Szele Tamás: Káoszföldje Moldovában

Előre szólnék, hogy ne nagyon fölényeskedjünk, ha a Moldovai Köztársaság pillanatnyilag roppant zavaros helyzetéről ejtünk szót, ne mondjuk, hogy ez csak egy posztszovjet államban alakulhatott így, mert nem lenne igazunk: nálunk is kialakulhatna hasonló helyzet, csak azért nem történik így, mert a jelen állapotunk megfelel a világpolitikai centrumok elvárásainak.

A mi saját elvárásainknak már kevésbé, de az már kifejezetten a mi bajunk, Moszkva vagy Washington nem fog különösebben foglalkozni a közérzetünkkel, arról már nem is szólva, hogy geopolitikai szempontból Chisinău (Kisinyov) egyszerűen fontosabb, mint Budapest. Lehet, hogy nem esik jól, de földrajzi elhelyezkedése, Moszkvához és Kievhez való közelsége fontosabbá teszi, meg hát ez egy olyan fontosság, ami nekünk nem biztos, hogy tetszene, ugyanis gyakran jár csapatok átvonulásával, esetleg alkalmi harcokkal, országrészek leszakadásával (Transznisztria), szóval lehet, hogy nem kellemes, ha nem mi vagyunk minden szempontból a világ közepe, de legalább békés.

No, de hát mi van most Chisinăuban?

Azt a jó Úristen sem tudja igazán, de az azért valószínű, hogy az események nagyrészt az Ő beavatkozásától függetlenül alakultak, inkább a konkurens céget sejthetjük mögöttük. Szóval, azzal kezdődött minden, hogy idén februárban választásokat tartottak, melyeket az előző kormányzó párt, a PDM, vagyis a Moldovai Demokrata Párt elvesztett. Mondjuk nem született kétharmados ellenzéki győzelem sem, de a PSRM (Moldovai Köztársaság Szocialista Pártja) és az ACUM pártcsoport (ami leginkább Európa-pártiságát helyezte előtérbe, és a korrupció elleni harcra koncentrált a kampány alatt, bár tagadhatatlanul jobboldali) nagyon szép eredményeket értek el, és koalíciót alkotva a Moszkva-barát szocialistákkal, a 101 tagú parlamentben 61 tagú többséget szereztek.

Már az is érdekes, hogy az Európa-barátok képesek voltak megegyezni a Moszkva-barátokkal, de a politika, mint látjuk, nem elvek vagy lelkiismeret kérdése ott sem – az a lényeg, hogy sikerült új miniszterelnök-jelöltet és házelnök-jelöltet állítaniuk, ámde egy olyan parlamenti ülésen, amelyet a korábbi kormánypárt képviselői bojkottáltak, mi több, időnként még az áramellátás is szünetelt, szóval kissé tábori körülmények között.

A szocialista Dodon elnök ki is nevezte az ACUM-os Maia Sandut kormányfőnek, ámde nem oda, Buda, vagyis Kisinyov, az előző kormány nem adta át a hatalmat, éspedig azért nem, mert a hozzájuk húzó alkotmánybíróság jelezte, hogy alkotmányellenes volt a házelnök megválasztása (mivel azt bojkottálta a PDM), úgyhogy mostantól a parlament összes döntése érvénytelen. Sőt: az alkotmánybíróság felfüggesztette tisztségéből Igor Dodon moldovai elnököt, és Pavel Filip volt miniszterelnököt nevezte ki ideiglenes államfőnek. Ebbe viszont az újdonsült koalíció nem volt hajlandó belenyugodni, így aztán egy ideig két kormánya volt az országnak. A helyzetet végül is állítólag – hangsúlyoznám, állítólag – az oldotta meg, hogy a PDM visszavonult, Derek Hogan chisinaui amerikai nagykövet meggyőző szavainak hatására, (melyek nem nyilvánosan hangzottak el, hanem a PDM székházában). Az Európai Unió, az Egyesült Államok és Oroszország bejelentették, hogy a Maia Sandu-kabinetet ismerik el Moldova Köztársaság kormányának.

Akkor most már minden jó, és béke van?

Dehogy van. Most kezdődik csak a tánc.

Ugyanis az ország gazdaságának túlnyomó része a PDM mögött álló oligarcha, Vladimir Plahotniuc kezében van, aki

hivatalosan bankár, médiatulajdonos, olajipari vállalkozó, de a nyugati sajtó, vagy az Al-Jazeera tévén bemutatott friss portré szerint alapvetően ő a „moldáv fehér hús-exportból”, vagyis prostituáltak Nyugatra juttatásából gazdagodott meg.” (Index)

Hogy miből vagy miből nem, azt bizonyítsa a főtárgyaláson, de tény, hogy nagyjából övé az ország is a korábbi kormányzó párt is – a párt inkább teljesen, mint nagyjából. Érdekes lesz gazdasági ellenszélben kormányozni.

Másfelől viszont megdöbbentő videó jelent meg a válság elején a világhálón, amin Igor Dodon elnök az ország föderalizálásának szükségességéről beszél, azt ígérve Plahotniucnak, hogy ha ebbe beleegyezik, ejteni fogják az ellene felhozott korrupciós vádakat. Másrészt nyíltan beismeri, hogy a volt pártját, amelynek korábban az elnöke volt (PSRM), még idén is az oroszok finanszírozták, havonta hétszázezer és egymillió dollár közötti összeggel. Arról is panaszkodik az oligarchának, hogy az oroszok április óta nem fizettek…

Ez a felvétel most akkor vagy Plahotniuc konyháján készült, vagy Moszkva unta meg a korábbi emberét és látványosan feláldozták, vagy Langleyben sült el a feje valakinek, vagy egyik sem, vagy mindegyik, de mindenképpen vagy valami, vagy megy valahova. De akadnak egyéb lehetőségek is, melyeket bonyolult volna részletezni.

Pillanatnyilag tehát ott tartunk, hogy pénteken lemondott a PDM Pavel Filip korábbi miniszterelnök által vezetett kormánya és az új kormányt Maia Sandu alakítja meg. Ez a biztos, minden egyéb bizonytalan, mert ha most tartanák az új választásokat, korántsem száz százalék (a videó után), hogy a PSRM olyan jó eredményt érne el.

Mintha Moszkva bábot cserélt volna.

Tehát akkor lássuk, mi ebből a tanulság?

Az, hogy amennyiben egy kis országban hárompólusú politikai egyensúly alakul ki, az távolról sem jelenti, hogy a három jelentős félből kettő összefogása – akár ellenzéki koalícióként is – stabilitást hoz, amennyiben 1. nem állnak mögöttük jelentős gazdasági tényezők, 2. nem élveznek komoly külföldi, nagyhatalmi támogatást.

Hogy a Moldovai Köztársaságban mi lesz, az majd eldől nyolcvan százalékban Moszkvában, tíz százalékban Washingtonban, maradék tíz százalékban Kisinyovban: de, ahogy a kínai mondja, mikor átkozódik: „érdekes időket fognak élni”.

Így jár az olyan ország, ami túl közel fekszik Moszkvához és túl messze Washingtontól, de még Brüsszeltől is.

Az az ezer szerencsénk, hogy ez velünk nem fordulhatna elő soha, semmiféle választási koalíció esetén sem, mert nálunk ilyesmi elképzelhetetlen.

Vagy nem?

Vagy nem.

Szele Tamás

(Kép: Maia Sandu. Fotó: Maszol)