Konok Péter: Easy ride

A motorozás valahogy soha nem vonzott, leginkább gyalogolni szerettem már fiatalon is, ha pedig messzire indultam, stoppoltam, vagy vonatra szálltam, bár a motorozás – gondolom kívülállóként – talán nem is annyira a helyváltoztatásról szól, hanem önmagáról, de én igazából nem szerettem száguldani, nézelődni szerettem inkább mindig, ezzel ma is így vagyok, bár már autóm van, és nagyritkán – bár szívből, rettegve gyűlölöm – repülök is.





Egyszer kölyökoromban valami távoli rokon nyert egy Verhovinát (vagy Rigát? nem emlékszem már, valami mopedet) valami sorsoláson, takarékbetéten, vagy mifenén, ami végül valahogy hozzám került, mentem egy kört a ház mögött, aztán hagytam a fenébe, nem adott semmit, nem volt izgalmas.

Én csak másokon keresztül szerettem motorozni, bár ez a „mások” sem volt akkora tömeg, nagyjából Peter Fonda és Denis Hopper, persze, az Easy Rider, a legszomorúbb, legcsüggedtebb, mégis legdacosabb szabadságballada. Két ember elindul megkeresni Amerikát (és még egy harmadik hozzájuk csapódik), és persze lófaszt sem találnak, illetve dehogynem, fél pár cipőket a végtelen útszélen (vagy az másik történet? miért vannak mindig fél pár cipők az útszéleken? nem akarjuk tudni a választ), ördögszekereket, zörgő indián szellemeket, céltalan magvakat a porba szóró hajótörött hippiket, nőket, kapkodó numerákat, másnapos lepedéket, deszkapriccses cellákat, füvet, savat, heroint, sárga mezőket, kéklő hegyeket, aranyló folyókat, mint egy irredenta nótában, amit csüggedt zsidó kupléírók írtak pár fekete áráért a sötét, savanyú-borszagú józsefvárosi csehók zsírmocskos hátsó asztalainál a húszas években, dörgő vashidakat, miazmás temetőket, rikító parádékat, és persze halált, baseballütős halált az éjszakában osonkodva, fűrészelt csövű halált a koszlott pick-up műszerfala alól kirántva, a valódi, izzadt, véreres szemű, agyondolgozott, magányos, istenfélő, barbár, férfias, beszari, rendes Amerikát, ami csupa aggodalom, gyűlölet, otromba, mint egy határkerítés és szúrós, mint a kaktuszok – közben mégis ott volt a szabadság benzingőzös szárnyalása, az út, a motorkerékpárok taója, az easy ride.

Ők motoroztak helyettem, a két kisstílű drogcsempész, az arisztokratikus Fonda és a prolihippi Hopper, Zsákos Frodó az ő csúnyaszájú Csavardi Samujával, úton New Mordor felé, a karneválra, valami mámoros, csattogó lelkesedéssel. Nem tudom, ki adta ezt az idétlen magyar címet, hogy „Szelíd motorosok”, ez egy baromság, mitől lettek volna szelídek, vadnak születtek, vagy inkább vesztesnek, hogy aztán belerobbanjanak a térbe, az űrbe, az amerikai semmibe. Gyönyörű hazugság, hamis, de nemes betyárromantika.

Nagy film volt az Easy Rider, egyik kedvenc filmem, amit nagyon ritkán nézek meg, mint ahogy az ember nagyon ritkán iszik öreg whiskyket, nehéz óborokat, és ez nem csak a pénzről szól, egyszerűen csak jobb így. Tulajdonképpen mind Fondának, mind pedig Hoppernek ez volt A Film (Nicholson azért továbblépett), és bár mindketten rengeteg mozit csináltak még, sosem tudtak igazán szabadulni tőle – Fonda jó pár közepes, ócska, vagy közepesen ócska filmben játszott kiöregedett motorosokat, Hopperből pedig amolyan közepesen gonosz, kiégett és korrupt FBI-ügynök-figura lett (bár készített még egy inverz fricskát, a Flashbacket, amivel még az Easy Ridernél is csúnyábban elbántak a magyar fordítók, és a „Szolid motorosok” címmel került a mozikba, amiért – ha van Isten – valaki még kurva sokáig fog rotyogni a tisztítótűzben).




Hogy is szokás ezt mondani? „Egyike annak a néhány filmnek.” Egyike annak a néhány filmnek, amit innen, Keletről nézve is át lehetett érezni: olyan szabadságvágyról és szabadsághiányról szólt, amit mi is pontosan értettünk. Rámutatott, hogy minden – néha igencsak jókora – különbség ellenére a láncok jórészt ugyanazok. Univerzálisak.

És – Hopper és Nicholson remek játéka dacára – az Easy Rider mégis elsősorban Fondát jelentette, Amerika Kapitányt a röhejesen (de csodálatosan) túlspilázott motorján, ahogy rezzenéstelen arccal, tükrös napszemüvegben mered bele a Nyugat alkonyába, a civilizációtól fertőzött, haldokló Határvidékbe, mint Farkos Csapó Gyurka a karcagi pusztába. Szép volt, reménytelen, hidegen vonzó, arrogáns és narcisztikus, mint egy sokszáz köbcentin lovagoló cowboy, egy motorizált Ady Endre. Szépen égett.

Egy szerep. Mert tulajdonképpen nemigen tudok mit kezdeni azzal, hogy valahol a világ másik felén, Los Angelesben meghalt egy 79 éves színész, legyűrték megőrült sejtjei. Az nem az én történetem.

De a szerep, az Easy Rider – nem visz rá a lélek, hogy leszelídmotorosokozzam – Fondája annyiszor fog motorozni helyettem, ahányszor csak akarom, ahányszor magam elé vetítem saját belső mozimban. Végtelenül – legalábbis, amíg én tartok. És közben a porördögök és saguaro-kaktuszok között ott dübörög és huhog a prérin a Steppenwolf.