Szele Tamás: Negyven másodperc

Igen, ezt is így írom, alig több, mint fél perces szakaszokban, így, mert nem lehet másképp. Hogy aztán ebbe én is bele fogok őrülni meg mindenki más is, aki kreatív munkát végez, az egy dolog, de örömmel látom, hogy most már hivatalos kutatások is megerősítik ezt a véleményemet.

Azt írja ugyanis a HVG, méghozzá az előfizetős részében, tehát nem mindenki látja, miszerint:

Átlagosan hatpercenként pillant rá egy dolgozó az elektronikus leveleire, de akad olyan is, aki majdnem percenként csekkolja az e-maileket a munkaideje alatt. Erre a meghökkentő statisztikára négy éve hívta fel a figyelmet Gloria Mark, a Kaliforniai Egyetem kutatója, aki munkatársaival – a vállalatvezetés tudtával – titokban napokon keresztül figyelte nagy pénzügyi és techcégek dolgozóinak minden mozdulatát. De persze a munkát korántsem csak a levelezés már-már kényszeres ellenőrzése akasztotta meg, hanem számos egyéb tényező is: többé vagy inkább kevésbé fontos beszélgetések kollégákkal, telefonok, a közösségi szolgáltatásokon beérkező értesítések és üzenetek, vagy egyszerűen csak a nyitott irodai terekben zajló élet hangjai, a nevetéstől a fénymásoló zakatolásáig. Mindent összevetve Markék úgy kalkuláltak, hogy manapság átlagosan negyven másodperc nyugtuk van a dolgozóknak két megszakítás között, ami jelentős romlás a kétezres évek bő három percéhez képest.” (HVG)

Meg néha negyven sem. A dolgok ugyanis úgy állnak, hogy a korszerű kommunikációs eszközöket és lehetőségeket nem emberekre optimalizálták, hanem – valószínűleg – egyáltalán nem optimalizálták. Minden kommunikációs rendszer lényege, hogy minél több üzenet érjen célba minél rövidebb idő alatt, ha ez megvan (és ha az üzenetek kétharmada valamilyen formában hordoz reklámot, tehát hasznot hajt a rendszer tulajdonosának) ki nem tojja le a felhasználót?

Mert a többi felhasználó letojja, ez a rendszer egyik lényege. Elmagyarázom, mire gondolok.

Szóval, ma reggel felkeltem nyolckor, mert kicsit elaludtam (azóta hajtok, hogy érjem utol magamat), sikerült írnom egy jegyzetet máshova, most írom ezt, utána össze kell dobnom egy filmfeliratozást, örülhetek, ha háromra-négyre végzek, hiszen fordítanom is kell. Ez alatt az idő alatt (most van fél tizenkettő) érkezett körülbelül húsz e-mail és tíz Messenger-üzenet, ez utóbbiakra válaszolni is kellett. A tízből egy volt fontos.

Egy.

Dafke sem mondom meg melyik, így senki sem sértődik meg, de a maradék kilenc maximum a „small talk”, a terefere szintjén zajlott, illetve nyolc, mert volt egy, amiben egy kiváló kollégám pénzt kért tőlem, és én meg válaszul szintén pénzt kértem tőle, így most pénze nincs egyikünknek sem, de kvittek vagyunk, és ez úriemberek között sokat számít. Viszont még ezt az eszmecserét sem mondanám fontosnak vagy lényegesnek.

Azt tetszik mondani, én vagyok a hibás, miért nem kapcsolok ki mindent és dolgozom a hirtelen előálló nagy csendben, nyugalomban? Azért, mert nem könyvelést végzek (épp most), az újságíró munkája sosincs kész, a dolgok folyamatosan történnek. A mailek például a New York Timestól, a Washington Posttól, a South China Morning Posttól vagy a Zóna tárhely-szolgáltatójától érkeztek, de azt is mailben kapom meg, ha valaki csatlakozik a Patreon-oldal támogatásához (és köszönöm is neki). Minden friss hír, ami fontos lehet, és minden üzleti ügy hivatalosan is mail útján érkezik, az kikapcsolhatatlan.

Jó, akkor – sokan mondták már – állítsam le a Messengert.

Ők volnának a legjobban megsértődve, ha megtenném. Az átlagos felhasználó ugyanis nem méri fel, hogy egy ilyen lépés rá is vonatkozna. Hogy is mondta a régi zsidóvicc?

A csodarabbit megkérdi a bócher:

Rabbileben, mit művel az ezüst az emberrel?

