Szele Tamás: Bostoni kötekedők

Figyelem, „megosztó” írás következik, aminek épp az lenne a célja, hogy mérsékelje a megosztottságot. Egy dolog bizonyos: ezt nem fogja elérni. Mintha csak élvezetüket lelnék az emberek a konfliktusban, keresik is okkal, ok nélkül.




Pár napja épp Bostonban keresték, és bizonyos szempontból meg is találták, amit akartak: harmincnégy főt letartóztattak és négy rendőrtiszt könnyebben megsebesült.

De hát mi volt Bostonban, teadélután? Volt az is, csak korábban és annak durvább következményei voltak, aztán utána sorsdöntőek – most inkább bohóckodásnak mondanám a történteket vagy provokációnak, ha nem volnának sebesültjei is. Ugyanis Bostonban megtartották a „Straight Pride Parade” nevű felvonulást, amit magyarra jobb híján „Heteró Büszkeség Menetének” fordítanék.

Azért már a fordítással is bajok vannak. Ugyanis a Pride sem pont a „büszkeségről” szól, hanem egymás tiszteletéről, elfogadásáról, csak hát az angol és a magyar nyelv alaposan különbözik (tényleg, lehetne majd tartani egy tüntetést Budapesten annak érdekében is, hogy beszéljen az egész világ magyarul, azért, mert csak), de angolul is könnyű összekeverni a fogalmakat. Most például az eseményt szervező Super Happy Fun America nevű egyletnek sikerült is, persze szándékosan.

No jó, az az igazság, hogy a Pride idején minden évben (és minden fórumon) előkerülnek nálunk, Magyarországon is azok a másodosztályúan innovatív kis zsenik, akik roppant ötletesen bedobják, hogy „rendezzünk heteró büszkeség napját, vonuljon fel minden heteró, meglátják majd, hogy mi vagyunk a többség” – aztán valahogy ez a rendezvény mindig elmarad, aminek több oka is van. Rögtön az első, hogy egy ilyenen nem minden heteró vonulna fel, csak a homofób kisebbség. A többieknek lenne jobb dolguk is. A másik ok, hogy senki sem vitatja, miszerint a heteroszexuális beállítottság hatalmas többségben van az emberi faj körében minden más preferenciával szemben. Azok sem vitatják, akik nem heterók. Csakhogy a dolog nem arról szól, hogy a Pride idején mindenkinek kötelező volna LMBTQ-nak lenni, és ezzel szemben ezen a napon meg mindenkinek kötelező volna heteróvá válni, annak is, aki nem az: a Pride egyszerűen arról szól, hogy elfogadjuk, miszerint nem mindenki egyforma és érezze jól magát mindenki ízlése szerint. Arról szól, hogy senkit sem szabad elítélni amiatt, kivel bújik ágyba (ha nem gyermekkel vagy állattal teszi és nem követ el nemi erőszakot, nem okoz kárt a párjának).



Vállalhassa mindenki büszkén a partnerét, beállítottságát. Ennyi köze van a dolognak a büszkeséghez.

Arról már nem is szólva, hogy tökmindegy, kik vannak többségben, a szexualitás nem szavazat tárgya, senki sem voksolhat arra, kivel él nemi életet felebarátja vagy felebarátnője, amint rajtam kívül senki más nem szavazhatja meg azt sem, én mit fogok ma ebédelni.

No, most, hogy így tisztáztuk az alapfogalmakat, legalábbis az én megközelítésemben, lássuk, mi történt Bostonban?

Az történt, hogy ez a Super Happy Fun America nevű, korábban ismeretlen szervezet a heteroszexualitás elfogadottságáért hirdette meg a menetet. Sőt, az elnökük, John Hugo kifejezetten azt írta:

A heteroszexuálisok elnyomott többséget képeznek. Harcoljunk a heteroszexuális jogokért mindenütt, hogy büszkén vállalhassuk irányultságunkat anélkül, hogy gyűlölettől vagy előítéletektől kéne tartanunk. Eljön majd a nap, amikor a heterókat egyenlőnek tekintik az összes többi, másféle szexuális orientációjúakkal!”

Gúny?

Paródia?

Az bizony.

