Konok Péter: Madárhatározó

– Anatolij Vasziljevics, egy pillanatra – mosolygott Sztálin elvtárs Lunacsarszkij elvtársra a közoktatási népbiztosság folyosóján. – Egy kulturális kérdést szeretnék önnel megvitatni.

– Parancsoljon, Sztálin elvtárs – idegeskedett Lunacsarszkij elvtárs, aki értett a kultúra kérdéseihez, és ebből rengeteg problémája adódott. – Csupa fül vagyok.

– Erről az új, szovjet irodalmi ösztöndíjról van szó… a proletár irodalom elősegítésére…

– Én általában az irodalom támogatására gondoltam, Sztálin elvtárs – magyarázta Lunacsarszkij elvtárs, aki nagyon szeretett magyarázni, és ebből rengeteg problémája adódott. – Úgy gondolom, hogy az állam ne akarja rákényszeríteni a művészekre se a forradalmi elképzeléseket, se az ízlésbeli választást. Hiszen így csak a forradalmi művészet karikatúráját hozná létre.

– Ezt valami versből idézte? – hökkent meg Sztálin elvtárs, aki élénken érdeklődött a kultúra kérdései iránt, és ebből Lunacsarszkij elvtársnak rengeteg problémája adódott. – Szép! Na, mindegy. Gyemjan Bednij elvtársat javaslom támogatásra.

– Bednij elvtárs egy rémes, tehetségtelen dilettáns! – borzongott össze Lunacsarszkij elvtárs. – Egy dagályos, frázispuffogtató, talpnyaló kókler!

– Kétségtelenül – bólogatott Sztálin elvtárs. – Éppen ezért javasolta őt nekem Zsdanov elvtárs a támogatásra. Bednij elvtárs nem jó költő, de Bednij elvtárs jó elvtárs, ezt mondta Zsdanov elvtárs.

– Zsdanov elvtárs egy barom! – kiáltott fel Lunacsarszkij elvtárs, aki mélyen lenézte, felkapaszkodott pojácának tartotta Zsdanov elvtársat, és kezdte sejteni, hogy ebből még rengeteg problémája adódik majd.

– Ez a véleménye? – szomorodott el Sztálin elvtárs. – Pedig éppen azt tervezem, hogy kinevezem Zsdanov elvtársat a szovjet kultúra irányítójának. Mert ez a mostani… . ki is most a szovjet kultúra irányítója, Vjacseszlav Rudolfovics? – fordult Sztálin elvtárs Menzsinszkij elvtárshoz, az OGPU elnökéhez, aki csendben ácsorgott mellette, és lesírt róla, hogy rengeteg lehetséges probléma okozója lehet.

– Lunacsarszkij elvtárs – bökött Menzsinszkij elvtárs Lunacsarszkij elvtársra.

– Hát persze! – csapott a homlokára Sztálin elvtárs. – Hiszen éppen ezért fordultam önhöz, Anatolij Vasziljevics, ebben a kulturális kérdésben is. Szóval, Bednij elvtársat támogatjuk. És kapjon valami díjat mellé. Lehetne, mondjuk, „Proletár Poszáta”.

– Poszáta?! Bednij elvtárs legalább százhúsz kiló, és akkora bajusza van, mint egy biciklikormány… talán Proletár Rozmár? – viccelődött kínjában Lunacsarszkij elvtárs, miközben a „PROBLÉMA” szó, csupa nagybetűvel, úgy zakatolt és szikrázott a fejében, mint egy komplett szibériai acélhengermű.

– Nem az a lényeg – nézett szigorúan Sztálin elvtárs. – Ez csak szimbólum, és ezt ön nagyon jól tudja, Anatolij Vasziljevics, ne idétlenkedjen itt nekem. Azt fejezzük ki ezáltal, hogy Bednij elvtárs a legnagyobb ma élő szovjet költő.

– A legnagyobb ma élő szovjet költő Majakovszkij elvtárs! – kiáltott fel elkeseredetten, minden mindegy alapon Lunacsarszkij elvtárs.

Nos, meglehet… ám ezen könnyen segíthetünk – bólintott a figyelmesen várakozó Menzsinszkij elvtárs felé Sztálin elvtárs. – De ezzel már ne foglalkozzon, Lunacsarszkij elvtárs, ez már legyen a Zsdanov elvtárs problémája.