Fiam, mutatok egy példát. Menj az ablakhoz és nézz ki. Mit látsz?

Embereket az utcán, járni-kelni.

Nagyon jó. Itt ez a tükör, nézz bele. Mit látsz?

Magamat.

Látod, fiam, ez a különbség. Az ablak is üveg, a tükör is, csak a tükörben van egy kis ezüst. És ha ezüstről van szó, az ember már csak saját magát látja.”

Ha meg kommunikációról, akkor szintén. Mikor üzenetet küld X. vagy Y. nagymellű nőket vagy politikai mémeket, cuki kiscicákat vagy álhíreket, mindegy, mit, az illetőt kicsit sem érdekli a véleményem a témában, ő el akarja mondani a sajátját.

Ez közügyek és politikai megmozdulások esetében még pocsékabb, mert ha Zuzmó Géza pártelnök kitalálja, hogy tüntessünk a dunai gyöngyhalászok elnyomása, kizsákmányolása és a budai szandzsákban elharapózó szpáhi-birtokok ellen, akkor először összedobat egy Facebook-eseményt, arról jön egy értesítés, azon bejelölöm, hogy nem érdekel mert marhaságnak tartom, de ez nem a folyamat vége. Ez az eleje.

Öt perc múlva megjön a meghívó Messengeren, privátban egy párttagtól. Aztán a többitől. Olyan negyven-ötven lelkes és ráérő aktivista küldi át, és hiába szól, sír, könyörög és fenyegetőzik az ember, nem csitul az ostrom, sőt, akkor sem, ha megadja magát, és bejelöli, hogy elmegy a tüntetésre. Akkor is küldik, ugyanis a pártaktivista minden ismerősének elküldi a meghívót, és mindegyik elküldi mindegyik ismerősnek, persze egymásnak is, csak ők nem kapnak sikítófrászt saját maguktól és nem lenne egyéb, ennél fontosabb dolguk, ők önkéntes agitátorok. Mondjuk ettől még ugyanaz a harminc ember fog elmenni a „tömegtüntetésre”, eggyel sem több, amelyik mindig és mindegyikre elmegy, de addigra már erővel kell visszatartsa magát a sajtómunkás, hogy ne írjon róluk valami kiemelkedően gorombát.

Jó, mondanák, ilyen a politika, nem kell politizáló embert, politikust tartani az ismerősök között.

Hát nem mindenkinek kell, de én hogy írhatnék róluk ismeretség nélkül?

És ha csak a politika lenne ilyen, de mára kialakult a pszeudopolitika is, ami úgy terjed, mint az igazi, csak ráadásul még hazugság is: a Messengeren, bizalmasan küldött járványügyi hírek kilencven százaléka tartozik ebbe a kategóriába, szérummal, szérum nélkül, maszkkal, maszk nélkül, végkimerülésig és tovább.

Tehát, értsük meg: az üzenőnek egyáltalán nem fontos, hogyan fogadjuk az üzenetét.

Neki az a fontos, hogy minél több emberhez eljuttassa.

Hogy ezzel mit idéz elő, mennyire nehezíti meg a címzett dolgát, munkáját? Kit érdekel? Fő, hogy ő üzent és megmentette a világot, a magyar szabadságot vagy a Micike piros viganóját.

Ehhez vegyük a burkolt vagy direkt reklámokat, promóciókat, amiket szintén meg kell nézni, mert a bővítmény egészen pontosan úgy csenget, amikor reklám érkezik, mint amikor fontos napi hírről van szó: tetszik látni, hogy még sok is az a negyven másodperc két üzenet vagy más figyelemelterelő tényező között?

Szóval, csak annyit kéne átlátni, hogy amikor nekünk nincs semmi fontos dolgunk, az azért nem így áll a világ összes többi emberével.

Ha mi egyszerre csak egy embernek írogatunk, attól még lehet, hogy a címzett képernyőjén öt üzenőablak van nyitva (ebből négy ugyanabban a témában, csak különböző feladóktól) és az, akihez beszélünk, lassan nem tudja már, épp kinek válaszol és mit.

Vagyont kereshetne az, aki olyan kommunikációs-levelezési rendszerrel állna elő, ami két gombtól eltekintve pont ugyanolyan volna, mint a többi, de ez a két gomb a

Ne zavarjanak”

és a

Mással beszél”

volna.

Hoppá, azt hiszem feltaláltam a telefont.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!