Szele Tamás: Uniótemetők

Akinek halálhírét keltik, sokáig él – tartja a (téves) babona, ne is boncolgassuk a felhozható példákat és ellenpéldákat, az viszont tény, hogy soha annyit nem temette a magyar kormány és médiája az Európai Uniót, mint most.

Tegyük hozzá: eddig ahányszor eltemették, annyiszor hiúsultak meg a reményeik. Mert sírba tették az EU-t ők már eddig is jó párszor – szóban.

Vívott a magyar kormány szabadságharcot Brüsszel ellen eleget, voltaképpen tíz éve folyamatosan vívja, inkább csak szakaszai vannak ennek az elhúzódó és értelmetlen hadjáratnak, csatái, a Tavares-ütközet, a Sargentini-konfliktus, a néppárti csatározások… és még ezer. Tavaly tavasszal, az uniós választások előtt még teljesen reális jövőképként tárták elénk, miszerint Salvini és szövetségesei hatalmas győzelmet aratnak, az Unió átalakul a mostani, nemzetek fölötti szervezetből a Nemzetek Európájává, ami laza államszövetség lett volna a tagállamok között, uniós normák, elvek és elvárások nélkül, a tagoknak hatalmas belső szuverenitást adva. Szóval, átalakították volna az Uniót exkluzív és erős klubból egy kis gittegyletté, leginkább a zavartalan belföldi hatalomgyakorlás érdekében, mely azonban minden politikus nedves álma. Még szerencse, hogy Salvini és klikkje akkorát bukott a választásokon, mint Rottenbiller és nem láthattak neki az európai intézményrendszer felszámolásának.

No, de hátha most, hátha ez a fene vírus megteszi, amihez sem Salvininek, sem Marine le Pennek, sem Orbánnak nincs elég ereje.

Ez azért problémás dolog, ugyanis ez a vírus merőben műveletlen, és mintha a legnagyobb mértékben hidegen hagynák a magyar és más nemzetállamok vélt érdekei. Az Unió érdekei is hidegen hagyják, és általában véve mindenre tojik, ami számunkra motivációs tényező lehetne, lévén nem személy vagy közösség, hanem egyszerűen természeti csapás.

Az is gondot jelent vele kapcsolatban, hogy az eddigi ellenségekkel (Soros-maffia, migránshadak a határon, stb.) szöges ellentétben létezése tagadhatatlan és objektív tény, mely megnehezíti kezelését a politikai kommunikációban. Magyarul megmondva: ami nincs, arról mondhat bárki, amit akar, de ez van!

Épp ezért figyeli az ember szánalommal vegyes sajnálkozással a magyar kormánymédia szűnni nem akaró propagandáját, mely most épp arról szól, hogy az Uniót nem is kell már legyőzni, mert nincs. Meghalt, elvitte a vírus, vége, kész. Helyét átveszik az erős nemzetállamok. Minden nemzetállam a maga területén erős és ott győzi majd le a vírust, összefogni nem is kell, nem is szabad.

Hát-hát… ez a megszűnt Unió elég komoly összegeket engedett el nekünk, hogy védekezhessünk a járvány ellen, sőt, valami 100 milliárd eurós munkahelyvédelmi programot jelentett be Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke csütörtökön, arról már nem tehetnek, hogy mi a jelek szerint vissza sem akartuk fizetni azt a pénzt, amit elengedtek nekünk és most még készpénzt (is) követelünk. Különben fogunk is kapni, mert túl nagy a baj ahhoz, hogy sorsunkra hagyjanak minket, még ugyan nagyon nem is fogják ellenőrizni, mire megy el, csak mi valamiért mégis nagyon harapdáljuk azt a kezet, ami etet és még fog is etetni.

Olyanok vagyunk, mint az én Spárga macskám, akinek még soha nem sikerült kétszer egymás után olyan tápot adni, amit abban a pillanatban kívánt volna: az Unió meg akkor okos, ha úgy tesz ebben az esetben, mint én szoktam Spárgával, jelesül: akárhogy hisztériázik, nem kap mást, úgyhogy végül megeszi, ami a tányérjába került.

