Konok Péter: Nolvasmánylista

Most, ahogy közeledik a hetvenötödik évfordulója, hogy a munkaszolgálatra vezényelt Szerb Antaltól a nyilas keretlegények megvédték a magyar kultúrát (ugyanazon a napon, mikor Auschwitz felszabadult), meg nem írott könyvek jutnak az eszembe. Mindenfélék.

Pár éve volt egy ilyen internetes “kihívás”, hogy posztold annak a hét könyvnek a borítóját, amit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre. Rengeteg kedvenc könyvem van (mint a legtöbbünknek), bár egy lakatlan szigetre inkább valami olyasmit vinnék, hogy “Tutajépítés kezdőknek”, vagy “Hogyan legyünk minden felszerelés és előképzettség nélkül profi rádióamatőrök?”, mert az olvasás nem helyettesíti a világot, és én visszavágynék belakott elszigeteltségembe – aztán alighanem megbánnám persze, és könyvekbe temetkeznék.

Van viszont néhány kedvenc könyvem, ami nincs, és azokból – a nemlétező kötetekből – korlátlan mennyiség férne a poggyászomba. Sosemvolt könyvek – nem írták meg őket, vagy elvesztek az időben, mint Ecónál Arisztotelész írása a nevetésről, amelynek mérgező lapjait a fanatikus, barbár Jorge atya egyszerűen befalta, aztán ráadásul elégett a könyv, Jorge atya, a könyvtár, a fél kolostor, valamint a narrátor ártatlan ifjúsága is, mint egy rettenetes zászlós tábor, amire csóvát vetett a nehézlovas realitás.

Ott van rögtön Bokonon Első Könyve a Macskabölcsőből. Aztán a rémisztő Necronomicon, Abdul Alhazred átokverte grimoárja, az őrült arab mágusé, akit Lovecraft saját könyveinél is rémisztőbb elméje alkotott (Lovecraft pikírt, magának való, arrogáns, rasszista seggfej volt, és egyben – részben furcsa módon éppen embergyűlölete miatt – pazar író). És persze a forradalmár Quellcrist Falconer írásai (mindenekelőtt “A dolgok, amelyeket mára meg kellett volna tanulnom”) Richard Morgan Takeshi Kovacs-regényeiből (illetve Falconer előképének, Le Guin űr-anarchomarxista-feminista filozófusának, Odónak az írásai a Kisemmizettekből). Vagy a rengeteg mottóként idézett kötet Vian Pekingi őszéből. Remek olvasmánynak tűnnek.

És akkor még nem is beszéltem a meg nem valósult könyvekről. A Švejk befejezéséről. A tőke negyedik kötetéről, ha nem Kautsky szerkesztette volna egybe a kissé hervasztó “Értéktöbblet-elméletek” címen, vagy éppen Marx mindig tervezett, meg sosem írt átfogó Dialektikájáról.

És ott vannak még a kivégzett, eltiport, kiirtott könyvek. Ilyenből rengeteg van (illetve nincs). Radnóti őszikéi a sajgó, valahogy mégis békés öregedésről. Szerb Antal szikrázóan szellemes, elragadtatott esszéi a beat-irodalomról. García Lorca pride-szonettciklusa, amelyet az 1969-es Stonewall-lázadás után írt volna. Babel regénye a kiábrándulásról és az eszme haláláról. Ilyesmik.

Egy üres lap, legyen ez a kedvenc borítóm (hétszer is, ha kell). Egy tabula rasa. A lehetőségek végtelen, makulátlan játszótere, ha fehérségét nem mocskolja be a ráfröccsenő vér.

Mindig valami más. Mindig ugyanaz.