Konok Péter: Hungarikum-kolbászkerítés

Szijjártó Péter szerint a magyarokat világszerte három dologgal azonosítják: Puskás Öcsivel, a pálinkával, „és azt is tudják, hogy az igazi férfi a legcsípősebb kolbászt is meg tudja enni, a legcsípősebb pedig a csabai a világon”.

Nos, ez persze nettó baromság, Csabikám hülyeségeket fecseg a gyulairól, vagy Gyuluskám a csabairól, mindegy is, Petikének hívják. És ez egy külügyminiszter. Igazi hungarikum. Mert a magyarokat ma világszerte leginkább nem Lugosi Bélával, Bartók Bélával, vagy a Kodály-módszerrel azonosítják, hanem azzal, hogy egy orrszarvúszerű ember fasizálja az országukat, és egy kakaduszerű ember az ő külügyminisztere. Nem a kinézetükről beszélek, hanem… khmm… a bukéjukról. Az ájerrről, amit árasztanak.

Hol van ehhez a csabai kolbász a maga visszafogott pikánsságával? (Hogy a csabai nagyon csípős lenne? Hát a lónak a faszát!)

De attól még a csabai kolbász hungarikum. Mert mi is az a csabai kolbász? Paprikás darált hústermék bélbe sajtolva, érlelve? Fenét! A csabai kolbász eszmei minőség, amint az hivatalos leírásában olvashatjuk: „Az érték a Hungarikum törvény 114/2013. (IV. 16.) Kormányrendelet a magyar nemzeti értékek és hungarikumok gondozásáról III. sz. mellékletének Hungarikum Bizottsághoz történő felterjesztésével és elbírálása által került a Hungarikumok Gyűjteményébe” – na, erről, ugye, mindenkinek eszébe jut egy finom kolbászos zsemlye, paradicsommal, hozzá kovászos uborka hideg leve?

Ez a hungarikum-idétlenkedés az igazi hungarikum.

Sok szép hungarikum van, kormányunk úgy hungarikumítja a világ jó dolgait, mint annak idején a Szovjetunió a híres találmányokat. „Repülőgép? Szovjet tudósok találták fel. Penicillin? Jakov Szemjonovics Peniciliny fantasztikus felfedezése!”

Hungarikum például a karcagi birkapörkölt, mert hát ugye a nemzetgarázdasági miszterúr is meg a volt mezőgarázdasági miszterúr is karcagiak, meg hát jó is az! Sok borral csúszik (bár a karcagi bort inkább ne firtassuk).

Mondjuk, semmi különleges nincs benne, birka, hagyma, paprika, só, oszt’ jónapot! Ettől finom dolog, legyen hungarikum, biztos a pizza is italikum, a fókazsíros szenya eszkimóikum, eszi, nem eszi az eszkimó, úgyse kap mást, ráadásul egyre kevesebb a fóka.

Fazekas akkori agrármiszter nagy pezsgésében pár éve hungarikummá avatta még a szódát is, amit amúgy bizonyos Johann Jacob Schweppe szabadalmaztatott még a 18. század végén, és a gyártására az aposztata Charles Darwin Erasmus nevű nagypapája adta a tőkét, akivel 1783-ban közösen alakították meg a Schweppes vállalatot a szódavíz forgalmazására. (Jedlik Ányos, akit Magyarországon a szóda feltalálójának kiáltottak ki, 1823-ban készítette el a saját szikvízgyártó gépét – ő valójában a szódásszifont találta fel.)

Azt hiszem, Erasmus Darwin (aki lehet, hogy egyenesen egy majom volt?) pénze még a Soros pénzénél is bűnösebb, kvázi ördögi dolog; következésképpen fröccsözni igen hazafiatlan és keresztényietlen szokás, a fröccsözőktől elfordítja orcáját az Anyaszentegyház, hasonlóképpen pedig a Nemzet is kiveti őket magából.

Na, egészségünkre!

Lehetne még hungarikum a csirkefarhát, a fittyedt szójavirsli és a CBA-parizer, ez utóbbira rákenyünk egy kis Brutál Pistát (rákenyni, na, azt nagyon tudunk), kész vegyipari rémálom, egy gasztronómiai Wagner-nyitány csattog és kolompol az ízlelőbimbókon, falatnyi valkűrök vágtáznak a nyelőcsövön a gyomor Walhallája felé. Egy szép szelet Ragnarök vacsorára, ahhoz képet, hogy milyen szar, egész olcsó!

Hiszen, ugye, birkából például a magyar ember átlagolva évi 30 dekát eszik, a birka drága, csupa csont meg faggyú, parizerből meg többet, és az még puha is. Az viszont kétségkívül hungarikum, mikor az ember felsóhajt, hogy híjjnye, beh’ régen ettem a legmagyarabb karcagi perkeltből, jövőre talán veszek majd egy szép darab birkafartőt (ami, tekintve, hogy a karcagi perkelthez egész birka kévántatik, részint önbecsapás és hungarikumgyalázás, másrészt hagymázas, gyomorzsigeri nedvesálom csupán), gyomrában él a nemzet, hogy azt a keresztes szentfazekát neki. Szóval legalább álmainkban merjünk nagyot enni, akkor még szódabikaróna sem kell utána.

Népi konyhát viszünk, nagyjóuraimék is mérgesen lobogó csabait kockáznak a habos kakaójukba, közben pajkosan ránk kacsintanak. Erős állam, csípős is mehet bele, meg minden.

Ha már népi konyha: röhögött itt mindenki a jó Benke Laci bácsin, aki, szó ami szó, valóban velőtrázó egy megélhetési gasztrobűnöző volt, hihetetlenül riasztó alapanyagokból készített rémálomba illő ételkorcsokat, bár – tegyük a szívünkre a kezünket – van egy életkor, mikor az ember, ha egyaránt szereti a pacalt és a rántotthúst, hát megpróbálja összehozni azt, ami nem tartozik össze, és pacalt paníroz, egyszer, maximum kétszer (másodszorra puhábbra főzi, hátha…), azután többször soha.

De mégis, úgy voltam én ezzel a Laci bácsival, hogy kevés kárt okozott, posztkádári prolinyárspolgár-konyhájából nem nőnek ki maradandó giccsépületek (bár figyeljük csak meg a meghökkentő lényegi egyezést Laci bácsi vaníliás fagylaltmegalitja és az új Nemzeti Színház épülete között!), nem vágott fákat, hogy a helyükre olajos hallal töltött palacsintázókat emeljen, csak szórta, szórta a szélbe örök panaceáját, az “egy kis ételízesítőt”.

Nem tudtam rá igazán haragudni, na! Jobban viseltem, mint a gúrman-forradalom parvenü Michelin-bajnokait a hagymahamuban oktrojált tavaszi-zsenge pillangópetékkel, meg a rukkolahabban pergetett mákos majonézsodóval á lá Turbigo (kétfelé vágott Fabergé-tojással, mert itt hülyéknek is van külön menü).

Ellenben ezektől az úri bumburnyákoktól, kispénisz-komplexusukat verbál-erőkolbásszal leplező kikeri huhogányoktól, bundában sült műparasztoktól, hungarikurváktól, brekegő elemes külügyérektől hányingerem van.

Pedig, istenbizony, szeretem a csabait, bírom a töményet is, az erőset is (csak nem hinném, hogy ennek bármi köze lenne akár nemzethez, akár Y-kromoszómához.)

Amit viszont rosszul bírok, az a tömény hülyeség.