Konok Rebeka: Japcsi, vigyázz, itt ne érjen az éjszaka!

Internálások, etnikai tisztogatások… nap mint nap jönnek a hírek a világ minden tájáról, így az Egyesült Államokból is. Persze, az ókori Mezopotámiától máig ennek komoly hagyományai vannak. A japán származású amerikai polgárok számára a második világháború idején felállított koncentrációs táborok története nem tartozik az ismertebbek közé, de felelevenítése talán ma sem minden tanulság nélkül való.

A 18. század második felében, amikor Japán megnyitotta partjait a világ előtt, a szigetországból kifelé is megindult a migráció. Nagyrészt munkások vándoroltak ki, a jobb megélhetés reményében. 1869 és 1924 között megközelítőleg 200 000 japán emigrált a Hawaii-szigetekre, és 180 000 a kontinentális Amerikába, elsősorban a nyugati partra, ahol farmokat és kisvállalkozásokat alapítottak. Az 1870-es években Kaliforniában betiltották a kínai bevándorlást, és ennek hatására robbanásszerűen nőni kezdett a japán populáció. 1907-ben már egy év alatt körülbelül harmincezer japán érkezett az Egyesült Államokba. Ekkor döntöttek úgy, hogy kontrollálni fogják a migrációt. Ennek érdekében kétoldalú szerződést kötöttek Japánnal, majd 1913-ban betiltották a japánok földszerzését. Veszélyesnek tartották, hogy a japánok alkalmazkodó- és asszimilációs képessége szinte határtalan volt, és minél jobban igyekeztek amerikanizálódni, de közben megtartani japán identitásukat is. Végül az 1924-es bevándorlási törvény sok más nemzetiséggel együtt a japán bevándorlást is betiltotta. Innentől nem nőtt az isszei, tehát első generációs japán amerikaiak száma.

A rasszista törvények ellenére a japán amerikaiak élettel teli közösségeket alkottak, és nagyban hozzájárultak a nyugat-amerikai, elsősorban kaliforniai mezőgazdaság fejlődéséhez. Ennek ellenére Japán katonai erejének növekedését látván az ONI (Office of Naval Intelligence, az Egyesült Államok haditengerészetének hírszerző szolgálata) elkezdte megfigyelni a Hawaiin élő japánokat, majd 1936-tól Roosevelt elnök rendelkezésére hozzáfogtak egy olyan lista összeállításához, melyen azoknak a neve szerepelt, akiket egy potenciális japán-amerikai konfliktus esetén először koncentrációs táborba küldenének. 1939-ben Az ONI az FBI-al és a Katonai Hírszerzéssel közösen egy még bővebb Őrizetbevételi Jegyzéket állított össze.

A konfliktus be is következett, amikor a Japán Birodalom 1941. december 7-én Pearl Harbornál megtámadta az Egyesült Államokat. Japán 1936 óta elért katonai sikereinek tudatában a helyzet nagyon aggasztó volt az amerikai kormány számára. A közvélemény eleinte védte a japán amerikaiakat, hisz legtöbbjük már ott született és „rendes amerikaiként” nevelkedett, de pár hét múlva a média hatására ellenük fordultak. Azt terjesztették, hogy a japán amerikaiak szabotázst terveznek. Ennek hatására az ellenségesség, a rasszizmus és a faji előítéletek folyamatosan terjedtek, majd végül két hónappal Pearl Harbor után, 1942. február 19-én Franklin D. Roosevelt amerikai elnök kibocsátotta a 9066-os számú elnöki rendeletet, melynek értelmében a japán amerikaiakat kitelepítették a nyugati partról. Ez megközelítőleg 120 000 embert érintett, akiknek jelentős része – több mint kétharmada – amerikai állampolgár volt. Mindenkit kitelepítettek, aki legalább egy-tizenhatod részben japán származású volt, sőt a koreai és tajvani amerikaiakat is, mivel ez a két ország japán megszállás alatt állt. A Hawaiin élő japán amerikaiak nagy része viszont kimaradt az internálásból, annak ellenére, hogy Hawaii lakosságának közel 40%-át ők alkották.

