Szele Tamás: A Jóisten Japánban

Kérem, a mi rátermett miniszterelnökünk megint képes volt eltalálni a szarva közt a tőgyét – a tokiói beszéde sokat mond nem csak lelki alkatáról, de történelmi ismereteiről is.

Mielőtt nekifognék az elemzésnek, szólok: hosszú és egzotikus történet következik, akinek nincs ideje vagy türelme, itt hagyja abba az olvasást, míg nem késő.

Szóval akkor, lássuk először is, miért ment Orbán Viktor Tokióba? Valószínűleg azért, mert oda kívánkozott, névleg azonban egy magyar művekből rendezett kiállítást nyitott meg a tokiói Szépművészeti Múzeumban. Miért pont egy miniszterelnök kellett ezt megnyissa, miért nem egy képzőművész vagy legrosszabb esetben az illetékes tárca vezetője, esetleg a nagykövet vagy a külügyminiszter, azt nem tudni: de Orbán nyitotta meg, és mondott is olyan beszédet, hogy arról koldulunk. Beszélt sok szépről és jóról – emeljük ki a főbb részleteket!


Egy japán nehezen értené meg a magyarokat, mert Japán egy nagy nemzet, négyszer akkora a területe, mint Magyarország, a népessége pedig tízszer akkora. Egy japán biztosan azt gondolja, hogy japán ember mindig volt, van és lesz, japánok nélkül nem lehet elképzelni a világot.”

Igen, a japánok így gondolják, és van egy érdekes hírem: a világ minden népe így gondolja. Láttam én már hantit is, manysit is, igen kevesen vannak, de még ők sem gondolják, hogy eltűnnének a Föld kerekéről. Ez a természetes, senki sem úgy kel reggel, hogy iszik egy kávét és elkezd rettegni a nemzethaláltól. Senki: kivéve Orbán Viktort és körét.

A magyar egy kisebb nemzet, mint a japán, ezért az a gondolat motoszkál bennünk, hogy a világot, az emberiséget Magyarország és a magyarok nélkül is el lehet képzelni. Visszatérő rémálmunk, hogy egyszer megjelenik a Jóisten Magyarországon, megkérdez minket, mi végre vagyunk a világon, és ha mi nem tudunk válaszolni, kihúz minket a nagy könyvből, ahova a nemzetek vannak felírva.”

Beteg elme, tévelygő lélek az, akinek állandó önigazolásra van szüksége. Bár azt magam sem tudnám megmondani, ő mi végre van a világon. De folytassuk:

A magyarok azért innovatívak, azért képesek olyan világszínvonalú alkotásokra, mint amilyeneket itt is látni, mert bizonyítaniuk kell, hogy a világnak szüksége van rájuk, a világ jól jár, ha vannak magyarok. Ezért van olyan sok magyar Nobel-díjas, olyan sok magyar olimpiai aranyérem, ezért vannak ilyen művészeti alkotások, ez mind arról szól, hogy a magyarok helyet követelnek maguknak a Nap alatt – jelentette ki.”




Nem, kérem. Amint nem kezdjük és nem is folytatjuk – ép elme esetén – a napot honfibúval és nemzethalál feletti aggodalommal, úgy a magyar sikerek sem a nemzettudat sikerei. Tehát, szeretheti a magyar – vagy bármely más nemzet gyermeke – annyira a hazáját, amennyire csak bírja, nem hazaszeretetből nyeri meg a százméteres mellúszás olimpiai aranyérmét vagy nem patriotizmusból segít kifejleszteni a hidrogénbombát. Adott esetben a híres, Manhattan-terven dolgozó magyar fizikusok például folyamatosan szemben álltak Magyarország aktuális kormányzataival, tehát orbáni értelemben véve magával a hazával, 1945 előtt származási okokból, üldöztetés miatt, 1945 után pedig világnézeti okokból. És nehezen hinném, hogy Teller, Szilárd Leó vagy Wigner, esetleg Neumann esténként leült Los Alamosban azon mélázni egy ital mellett, hogy „mit is tettem ma azért, hogy a világ belássa, szüksége van magyarokra?”

