Sarokba szorította-e Von der Leyen a „fukarokat”?

Úgy tűnik, az Európai Bizottság (vagy „az EU”?) emelte a tétet. Míg pár hete még azon ment a vita, hogy az EU költségvetése (amelynek zöme visszafolyik a tagállamok kasszájába, csak éppen más eloszlásban, mint ahogy befizetik, ezzel hatva a gazdasági fejlettség kiegyenlítődése felé) évente 30-40 milliárd euróval több vagy kevesebb legyen, most hirtelen megjelent egy 750 milliárdos szám.

A koronavírus miatt leálló gazdaság ismételt felkurblizásához már eddig is szó volt egy 500 milliós injekcióról, ez azonban az uniós költségvetésen kívül, elsősorban az ESM (az Európai Stabilitási Alap) és az Európai Beruházási Bank hitelfelvétellel szerzett forrásaiból származik. Ezt a csomagot, amely azonban csak az eurozóna tagállamaira vonatkozik, már április 9-én jóváhagyták a valutaövezet tagországainak vezetői. Ugyanakkor világos volt az is, hogy a teljes költségvetést újra kell gondolni. Az unió hétéves hosszútávú költségvetési ciklusokban gazdálkodik és ennek keretén belül hagyják jóvá az éves költségvetéseket. 2021-ben pedig új ciklusnak kell indulnia. Az eddigi viták miatt kétséges volt, hogy időben elfogadják-e a hosszútávú költségvetést. Ez ugyan formálisan nem jelentette volna egyben a 2021-es éves költségvetés kudarcát, de kevéssé valószínű, hogy ha nem lett volna megállapodás a keretről, az éves költségvetésről lett volna. Éves költségvetés nélkül évet indítani normál időkben is nyögvenyelős (miután az előző évben ténylegesen elköltött összegnek havonta csak egy tizenkettedét lehet lekötni, a hosszú távú programok egyszerűen nem indíthatók), hát még recesszióban.




A gordiuszi csomót átvágva, a teljes „újratervezést” az Európai Tanács április 23-ai (a járvány miatt videokonferenciaként megtartott) ülésén határozták el – akkor még a véleménykülönbségek miatt nem is jelentettek meg közös közleményt, csak az elnök, a belga Charles Michel összefoglalóját. Ekkor május 6-ára kértek egy új, a koronavírus utáni élénkítésre koncentráló, költségvetési javaslatot a Bizottságtól. A feladat nehézségét jelzi, hogy egy halasztás után május 27-én állt elő a Bizottság elnöke, a német Ursula von der Leyen a javaslattal, és azt rögtön az Európai Parlamentben, majd a Bizottság (ismét távkapcsolat útján megtartott) sajtótájékoztatóján ismertette. Ismeretes, hogy a Parlament volt a nagyobb költségvetés legszilárdabb híve. Természetesen az EU-pénzek kedvezményezettjeit, köztük Magyarországot és más kelet-európai országokat, valamint a mediterrán országokat tömörítő „a kohézió barátai” csoport is emellett volt, velük azonban a Tanácsban szembeszegült a „spórolós négyek” csoportja – Hollandia, Finnország, Svédország és Dánia.

A vita azonban kevésbé az összegről szólt és fog szólni (habár az Európai Bizottság kiszivárogtatott egy kétezer milliárdos összeget is, ezt azonban úgy kell érteni, hogy a 750 milliárd mellé a hét éves hosszútávú költségvetés ezerkétszáz-milliárdját kell beszámítani). Inkább arról, hogy milyen formában kapják ezt meg azok az országok, amelyek a legjobban szenvedtek a vírustól és annak következtében a legsúlyosabb gazdasági visszaesést fogják elszenvedni, és hogy mi legyen a forrás. Na meg persze az összeg elosztásáról az országok között. Magyarország néhány milliárd euróra számíthat nettóban – a megoszlást természetesen számok alapján végzik, de elsősorban előrejelzett számok alapján, a magyar statisztikák és optimista kormányzati előrejelzések ebben nem játszottak pozitív szerepet. Az az érvelés pedig, hogy azt „büntetik” a kisebb támogatással, aki jól védekezett, teljesen ellentmond a segítség logikájának.