Országszerte tíz internálótábort létesítettek, Kaliforniában, Idahóban, Utah-ban, Arizonában, Wyomingban, Coloradóban és Arkansasban. Az internáltakat először gyülekezőközpontokba küldték, majd amikor elkészültek az internálótáborok, vonattal és teherautóval odaszállították őket. Az életminőség táboronként különbözött. A nemzetközi törvény értelmében legalább olyan minőségű szállást és ételt kellett adni az internáltaknak, mint a legalacsonyabb beosztású katonának, de ez spártai körülményeket jelentett. A táborokat sietve építették a katonai barakkok mintájára, befejezetlenek voltak, sokszor hiányoztak a családi élethez szükséges létesítmények. A legrosszabb helyzet Wyomingban, a Heart Mountain Internálótáborban volt, ahol télen akár -18 fok alá is eshet a hőmérséklet. A nyugati partról áttelepített japán amerikaiak nem voltak hozzászokva a zord időjárási körülményekhez, és megfelelő ruházattal sem rendelkeztek.

A táborokat fegyveres őrök védték, és szögesdrótokkal vették őket körül. Amíg az internáltak együttműködtek, és nem szegték meg a szabályokat, addig a családjukkal maradhattak, és aránylag jól bántak velük. Azonban többször előfordult, hogy az őrök lelőtték a szökni próbálkozó internáltakat. A leghíresebb ilyen eset James Wakasza halála volt a Utah állambéli Topaz Internálótáborban. Wakaszát annak ellenére lőtték le, hogy nem szökni próbált, csak a kerítés közelében sétált. Halála zavargásokhoz vezetett a táborban.

Az internálótáborok kis városokként működtek, a kormány által biztosított egészségügyi ellátással és oktatással. A lakóknak „tábori munkákat” adtak, amiért minimális havibért kaptak. Sok szolgáltatást, például az egészségügyet és az oktatást is ők láttak el. Mindkettő alacsony színvonalú volt, mivel nem volt elég képzett egészségügyi dolgozó és tanár, illetve a megfelelő létesítmények és eszközök is hiányoztak. A tíz táborban összesen 1862 olyan halálesetről vannak feljegyzések, melyet megbetegedés okozott. A táboron belül csak a második generációs, már Amerikában született japánok kaphattak tekintélyesebb pozíciókat. Ez számos szociális problémához vezetett, mivel a japán kultúrában tradicionális tisztelet övezi az időseket.

Az internálótáborokból körülbelül 3600 japán amerikait toboroztak a hadseregbe, illetve 22 000 olyan főt is, aki a relokációs zónán kívül, tehát nagyrészt Hawaiin lakott. A történelem fintora, hogy a tisztán japánokból álló 442. harcezred gyűjtötte be a második világháborús amerikai csapatok közül a legtöbb kitüntetést.

1944 decemberében Roosevelt elnök visszavonta a 9066-os számú elnöki rendeletet, és az internáltakat szabadon bocsátották, ideiglenes lakásokkal látták el őket. 1945 elején a „leglojálisabb” japán amerikaiakat hazaengedték a nyugati partra, de az utolsó tábor bezárására még 1946 márciusáig várni kellett. Egy 1948-as törvény kárpótlást biztosított mindenkinek, aki elvesztette a tulajdonát, majd Ronald Reagan 1988-as Polgárjogi Törvénye jogorvoslat címén elrendelte, hogy az amerikai kormány minden túlélőnek húszezer dollár értékű kárpótlást köteles fizetni. 1990 és 1998 között körülbelül 73 000 japán amerikai kapta meg ezt a kárpótlást egy bocsánatkérő levél kíséretében.

Úgy tűnik hát, hogy erre a történelmi bűnt a lehetőségek szerint sikerült félig szimbolikusan, félig gyakorlatilag is úgy-ahogy orvosolni. A japánok régen lekerültek már az USA-propaganda aktuális ellenségeinek palettájáról. Ám az utóbbi években ezeknek az „ellenségeknek” a száma ismét szaporodni kezdett.

Február 19, tehát a 9066-os számú elnöki rendelet kibocsátásának dátuma, az internálás emléknapja. A japán amerikaiak minden évben rendezvényeket, megemlékezéseket szerveznek ezen a napon.

Már ameddig tehetik anélkül, hogy újra gyanúsnak bélyegezzék őket.