Konok Péter: Ady és Wass

És akkor persze jön a kommentelő, és megírja, hogy “miért, hát az Ady meg kommunista volt, mégis olvassák” (tartalmi kivonat), és hiába győzködik többen, hogy Ady persze nem volt kommunista, és nem azért olvassák.

(Amúgy tessék nyugodtan olyan kommunistákat olvasni, akik jó irodalmat csináltak, és elfecsérelt idő olyan kommunistákat olvasni, akik rossz irodalmat csináltak, ez amúgy így van a fasiszta, a buddhista, a filatélista és a kecskeszakállas szerzőkkel is, hacsak az ember nem vonzódik kifejezetten a rossz irodalmakhoz, én például imádom a sematikus sztálinista termelési regényeket). De a kommentelő csak köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig meg debizonyám, még egy tanulmányt is belinkel állítása alátámasztására, kár, hogy az a tanulmány pont nem erről szól, ezt eléggé bizton állíthatom, mert én írtam.

De tök jó, már el is felejtettem, hogy írtam ilyet, jó pár éve volt, most újraolvastam magam, és egész elégedett vagyok, egész jó kis tanulmány, és van benne egy lábjegyzet, ide is idézném, mert most sem tudom mással magyarázni azt a szellemi rablóbált, ami itt éppen “kultúra” néven folyik.

“Az új kánon nagyjai (Wass, Nyirő, Tormay) legjobb esetben is középszerű szerzők (Wass esetében még erről sem beszélhetünk) – ez azonban sajátos módon nem játszik komoly szerepet kanonizációjukban (amely konkrét irodalmi minőségüket többnyire néhány rövid, sztereotip szuperlatívusszal intézi el). Új legitimitásuk alapja éppen az a manifeszt fasisztabarát attitűd, amelyet a kurzus hivatalosan el sem ismer, vagy éppen igyekszik súlyát kisebbíteni. Sokkal fontosabbá válik a köréjük fűződő sajátos (leginkább internetes, sőt webkettes alapú) mitológia (pl. Tormay Nobel-díjra való jelölése, Wass találkozása Hitlerrel stb.), mint az általuk írt szövegek, amelyek maximum rövid idézetek vagy versrészletek formájában, instant fogyasztásra és továbbadásra szánt mémként terjednek.”

Kapcsolódó: Szele Tamás: Albert gróf szelleme