az első választásokat, és július elsején a Westminster átruházta a szükséges jogokat az új skót parlamentre. Mindez azt mutatja, hogy London kénytelen-kelletlen ugyan, de mégis elismeri a skót államiságot. Nem örül neki, de elismeri. Még a Végzet Kövét, a Scone-i Követ is visszaadták 1996-ban, ami nélkül nem lehet skót királyt koronázni – bár érzésem szerint royalista fordulat azért mégsem várható Caledoniában.

Akkor viszont bizony nem szeparatizmusról van szó, egy országrész vagy tájegység önkényes kiválásról, hanem egy államszövetségi szerződés felbontásáról.

Joga van ehhez Skóciának?

Ha elfogadja London, hogy önálló állam: joga van.

Ha meg nem fogadja el, akkor érvénytelen az 1707-es szerződés, hiszen hiányzik az egyik szerződő fél és ezek szerint az angolok több mint háromszáz éve megszállóként tartózkodnak a Skót Királyság területén.




Ha népszavazást tartanak, akkor annak a legitimitását kétségbe vonhatják ugyan, viszont akkor Skócia is kétségbe vonhatja a Brexit-népszavazás legitimitását.

Szóval, róka fogta csuka, csuka fogta róka, csak úgy szabadulhat Johnson, ha elengedi Skóciát. Ha el nem engedi, bukik a Brexit is.

Haddal meg mégsem mehet Edinburgh ellen, ugyanis erre alkalmas hada nincs, nem is lesz.

Mr. Johnson most megtanulja, hogy nem okos dolog, ha egy angol kötekedik a skótokkal.

Megtanulta ezt már Első Edward is, neki is alaposan a fejébe verték.

Egyelőre tehát úgy néz ki: lesz független Skócia.

És uniós tagállam lesz.

A skótok most legalább háromszáz éves számlát törlesztenek.

Bár a függetlenségi törekvés valódi oka az, hogy nem akarnak együtt bukni Angliával.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!