Nem, kérem. A magyar eredményeknek semmi közük a nacionalizmushoz, azoknak a tehetséghez, képességekhez van közük, ha nem így volna, csak hazafiság kérdése lenne, melyikünk találja fel a fénynél gyorsabb meghajtást, az ingyen energiát vagy hány aranyat hozunk el a tokiói olimpiáról (természetesen az összeset). Aki hazafibb, az ad többet a hazának Orbán szerint, csakhogy azért nem árt a valóságban ha képességei is vannak – arról nem is szólva, hogy olyan ez, mint a nemi élet, lehet, hogy a végső célja a gyermeknemzés meg a nemzet gyarapítása, de az ember soha nem gondol aktus közben ezekre.

Ugyanis ha gondol, nincs aktus.

Amikor Magyarországon japánokkal beszélek, az a benyomásom, hogy több dolog köt össze minket, mint amennyi elválaszt. A szellem, az érzelmek és az erények közös metszetét azonnal felismerjük, ha egy magyar beszél egy japánnal. (…) Magyarország távoli, furcsa ország, furcsa emberek vannak ott, akiknek lelkülete látható majd a kiállításon.”

Hát azt elhiszem, hogy Orbán távolinak érzi, a lakóit meg furcsának, nem is sokat foglalkozik velük a hétköznapi életben: azt sem kétlem, hogy a kiállításon a magyar lelkületből kap ízelítőt a japán közönség, azonban a megnyitó beszéd kizárólag a magyar kormányfő lelkületét tükrözte.

Egy rettegő, állandó önigazolást kereső, kudarcok elől menekülő, nagyra nőtt kamasz kiforratlan lelkét, ami most már ilyen is marad.




Szerencse, hogy a japánok híresen udvarias emberek, ugyanis senki sem röhögte el magát a beszéd közben, míg a magas külföldi vendég szónokolt. Mondjuk tény, hogy Japán egyike azon helyeknek, ahol Orbán magas külföldi vendég lehet, ugyanis a japán férfiak átlagos testmagassága 171,4 centiméter, talán ezért is mehetett oda, ki akart emelkedni a tömegből, ő ugyanis 174 centiméter.

Már akárhogyan is van, térjünk csak vissza a beszédhez, annak is egy szavához. Nem is akármelyikhez: a Jóistenhez. Érdekelne, hogy az Ő nevét miképpen fordították japánra, ugyanis abban az országban, azon a nyelven a monoteista istenfogalom nem létezik. A sintoizmus is politeista, a buddhizmus is, kamik, vagyis istenek ugyan vannak, melyik kisebb, melyik nagyobb, számuk összevéve olyan nyolcmillió a közmondás szerint – de Egy Isten nincs sem a fejükben, sem a nyelvükben, már persze azokat kivéve, akik megtértek valamelyik nyugati hitre.

No, a tolmács erősen zavarba kerülhetett. Hogy mondja, hogy „Jóisten”? Még talán leginkább a Kirisutokyō no kami”, vagyis „keresztény isten” kifejezés lenne a legkézenfekvőbb, ha csak nem jutott eszébe a „Deuszu” szó – de annak bizony elég negatív konnotációi vannak.

Ugyanis Japán a kereszténységgel igen furcsa viszonyt ápolt úgy Tojotomi Hidejosi és Tokugava Ieaszu korától a Meidzsi-restaurációig, vagyis 1597-től 1868-ig. A történet körülbelül azzal kezdődött, hogy Xavéri Szent Ferenc 1549-ben partra szállt Kagosimánál hitet téríteni, és annyira barátságosan fogadták, hogy azt írta haza:

Ez a legjobb ország, amivel idáig találkoztunk.”