E kis „hazai” kitérő után térjünk azonban vissza a formához és a forrásokhoz. A forma a fontosabb a kedvezményezetteknek, ezt azonban befolyásolják a források. Az unió szerződései szerint költségvetésének hosszú távon kiegyensúlyozottnak kell lennie. Ez úgy is értelmezhető, hogy nem vehet fel hitelt. Nem tud tehát úgy költekezni, mint a tagországok költségvetései – innen ered aztán az a vita, amelyet a FIDESz nagy előszeretettel szít, hogy segített az EU a járvány elleni védekezésben vagy nem. Van viszont egy cikkely a szerződésekben, amely lehetővé teszi rendkívüli események folytán előállt nehézségek esetére, hogy az Unió költségvetésén kívül nyújtson támogatást a tagállamoknak. Merkel asszony erre hivatkozott (ugye feltűnt, hogy Németország nem tagja a „spórolósok” táborának, pedig eddig vehemensen ellenezte a közös EU-s kötvények kibocsájtását), amikor ha nem is a javasolt „koronavírus-kötvények”-hez, de valamilyen EU-szintű kötelezettségvállaláshoz hozzájárulását adta. A Macronnal közösen elgondolt csomag eredetileg csak ötszáz milliárdról szólt volna, de Merkel volt utódjelöltje és minisztere a Bizottság elnökeként biztos nem véletlenül jött elő másfélszer annyival.



A felvett kölcsönt (mert a kötvénykibocsátás bizony kölcsönfelvétel) viszont az EU-nak kell visszafizetnie, természetesen a tagállamok pénzéből, hiszen ő nem tud pénzt teremteni. És ekkor merült fel az örökjáradék-kötvény ötlete – ekkor a tőkét nem kell visszafizetni, csak a kamatokat kell fizetni – na nem örökké, csak addig, amíg az adós nem gondol egyet, és nem fizeti vissza az összeget, amire saját belátása szerint van joga. Ha pedig nem fizeti vissza, az infláció előbb (vagy inkább utóbb) lecsökkenti a tartozás valós értékét. Végül azonban a 30-éves kötvény kibocsátását javasolta a Bizottság. Amennyiben a támogatást kölcsönként nyújtják, ahogy a támogatott országok ezt visszafizetik, úgy tudja az EU is visszafizetni a kötvényekkel felvett kölcsönt. A koronavírus által legjobban sújtott országok viszont zömében már eleve el vannak adósodva, ezért amellett szálltak síkra, hogy vissza nem fizetendő támogatásként kell kapják ezt az összeget (ekkor lenne érdekes megoldás az örökjáradék-kötvény) – és ez volt az, ami a „spórolós négyek”-nél végleg kiverte a biztosítékot.

Az unió viszont egyben nagyon jó: kompromisszumokban. Így aztán a javaslat maga is részben vissza nem fizetendő támogatást, részben kölcsönt irányoz elő – igaz, 500 milliárd lenne a támogatás és „csak” 250 milliárd a kölcsön. Ezután nem meglepő, hogy a reakciók nagyon is visszafogottak voltak. Mindenki kapott valamit, és hogy mennyi lesz ez a végén, az az alkudozások során kell kialakuljon. Ezeknek jól bejáratott fórumai vannak (és amikor végletesen eltérnek az álláspontok, akkor megállítják az órát vagy más eszközöket alkalmaznak, ahogy Donald Tusk, akkor az Európai Tanács elnöke a görög mentőcsomag tárgyalásakor egyszerűen elállta a kijáratot, és addig nem engedte ki Merkelt és Cipraszt a teremből, amíg meg nem állapodtak). Június 19-én ül össze az Európai tanács megvitatni a javaslatot.

Lesz mit megvitatni: egy másik vörös posztót is meglengettek az óvatosabb integrációt pártoló tagállamok előtt: a visszafizetés másik forrása az unió olyan többletbevétele lenne, amely közvetlenül általa kivetett adókból származna. Ezzel a szorosabb integráció híveinek egy régi álmának valóra váltása felé tennének egy lépést: az unió önálló bevételei függetlenítenék azt a tagállamok befizetéseitől, és hasonlóbbá tennék egy „szövetségi” költségvetéshez. Ez is egy kompromisszum lesz, ha lesz.

Az azonban egyre erőteljesebben körvonalazódik, hogy a kompromisszum árát egy másik vonalon fogják megkérni: a támogatások jogállamisághoz kötése régóta törekvése nem csak az ebben a tekintetben nagyon jól álló négy „spórolósnak”, de másoknak is. Ráadásul egyes válságtól sújtott országok is remélhetik, hogy ebben a tekintetben jobban teljesítve, előnyös lehet nekik ez a kritérium. Egy másik feltétel kevésbé tetszik némelyeknek, és válságkezelésről lévén szó, lehet is vitatkozni róla: a makrogazdasági fegyelem. Viszont amíg minderről folyik a vita, a csomag létét, a közös uniós kölcsönfelvételt már nem vonják kétségbe. És ez akkor is nagy eredmény, ha még nagyon messze van az eredetileg elképzelt, a költségvetés kiegészítésére „normál időben” is szolgáló közös európai kötvénykibocsátástól.

Szabó S. László

(A kép forrása: Európai Bizottság Audiovizuális Szolgálata)