Konok Péter: Bolhapiac

Imádom a bolhapiacokat.

Bolhapiacra menni olyan, mint hosszú, tengerparti fövenyeken böngészni az apró kagylók, csigaházak, parafatörmelék, kerekre kopott tégladarabok és üvegcserepek között, hínárokat cincálni és elmerengeni, hogy mi a fene az a valami, amit éppen nézegetünk, honnan jött, minek volt a része; történeteket kitalálni – ahogy a maga módján a föveny a tenger, úgy a bolhapiac a történelem lassú hullámainak sokszínű hordaléka, nem végállomás, találkozópont inkább, rakodópályaudvar, a lehetségesek véletlen vágányainak buja kereszteződése.

Már vettünk egy kocka alakú fatehenet, zsinór a farka, a tőgye ajtócskát nyit a hasán, mert persely volt eredetileg, a hátán kivágott résen bedobta az ember az aprót, alul meg kivette, a kettő között pedig ott volt a fatehén. Kicsit csorba, az egyik szarva letörve, rögtön megkívántam. Persze, komoly ember nem vásárol efféle fatehenet, ezért úgy forgattam a beszélgetést, hogy a Flórában meg az Ildiben is felmerüljön a fatehén megvásárlásának igénye, észrevegyék, hogy életükben egy kocka alakú fatehénnyi hiány tátong, és az egy efféle kocka alakú fatehénnel praktikus módon és kedvező áron betölthető – mint azok a bedugdozós kisbabajátékok, ahol különféle alakú hasábokat kell a megfelelő nyílásba illeszteni, hogy ezáltal a baba készségei játékosan fejlődjenek, és utóbb remek futószalagi munkaerő, vadakat terelő juhász, egyetemi tanár, vagy éppen körmönfont politikus válhasson belőle. A Flóra meg az Ildi tökéletesen értették, hogy kocka alakú fatehénhetnékem van, ezért belementek a játékba, és megvásárolták a fatehenet, míg én enyhén megvető arccal őgyelegtem körülöttük – „ritka darab”, büszkélkedett az eladó, és valóban, a világpiac alighanem igen korlátozott mértékben képes kocka alakú fateheneket felszívni, mert kevesen olyan – vagy inkább: úgy – hülyék, mint én vagyok. De előbb-utóbb mindenkire rátalál a maga fatehene, ebben, azt hiszem, nincs különbség.

Flóra most apró LPS-figurákra vadászik a kirakott kosarakban, az Ildi valami pulóverrel szemez, én meg – szokás szerint – embereket gyűjtök. Most éppen két férfit, egy idősebbet és egy fiatalabbat. Apa és fia lehetnek: nagyon nagydarabok, tetőtől-talpig terepszínű ruhában, még a bakancsuk is terepszínű: terepszínű sokzsebes nadrág, terepszínű pufidzseki, terepszínű sapka. Eléggé feltűnőek itt a bolhapiacon, ahol annyi mindenféle szín között csak ők terepszínűek. Egy nagy láda mellett állnak, válogatnak. A ládán filctollal írt felirat:

„Egésségügyi maszkok VÍRUS elleni!!! 100 ft”.

Más színben nincs? – kérdezi az idősebb férfi, idegesen levéve foncsorozott pilótaszemüvegét.

– Már tegnap elvitték – mondja az árus elégedetten. – Ez a vége, utolsó darabok.

– Fehérben se? – kérdezi lemondóan a férfi, bár látszik rajta, hogy tudja a választ. Sem terepszínben, sem fehérben, gondolom magamban, bár én nem látok bele a ládába, csak az árus elégedett képét látom, aki nem is válaszol – rangján alulinak tartaná, hogy rámutasson a nyilvánvalóra, ha már úgy alakult a kereslet és a kínálat játszi törvénye, hogy most éppen ő van felül.

– Na, jó – mondja a férfi, és kitesz a láda melletti asztalkára egy rakás zacskót. – Ezeket elviszem. A családnak lesz.

– Fater… – próbálkozik a fiatalabbik, de az idősebb leinti. – Tegyél is fel egyet mindjárt, Zoli, különben szart sem ér!

Kibont egy zacskót, aztán a Zoli is kibont egyet. Leveszik a sapkájukat, felhúzzák a maszkot, felteszik a sapkájukat.

Lehet, hogy holnap mind meghalunk. De talán mégis létezik valahol az Elvarázsolt Völgy, ahol mindannyian örökké játszani fogunk, és rengeteget fogunk majd nevetni – gondolom a számat harapdálva, ahogy lopva figyelem őket. Fizetnek, elindulnak. Terepszínben, sapkában, foncsoros pilótaszemüvegben, maszkban. Az apa Micimackó idióta vigyorával, Zoli pedig Füles lemondó fintorával a maszkján.