Konok Péter: Atomerő, halálbiztos

Ukrajna éppen arra készül, hogy összetákoljon és beindítson egy-két félbehagyott atomerőművet, amiket még Csernobil előtt kezdtek építeni, aztán félbehagyták, mert a katasztrófa után kissé rossz lett a dolog sajtója, meg időközben ideiglenesen szétesett a Szovjetunió is, szóval ott rothadoztak-düledeztek ezek a félkész kolosszusok, de most pont ideje, hogy valamit kezdjenek velük, kukoricasilónak túl nagyok, stadionnak túl függőlegesek, meg hát a jó szovjet mérnökök is direkt atomerőműnek tervezték őket.

Eredetileg a Roszatom kapott megbízást a munkára, a kifizetésére meg jutott volna orosz hitel is, csak hát jött az orosz-ukrán minthaháború, és szerződést bontottak, de persze nem is a Roszatom a lényeg. Vannak még mások is a gagyi atomerőművet exportálunk-üzletágban, illetve tulajdonképpen még egy cég, a papíron cseh Škoda JS (az egykori cégbirodalom acélgyártással és atomenergiával foglalkozó csoportja), amely – minő meglepetés – 2004 óta az orosz OMZ (Objedinennyije Masinosztroitelnyije Zavodi) tulajdona.

A szakértők szinte kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy az 1980-as években félbehagyott építkezések mára lényegében romok, felújításuk biztonságosan nem lehetséges és értelmetlen is, mivel a tervezett erőművek sok évtizede elavult technológiát képviselnének.

Persze, mennyivel izgalmasabb lenne élőben leforgatni egy új Csernobil-sorozatot. Abban lenne csak kapós a reklámidő!

Magyarországnak – más, Ukrajnához közeli, a tervezett atomerőmű működése vagy esetleges meghibásodása által érintett országokkal egyetemben – a nemzetközi jog véleményezési, kvázi beleszólási jogot biztosít az építkezésekbe. Magyarország viszont nem él ezekkel. Az illetékes Agrárminisztérium ugyan azzal érvel, hogy bár jelezte érdeklődését, de nem kap információt, az ukrán fél ezt cáfolta. Érdekes módon az osztrák környezetvédelmi hatóságoknak például vannak információi.

Magyarország kormánya számára az atomerőművek eleve forró témának számítanak, hiszen Paks kettő esetében éppúgy orosz hitelből herdálják el az ország jövőjét, és fenyegetik az ország lakosságának egészségét és életét, mint az ukránok. Magyarország kormánya az (orosz érdekszférába tartozó) atomerőművek kérdését még akkor is a szőnyeg alá igyekszik söpörni, ha azok más országokban épülnek.

Mikor gyerek voltam, időnként mondták, hogy rakjak rendet a szobámban, ha már nagyon eluralkodott az entrópia, a dolgok természetes folyamata, és olyankor előfordult, hogy azt csináltam, amit leginkább látszat-rendrakásnak nevezhetnék, a rendrakás szomorú paródiájának: szemét a szőnyeg alá, zoknik egy dobozba, doboz a szekrény tetejére, maszatos bögre a fiókba, papírok a könyvek mögé gyűrve, ilyesmi (ma is így vagyok még ezzel, de ma már magamnak kell megfelelnem, rendemet magam szülöm, olyan is, tiszta apjanyja, borzolt és tétova, és minden kávéscsészébe belehamuzik).

Ilyen dolog ez az ukrán atomerőmű-remake, ilyen Paks kettő, meg úgy általában az atomenergia (sőt a fosszilis energia is, bár kicsit mégis máshogy), legalábbis én ilyennek látom.

Dobálózhatunk ilyesmivel, hogy energiafüggőség, ami ellen nukleáris szabadságharcot vívunk, orosz hitelből orosz reaktor, majd orosz csapatok őrzik, mert “sok mindenért le lehet nézni az oroszokat” (lehetni lehet, de mekkora dőreség!), de őrizni, azt nagyon tudnak, és egy atomreaktor azért túl nagy hozzá, hogy vodkára cseréljék, bár szerintem jobban járnánk ezermilliárd forint értékű vodkával, évszázadokra feltölthetnénk az ország vodkatartalékait, vodkafüggetlenek lennénk, ez nekem jobban tetszik, pedig nem is szeretem a vodkát.

