Konok Péter: Ria, ria, galéria!

Műkincseket vásárol a kormány. Ezt végsősoron akár valamiféle kultúrmissziónak is tekinthetnénk, mondjuk, hogy a kormány valódi művészeti alkotásokkal akarja ellensúlyozni azt az elképesztő giccstömeget, ami az országot (és a környező országokat) elárasztja, a sok turulos Attilát, attilás Turult, táncoló Wass Albertet, törpesipkás hétvezért, meg Szent Istvánt a Süsüsárkányból, bár az ezirányú vélekedéseket némileg árnyalja, hogy ezzel a vizuális kulturhás hulladékkal is éppen a kormány áraszt el mindent.

A műkincsvásárlás jó befektetés. A műkincs könnyen mozgatható – persze relatíve, de egy Kajmán-szigeteki számlán bármikor semmivé válhatnak a bitek és bájtok (igazából tudjuk, hogy a pénz alapvetően mágia, nincs anyagi léte), a Balatont és a Mátrai Erőművet pedig nehéz lenne elcsomagolni, ha egyszer majd nagyon sietni kell, az aranyrudakat meg már ellopták. Kormányunk tehát műkincseket vásárolunk magának (igen, tudom, hogy vannak itt egyeztetési problémák, de a nyelvtani logika nem mindig képezi le az abszurd valóságot). Hozott már a kormány amúgy arról is rendeletet, még 2013-ban, hogy közmagán műkincseink – ne rohadjanak már a raktárakban! – vidám vadászbálokra, kokós partikra, menő közmagánlakásokba, úgymond, kikölcsönözhetők.

A nácik által összerabolt műkincsek jó részét legalább egyben megtalálták Göring vadászkastélyaiban, de ha ezek széthordják az ország összes ezüstkanalát a legkülönfélébb országokba, amelyekkel nincs kiadatási egyezményünk, akkor azokra lehet vetni kereszténynemzeti kereszteket.

Azért abban a szép, világosra patinázott, sosemvolt ántivilágban, ahol csupa szerelmes masamódok és dúsbajszos huszártisztek, meg titkos grófkisasszonyok és érdekesen sápadt örökösök ropták a társadalmi táncot, ha a cselédlány elkezdte összecsomagolni az ezüstkanalakat, abból a nagysága sejthette, hogy távozni szándékozik. Amúgy ángolosan.

De persze, mint mindenben, a kormány nem csupán lop, hanem víziói is vannak. Most éppen Munkácsy-víziói. Voltak már korábban is. Bár Munkácsy Golgotájának lenyúlása végül mégsem lett akkora sikersztori, mint a Seuso-kincsek családi ezüstté avanzsálása (ami nem vásárlás, hanem „kompenzálás” útján történt; ezek a vedlett figurák az egész ország szétbarmolását afféle bosszúszomjas kompenzációnak tekintik elcseszett gyermek- és fiatalkorukért).

Kormányunknak sajátos, unortodox képe van a vásárlásról, mint olyanról: hol arcoskodó alkudozás, hol szemérmetlen lopás formájában képzelik el a kapitalista gazdaság egyik alappillérének, az árucserének a működését. (A másik alappillérről, vagyis a kizsákmányolásról teljesen ortodox nézeteket vallanak.) Sokáig a „védetté nyilvánítással” fenyegetődztek, aztán hirtelen megint az unalmas megvásárlás jött szóba – tízmillió euróért. Pedig a kormányunk nem szeret másnak pénzt kifizetni, hiába a mi pénzünkről van szó. Azt is a magukénak tekintik.

