Konok Péter: Egyperces

– Író úr, ha szabadna! Néhány kérdést…

– Érdekes, hogy így eszébe jutottam. Már harminc-egynéhány éve, hogy meghaltam. Azóta nemigen keresett senki.

– Hát… Pont ma negyven éve tetszett… khmmm… eltávozni. Gondoltam, felhívom.

– Értem. Ugye, maga írja a kis színeseket a lapba… furcsa események, vicces dolgok, évfordulók…?

– Blogolok… de lényegében ugyanaz.

– És hogy találta meg az itteni számomat?

– Á, azóta sokkal okosabbak lettek a telefonok, tetszik tudni. Valahogy odakapcsolt.

– Szomorúan hallom.

– Akkor… kérdezhetek?

– Kérdezzen.

– Hát… ugye, ami mindenkit érdekel. Hogy… milyen?

– Huzatos.

– Huzatos?

– Huzatos. Nem nagyon, de állandóan érezni.

– Értem. És, na… hogy is mondjam csak… szóval…

– Hogy a mennyországban vagyok-e, vagy a pokolban?

– Igen, ezt szerettem volna…

– Hát persze. Nem tudom.

– Nem tudja?!

– Nem. Előtte ez persze fontosnak tűnik. Utána… nézze, itt mindig lehet banánt kapni. De a vonatok gyakran késnek.

– Banánt?

– Azt. Sorban állás nélkül.

– Már itt is lehet.

– Komolyan?

– Komolyan. És sokszor késnek a vonatok.

– És mondja… ott is huzatos?

– Van az úgy.

– Na, látja. Maga akkor mit válaszolna?