Azt írja a tegnap Magyar Nemzetben Horváth József, az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója (van még valaki Hunniában, aki nem biztonságpolitikai tanácsadó? Nehezen tudom elhinni…) miszerint:

Európa beteg. Az Európai Unió mint önálló hatalmi tényező vesztésre áll. Az alapítása óta eltelt évtizedek során egy dologban voltak következetesek: az adott válság jeleit, ha úgy tetszik, a betegség tüneteit vagy elhazudták, vagy bagatellizálták, vagy egyszerűen nem vettek róla tudomást.”

Egyfelől nem mindegy, mit tekintünk hatalmi tényezőnek, ha a hajdani Brit Világbirodalmat, akkor egyfelől kell megközelítenünk a kérdést, ha az ókori Athént, akkor másfelől. Azonban ha ezt a mondatot a jelenlegi járványra értjük, akkor annyi igaz ugyan, hogy eleinte valóban keveset tettek ellene, hiszen nem is lehetett tudni, hála nagy barátunk, Kína titkolózásának, milyen komoly betegséggel van dolgunk, de nekünk, magyaroknak az a szerencsénk, hogy nálunk senki sem mondott olyant ugyanebben az időszakban a közrádió mikrofonja előtt, miszerint:

Most a koronavírus minden figyelmet magához vonz, de a történelmi kihívás továbbra is a migráció.”

Ilyent nálunk nem mondtak, különösen a miniszterelnök nem, ugyebár? Jaj, de. Mondta. Akkor miben is volt különb az erős magyar nemzetállam védekezése az uniósnál?

Azt is írja Horváth József úr, hogy:

A legtöbb nyugat-európai ország hadserege komoly gondokkal küzd az utánpótlás hiánya miatt. A sorkatonaság felszámolása, a fegyveres szolgálat ethoszának lerombolása oda vezetett, hogy aki a katonai, rendőri, titkosszolgálati pályát választja, az csak maradi, agresszív, sőt szélsőjobboldali eszmékkel fertőzött lehet.”

Ilyen marhaságot senki sem mondott. Az viszont üdvös volna, ha a katonák zsoldját, ellátását tisztességesen megemelnék, javítanák unió-szerte – a sorkatonaság visszaállítása jelen helyzetben ezzel szemben csak rontana az állapotokon, javítani nem tudna. Nagyon is kell a hadsereg, most aranyat ér, hiszen épp Horváth világít rá arra, miszerint:

Amikor egy járvány miatt veszélyhelyzet alakul ki, akkor a hadsereg repülőgépei, mobil kórházai, vegyvédelmi felszerelései, halottakat is elszállító teherautói, tartalékkészletei órák alatt felértékelődnek.”

Fel bizony és kell is ez mind! De a magyar sorkatona általában gyalogos, akit árvíz ellen be lehet vetni, járvány ellen nem. Amúgy is megérne egy misét a gyalogos lövészalakulatok szerepe a korszerű hadviselésben (nézetem szerint kizárólag területek megszállására és helyőrségek fenntartására alkalmas jelenleg ez a fegyvernem), szóval a sorkatonaság bevezetése csak a potenciális áldozatok számát növelné, és a vírusra nehéz lőni AK 47-tel. Eltalálni se könnyű.

Szerzőnk még dicséri egy kissé Oroszországot:

Oroszország a széthulló Szovjetunió romjai alól sikeresen ásta ki magát az elmúlt húsz év alatt. Noha lakossága alig harmada az unióénak, nemzeti összterméke alig több, mint Olaszországé, mégis újra világhatalmi tényezővé vált. Vlagyimir Putyin igen rövid idő alatt újraépítette a szakadék szélén tántorgó birodalmat.”

Nos, az orosz birodalom helyzetére, ha már így nevezi az úr az Oroszországi Föderációt, térjünk talán vissza majd, ha a kőolajárak stabilizálódnak, ugyanis most olyan mélyrepülésben van a fosszilis energiahordozók ára, hogy meglehet, egész Magadán nem ér többet manapság egy karton amerikai cigarettánál, vagy maximum kettőnél, szóval várjunk még a hasraeséssel.