Én ugyan nem viccelnék ilyesmivel, pláne nem tennék úgy, mintha ezt komolyan lehetne venni, de a bostoni alt-right megtette mindkettőt. Elnyomott többség? No, épp nem beszélnék elnyomásról, olyan magát többségnek nevező csoportról azonban annál inkább, amely diktatúrára tör és ezzel kissé megsérti az amerikai alkotmány alapelveit, mely épp a fékek és ellensúlyok (vagy akinek úgy tetszik: egyensúlyok) elvével védi a demokratikus rendszert. Szép dolog az alkotmányt épp Bostonban semmibe venni, ennél már csak az volna szebb, ha Philadelphiában tennék, a Szabadság Harangja árnyékában. Washingtont nem mondom, ott minden nap meg semmibe is veszik.

No, de mégis, hányan mentek el a grandiózus parádéra?

Elment kétszáz résztvevő, és megjelent több ezer ellentüntető. Rossz érv volna, ha most megkérdeznénk: „akkor kik is a többség?”, ugyanis ez csak azt mondja el, ezen az eseményen kik voltak többen. Persze, hogy az ellentüntetők. Az is volt a célja.

Abban van némi abszurd, hogy a Heteró Büszkeség Menetét pont Milo Yiannopoulos vezette, aki azért bevallottan nem heteró, de ebben némi ésszerűséget vélek felfedezni: ő legalább már vett részt életében hasonló meneten. Ha – hogy úgy fogalmazzak – ellentétes szempontok is vezették még akkor. Voltak jelszavak, például „Támogasd a csapatainkat” vagy „Építsük a falat, a Bűn alulmarad” (angolul jobban hangzik: „Build the wall and crime will fall.”), egy bohócsipkás ember táblával táncolta végig a menetet: „Heterónak lenni jó!”.



Persze, hogy jó, senki sem mondta az ellenkezőjét.

Meg nem annak lenni is jó. Kinek-kinek ízlése szerint.

Ezek a preferenciák nem egymás ellentétei, akárhogyan is sulykolják azt a szamárságot: ezek vígan elvannak egymás mellett. Ha épeszűek az emberek.

A már említett John Hugo tartott egy beszédet a városháza előtt, miszerint ők csak a jogaikért állnak ki és nem homofóbok, aztán még volt kiabálás, összekaptak és csaptak a tüntetők az ellentüntetőkkel, volt dulakodás és tülekedés, letartóztattak harmincnégy embert mindkét oldalról és könnyebben megsebesült négy rendőrtiszt. Aztán ennek is vége lett.

Tüntetés volt ez?

Ördögöt volt tüntetés.

Provokáció volt.

Trump elnök fanatikus alt-right hívei megindultak, hátha sikerül kiszivattyúzniuk pár pofont, amiért megsértődhetnek meg bosszút állhatnak. Ez azért nem sikerült tökéletesen, nem járt akkora ereménnyel, mintha mondjuk egy másik kisebbséget provokáltak volna, szóval az esemény gyakorlati súlya jelentéktelen, az ilyen mértékű rendbontás az Egyesült Államokban mindennapos.

De provokáció volt, és jó lenne, ha nem követné több.

Bocsánat, nekem egy elképzelt kocsmai jelent jut az eszembe az egészről. Tegyük fel, bemegyek ebben a nagy melegben egy jobb becsületsüllyesztőbe, és kérek egy sört. Megállok vele a pultnál. Mellém áll egy ember, egy pohár borral.

– Mit iszol?

– Sört.

– És miért?

– Mert szeretem. Hűsít.

– Én meg a bort szeretem.

– Egészségére!

– Szerintem kizárólag a bor emberhez méltó ital. Aki nem bort iszik, nem ember. Te nem bort iszol, tehát nem vagy ember.

És már nyílik is a pofonláda.

Ha nem erről beszélünk, akár még nyugodtan meg is ihatnánk, ki-ki amije van. De ő erről beszél. Mert verekedni akar.

És a bíróságon majd azt mondja, hogy neki igenis joga van szeretni a bort.

Ahhoz tényleg joga van: ahhoz nincs, hogy beleszóljon az én korsómba vagy emberségembe.

Összegezve: Bostonban tehát nem politikai demonstráció zajlott, hanem kocsmai kötekedés, annak a megszokott következményeivel.

Csak a balhé ne folytatódjon.

Ahhoz meg az kell, hogy ne kötekedjenek.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!