Akkoriban komoly térítő tevékenység folyt Kelet-Ázsiában, Kínában a legendás Matteo Ricci atya tevékenykedett, bár ő a legnagyobb sikereit a császári udvarban érte el nem mindennapi tudományos képességeivel, bár eleinte Japánban sem volt ellenérzés a kereszténységgel szemben. A Távol-Keleten ritka is az ilyesmi – előfordul ugyan, mint látni fogjuk, nagyon is, de ab ovo egyetlen vallást sem utasít el az odavalósi ember előítéletből.

Tojotomi Hidejosi
Tojotomi Hidejosi




Persze a japán piacért versenyző hatalmak rendesen mószerolták egymást, a katolikusok a protestánsokat és viszont, sőt, a katolikus Portugália is a nemkülönben katolikus Spanyolországot, de ez még nem lett volna nagy baj. A nagy baj 1597-ben kezdődött, amikor Tojotomi Hidejosi parancsára 1597. február 5-én 26 katolikust – 6 ferencest, 3 japán jezsuitát és 17 japán segítőjüket, köztük 3 gyermeket feszítettek keresztre Nagaszakiban, azért, mert „idegen befolyást terjesztettek”. Ők a huszonhat japán vértanú, és a történelem úgy alakult, hogy igen sok követte őket.

Ugyanis addig szidták egymást az udvarban az európai hatalmak, addig feketítette egyik a másikát, hogy 1614. január 27-én kiutasították az országból az összes misszionáriust, és a japán keresztényeket kötelezték a buddhizmus újrafelvételére. Ugyanebben az évben november 7-én és 8-án a 115 jezsuitából 88 hagyta el az országot Nagaszakiból induló hajókonvojjal, de 27 jezsuita az országban maradt. 1616-ban a kereszténységet betiltották, amit csak 1873-ban vontak vissza. (1632-ben készül el a domonkos rendi Diego Colladotól az első latin nyelvű ismertető a japán nyelvtanról). A végső, borzalmas csapás az 1637-38-as simabarai felkelés idején jött el, melyet a keresztényeknek tulajdonítottak (pedig csak a szegénység okozta). Akkor például Arima eleste után – a városban 70 templom működött, és az egész település katolikus volt – a lakosság inkább a lefejezést választotta, mint az áttérést, így 35-37 000 hívőt fejeztek le, mert nem akarták megtagadni hitüket.

Azért ritka az ekkora és megbízhatóan dokumentált mészárlás még az egyháztörténet gyakran véres lapjain is. Utána évtizedekig folyt a hajtóvadászat elsősorban a bujkáló hittérítők után – a fejükre magas pénzdíjakat tűztek ki, a híveket pedig keresztre feszítettek vagy lefejezték.



Vagy addig kínozták, amíg meg nem tagadták „Deuszut”, a keresztény istenséget. Ezzel együtt, mikor az 1860-as években az ország újra kénytelen volt megnyitni kapuit a külvilág előtt, kiderült, hogy Nagaszaki környékén mintegy 60 ezer „titkos keresztény” (kakure kirisitan) él, akik bujkálva hódoltak őseik 250 éve felvett vallásának.

Szóval, ezért van kicsit furcsa mellékíze japánul a „Deuszu” kifejezésnek (nyilván a latin „Deus”, „Isten” szóból ered).

Azért Orbán Viktor is meggondolhatta volna, hogy hol emlegeti a Jóistent, annyit mondok – annyit meg kérdeznék, hogy ha már akkora a magyar–japán lelki rokonság, mit szól ehhez a keresztényüldözési államtitkár?

Mert Japánban bizony még nyolcvan éve is be volt tiltva a kereszténység, igaz, akkor már a második világháború miatt volt kötelező mindenkinek sintoistává lenni. Ma már persze teljes a vallásszabadság, mint minden civilizált országban.

Szóval, egy dolog biztos, Orbán Viktor nem tudja, hol beszélt és mit, valamint azt sem, hol lakik a Jóisten.

Mert hogy Japánban nem, az biztos.