Konok Péter: Nemzeti Teltház

Míg a legtöbb színházba alig lehet jegyet kapni, a Nemzetiben félházak előtt játszanak. Pontosabban, félházak előtt játszanának, ha az üres helyeket nem töltenék meg ingyenjegyes diákokkal. Kérdés, persze, hogy jó-e ez a diákoknak, illetve, mit is mondok? Ez nem kérdés. Miért legyen jó nekik? Őket csak tapsoncnak viszik oda. Rusnya, nagy színház az, valakikkel meg kell tölteni.

Csak siker legyen, a többi majd jön magától. Ha táncolni kezdünk, majdcsak akad valaki, aki fütyüli hozzá, hogyan kell.

Azért ez az egész olyan szomorú-kádári. Nem politikai értelemben, hanem a mentalitás. Hogy, ugye van egy kókler, egy egykor tehetségesnek nevezett, mára gyenge középszerűvé érett rendező, akit – mivel végtelenül lojális – a hatalom pozícióba hozott. Megágyaztak neki. Az illető szépen rátelepszik mindenre, elnyom, tilt, tűr és támogat, gründol és megsemmisít, szétvág és összevon, ítélkezik és direktívákat oszt kénye-kedve szerint. De ez nem elég: ünnepeltetni is akarja magát. Mert neki az jár (“különleges anyagból van gyúrva”, mint Sztálin apparátcsikjai, akik nem átallották “kommunistáknak” nevezni magukat).

Teltház kell.

Ha nem is jó rendező, azért valószínűleg Vidnyánszky is ért annyit tanult szakmájához, hogy tudja: „sikereit”, a díjakat és a teltházakat nem munkájának, hanem hűségének, gátlástalanságának és szervilizmusának köszönheti (és köszöni is, minden megnyilvánulásával – ha megrázza magát, úgy spriccel róla a lojális lelkesedés, mint loncsos kutyáról a víz fürdetés után). Tökmindegy, mit csinál, teljesen szabad, amíg azt csinálja, amit elvárnak tőle.

De neki díjak kellenek. Taps és teltház. Elismerés (hiszen, dödörgi magának a hetedik feles után, ő amolyan művészember, neki lelke van).

Mint mikor négy éve „nagy magyar siker született Los Angelesben”, ahol Vidnyánszky Attila filmje nyerte a legjobb rendezés díját. De nem vont le picikét ennek értékéből, hogy mindez a Los Angeles-i MAGYAR Filmfesztiválon történt? Ahol, ugye, kissé meglepő lett volna, amennyiben nem magyar film nyer, lévén csak magyar filmeket mutattak be, és kissé meglepő lett volna talán az is, ha nem Vidnyánszky Attila nyer, lévén a fesztivált a magyar állam rendezte (a főkonzulátuson és a Nemzeti Filmalapon keresztül, bár a támogatók között szerepel a vicces nevű “Shakespeare Vodka” is, amelynek szlogenje: “Taste the poetry!”…).

Vagy csak én keresem a kákán is a csomót?

Nyilván Vidnyánszky is tudja, hogy silány, amit csinál. Hogy a hatalom seggéből soha nem rottyan művészet, legfeljebb valami fúziós pacal. Tudja, hogy ezt még azok is tudják, akik tapsolnak, és azt is tudják, hogy ő tudja róluk, hogy tudják. Mindenki tud mindenkiről mindent. Ez volt a kádári társadalmi összekacsintás lényege is. Mindenki tudta, hogy ez az egész szocializmus-blabla már rég hazugság. Azok is tudták, akik a dísztribünről hazudoztak, és tudták, hogy azok is tudják, akik a dísztribün előtt menetelnek (azokról – a túlnyomó többségről – nem is beszélve, akik leszarták az egészet); és mégis, egy egész ország játszott-hazudott magának boldog szocializmust, önmagát mindig visszavastapsolva.

Egy ideig. Aztán elhalt a taps.

Ma még ott áll Vidnyánszky a színpadon. Mosolyog. Hazudva köszöni meg a hazug ovációt. Ő így boldog. Azért, gondolom, iszik utána (nehéz lenne ezt másként bírni, és a hatalom támogatja a pálinkázást). A harmadik felesnél még nótázik is (a hatalom szereti a magyarnótát). A hetediknél még talán elakadó nyelvvel színházról, művészetről hadovál. A kilencediknél azután bőgve, nekivörösödve rongy embernek nevezi magát (a hatalom szereti a rongyembereket) – talán akkor eszébe jut, hogy a hatalom egyszer eltűnik, de az ő szégyene megmarad.

Csak ez már senkit sem érdekel. Részeg az egész bagázs.

Aztán másnap – szaggató fejfájás. Ennyit ki lehet bírni – gondolja, mikor citromlével, aszpirinnal és szódabikarbónával kúrálja magát. – De azért mekkora sikerem volt tegnap!

(Kiemelt kép: Vidnyánszky Attila – Fotó: Wikipédia)