Persze, a Munkácsy-kép tervezett einstandolása („a haza érdekében”, copyright by Lázár János) nem csak a kormány betyárvirtusára mutatott rá, hanem az esztétikai felfogására is. Az előbbi is sajátos persze – különösebben nem vérzett a szívem egy milliomos műgyűjtőért, de akkor is: gondolom bárki, legyen az magánszemély, külföldi múzeum vagy galéria, százszor is meggondolja majd, hogy műkincseket (vagy amúgy bármit, amire az uraknak kedve szottyanhat) hozzon az országba. Esetleg táblákat is lehetne kitenni: „Ha műkincs vagy, és Magyarországra kerülsz, megvédünk!”.

De miért pont a Golgota? Há’ mer’ bazi nagy!!! Tarlós Pistván annak idején így örvendezett táncoló-zenélő margitszigeti szökőkútjának: „legközelebb Dubajban van ekkora”. A méret a lényeg. Aprócska diktátor, hatalmas kulisszák.

És miért pont Munkácsy? Mert ha kép: legyen akadémista. Pátoszos. „Olyan legyen, mint egy fénykép.” És lehetőleg persze marha nagy. Kormányunk a „nagyság” szó első szótári jelentését ismeri csak. (Értsd: „Na, emmán valami! Mennyit dolgozhatott rajta a piktor! Ebbe’ még vót anyag rendesen!”)

Nem akarom most lélegeztetőgépekre vagy menekültszállókra (stb.) átszámolni a kilenc-, vagy éppen a hatmillió dollárt, vagy a tízmillió eurót (sőt még arra sem, hogy mit lehetne ennyi pénzzel csinálni, ha például a magyar kortárs művészetet támogatnák vele a naftalinszagú, vérunalmas akadémizmus mutogatása, illetve a lojális nímandok kistafírozása helyett), amit már kifizettünk, meg a többit sem, amit még ki fogunk, mert a kormánynak eredetileg nemigen volt ugyan kedve kilenc-, vagy hatmillió, netán akár tíz dollárt (eurót) fizetni az egykori óriásplakátért, de ha kellett, kifizette – viszont lélegeztetőgépekre vagy menekültszállóra (satöbbire) esze ágában sem volt-van-lesz egy fillért sem fordítani.

Most komolyan: lélegeztetőgépeket pakoljanak a befűtött motorú repülőkre, ha végre eljön a Szaladás Napja?

Ám az egész szánalmas hercehurca jól mutatja a NER művészetről alkotott képét is: a föstmény az egy drága, egyedi tapéta. (A szobor drága kertitörpe; a zene legyen fülbemászó; az irodalom – ó, hát írni igazán mindenki tud, még az Előretolt Helyőrség analfapoétái is: „kinyílott a pitypang” – na, ugye?!)

Tipikus parvenü, újgazdag-mentalitás: „Újonnan épült rokokó kastélyomba könyveket, sorozatokat vásárolnék, jó állapotú, világoskék borítóval, lehetőleg aranyszínű díszítéssel. Akár 15-20 folyóméterről is szó lehet.”

Amúgy pedig, ha már családi ezü…, bocsánat, „magyar nemzeti kincs”, sőt: „magyar brand”: a festő bajor és sváb származású volt (gazdasági bevándorlók leszármazottjaként apja egy reménybeli magyar sótiszt elől vette el a munkát Munkácson). Párizsban élt francia feleségével, akkor is, mikor kérdéses képét festette, amelyen rómaiak éppen egy zsidó csodarabbit végeznek ki. A Golgotát például a festő osztrák műkereskedőjétől egy amerikai milliomos vette meg (bizonyos Wanamaker, milyen árulkodó név!), akinek halála után a Shoteby’s árverésén annak rendje s módja szerint egy újabb amerikaihoz került, ő pedig – mily meglepő – utóbb eladta azt egy másik amerikainak, aki végül kissé meggondolatlan módon kölcsönadta, majd jó áron eladta Magyarországnak.

És itt – csodák csodája – védett és áhított magyar nemzeti kincs lett belőle. „Nemzeti brand.”

Joggal.

Ha maga a kép, sőt Munkácsy nem is, de ez az egész groteszk rablótörténet igazi hungarikum.

Konok Péter