Ugyanígy képtelen vagyok osztani lelkesedését a nagy Kína iránt, amely egyelőre a járvány legkomolyabb vesztese lehet, bármit is mondjon az állami propaganda, és nehéz megfeledkezni arról hogy a Türk Tanács tagállamainak bevételei is legnagyobb részt fosszilis energiahordozók eladásából származnak, szóval az Unió alternatívájaként oktrojált szövetségek csak olyanok lehetnének ez idő szerint, mint két vagy több koldus egyletbe tömörülése profitszerzés céljából, mely egylet alaptőkéjét kizárólag a szegénység és a hiány képezné. Ettől még létrejöhetnek ilyen államszövetségek (erre hajaz Putyin és Dugin eurázsiai lázálma is), főleg abban az esetben, ha a világpolitikában szükség lesz rájuk ellensúlyként, de egyéb szerepük nem lesz.

Az írás lezárása csodás, valóságos wagneri Istenek Alkonya:

Ha lecseng a járvány, nem tehetünk úgy, mint ha mi sem történt volna. A tanulságokat le kell vonni, és el kell dönteni, hogy merre akar menni Európa. A lassú, de biztos lecsúszást választja, vagy lesznek nemzetei, amelyek élni akarnak, sőt erősödni, gyarapodni az évezredes értékek talaján állva. Az „öregecskedő” Európa jövője a tét.”

Valóban nem tehetünk majd úgy, mintha nem történt semmi, csak éppen nem ez a jövő. Az Unió nem engedheti majd meg magának egysége további bomlását, nem hagyhatja, hogy „szuverenista” nemzetállamocskák gátolják a nagy, közös intézkedéseket szükség esetén és idején: nem a felbomlás, nemzetállami széttagozódás és államszövetséggé (választófejedelemségek közösségévé) alakulás útját választja majd, hanem a közös és egységes Európa létrehozását célozza meg, minél előbb. Ez nem jelent – nem jelenthet! – nemzeti, nyelvi, kulturális vagy gazdasági homogenitást, amire különben sem volna semmi szükség, sőt, a sokszínűség az egyik legfőbb értékünk, azonban a politikai széthúzás és a belső szeparatista törekvések erős korlátozása következhet be.

Főként politikai és gazdasági eszközökkel.

De ezt majd meglátjuk, ha odaértünk, meglátjuk még azt is, hányan érünk oda.

Az Unió minden tagállama tesztekkel, oltásokkal, orvosi-egészségügyi apparátusának teljes bevetésével harcol a járvány ellen.

Oroszország viszont – mely szerzőnk szerint a jövő egyik letéteményese – más megoldást választott. Ott is dolgoznak az orvosok, azonban a politikusok sokkal jobban bíznak abban, hogy Kirill moszkvai pátriárka pénteken egy autókonvojjal hordozta körbe a főváros utcáin Szűz Mária ikonját, hogy megállítsa a koronavírus terjedését. Más ortodox pópák helikopterrel repültek át a járvánnyal érintett régiók felett, hogy imával és énekléssel segítség a vírus elleni küzdelmet. Senkinek a hitét nem szeretném sérteni, de azt hiszem, Oroszország mint állam félreérti a vallás szerepét a valós életben.

Mindenesetre ki fog derülni, a tényekkel, a tudatunktól független objektív valósággal szemben mi használ inkább: a hit vagy a tudomány.

Én nem fogadnék túl nagy összegben mostanság a hitre, de ez mindenkinek a legbensőbb magánügye.

Arra viszont akármekkora összegben fogadnék, hogy az Európai Unió nem szűnik meg – sőt, arra is, hogy jön még olyan korszak, amikor azok a propagandisták, akik most temetik, ünnepelni fogják.

Ugyanazon lapok ugyanazon helyén.

Fogadjunk?

(Képünk a The Cagle Post karikatúrája)