Tiszta energia, azt is mondhatjuk, és tényleg, né’ má’, hát egy atomerőmű nem füstöl (alapesetben), kis nyomottvíz jön csak belőle, meg némi himihumi hulladék, ránézésre ártalmatlan, az ember általában nem hord magával Geiger-Müller-számlálót, pedig arról azt írja a Wikipédia, hogy “egyszerűsége miatt ideális eszköz, ha terepen radioaktív sugárzást szeretnénk kimutatni”, hát szeretne a halál, feleim, elég nekem a mindenféle háttérhatalmak háttérsugárzása, ketyegek is tőle rendesen, kimutatni nem szeretném, maradjon a szőnyeg alatt, a szekrény tetején, a könyvek mögé gyűrve.

Mondjuk, érdekes kissé, hogy ezek a nagy atomcsávók, atom antik, nukrealisták, maghasadárok felvásárolják a mindenféle szabadalmakat, napenergia, szélenergia, csupa ilyesmi, ami szintén messze nem ártalmatlan, az egész energiafüggőségünk nem az, de talán mégis közelebb állnak a rendesen rendrakott szobához, mint a fiókokba rejtett fűtőelemek, a szekrény tetejére rekkentett hűtővizek, amiknek hosszabb a felezési ideje, mint amennyi idő nekem kellene, hogy megigyam azt az ezermilliárd forintnyi vodkát, pedig – mondom – nem is szeretem.

Szóval, miközben recseg-ropog az atommultik világa, csődölgetnek, kapkodnak, siránkoznak, mert hát ahol az embereknek van beleszólása, cseppet sem örülnek, ha atomtemetőt baszarintanak a kertjük végibe, és egész évre, minden évre prolongálják a halottak napját, mifelénk eladósítják, kiszolgáltatják az országot a híresen megbízható Roszatomnak, ami nem csupán egy multicég, a maga csikorgósan orosz akcentusával meg az okosba’ összepofozott reaktoraival, de egy konkrét imperializmus, az újkancsuka-birodalom részecskegyorsítója, a putyini sztálincáratyuska ökölbe szorított keze; markában a jövőnk, a gyerekeink jövője, a gyerekeink gyerekeinek a jövője, a gyerekeink gyerekinek a… oké, leállok, túlspilázom, hát ezt kapjuk mi az újrómaiaktól, Tiberiustól, Pilátustól, meg a magunknevelte, szotyolán makkoltatott Heródestől, semmi vízvezeték, az utakat csak a palotákig kövezik, és a bor, na, hát a bort ők isszák meg, akkor gigájuk van, mint a Balaton, mint az ország, sőt mi majd megisszuk az egésznek a zavaros levét, aztán már csak múltidő lesz a jövő is hamar, önmaga farkába harap az időszerkezet.

Kenik éppen a gyalázatot a jövendő századokra, radioaktív festékkel, drága, rusnya, rikító mázzal, festenek rá népiesch kacskaringókat, nemzethy lózungokat, pitvarunkba drótakadályt telepítenek, arra aggatják kurucvirtusosan hörgő plakátjaikat, megállj, megállj, kutya Brüsszel, “mert a magyar nem enged, míg a vére megered, bármennyit is szenved”, volt már ilyen nóta, vér is volt elég, történelemnek hívjuk valamiért.

Csomagban érkezik az elnyomás, a lopás, a népbutítás, az agymosás és a dölyfös arrogancia, “nem leszünk gyarmat”, hát naná hogy nem, ki látott már önként daloló gyarmatot, szolgák leszünk, szluganép vogymuk és leszmük, feleym a felezési időben, kutyáinknak kétfarkú kiskutyái születnek majd, kackiás disznófarkú csecsemőink születnek majd, sejtjeink vidám karneválra serkennek majd, ez minden pénzt megér, ez megéri az eltékozolt életünket, a gajra menő országot, a széttúrt és lerabolt környezetet, a csupa lukból szőtt szociális hálót; hogy lehetett volna, de elkúrtuk, kicsit kiabáltunk néha, “Ugocsa non coronat!”, nem a fenét, “Nem hagyjuk!”, nem a fenét, megfogják, becsomagolják, elviszik az életünket, és komolyan, még örülhetünk, ha a kedélyes orosz maffiózók és vidám magyar kapcabetyárok cakompakk kilopják az egész szarból az összes uránt, akár Pakson, akár Ukrajnában.

Még mindig ez lenne a legjobb forgatókönyv.

(Kiemelt kép: Wikipédia)