Szele Tamás: Hírek és illúziók

Újságot olvasni tudni kell. Írni is tudni kéne, ha már ezt a kellemetlen kérdést boncolgatjuk, de az még az olvasásnál is sokkal bonyolultabb művészet. Hogy ezzel szemben a Magyar Nemzetnél mit nem tudnak jobban, írni vagy olvasni, azt nehéz lenne eldönteni.

Nézelődik az ember, és az említett nem hivatalos kormánylapban – ami még mindig a legolvashatóbb a hozzá hasonló termények közül, meg kell hagyni, akkor is, ha borzalmas – elé ugrik egy cím. Azt mondja:

A hír illúziója”

Olvasás előtt elmerengek rajta: igen, vannak hírek, amik illúziók, és vannak illúziók, amiket minden áron hírként akarnak beadni az embernek, micsoda bátorság kellhet ennek a témának a boncolgatásához pont abban a lapban – olvassuk el!

Ja, nem kell bátorság. Meg nem is erről szól. A szerző azt nehezményezi, hogy nézete szerint a közösségi oldalak üldözik a Joe Biden fiának korrupciós ügyével kapcsolatos híreket. Igen, ugyanis azok a hírek finoman szólva sem halálbiztosak. Még az is gyanús, ahogy állítólag hozzájuk jutottak a New York Postnál: büdös ez a hal nagyon, a közösségi oldalaknak nem kell még egy olyan botrány, mint négy éve a Cambridge Analyticával és az orosz befolyással, inkább kerülik. Ugyan épp nem tapasztaltam, hogy „cenzúrázták” volna, amint azt sem, hogy bármilyen sajtótermék titkolná, maximum talán nem teszik elém ezüst tálcán, kiemelt fontosságú hírként, de ennél nagyobb kárt nem tettek benne.

Igen, csakhogy Joe Biden tegnap azt bírta mondani, miszerint Donald Trump külpolitikája az izraeli-arab békefolyamatot kivéve egyszerűen borzalmas – sajnos az is – és Észak-Korea, Lengyelország, Magyarország meg Fehéroroszország vezetőinek elfogadásával Trump

a keblére ölelte a világ összes banditáját”.

Hát, mondjuk díszes egy társaság, szó, ami szó, nem ülnék le velük pókerezni én sem. De akkor értem az indulat forrását: már nem is az a baj, ami a nyilvánosság elé kerül, hanem az, amiről azt vélelmezik: nem kerül eléje.

Olyan, mint a viccben: „Te miről hallgatsz ilyen gyanúsan?”

Azt továbbra sem értem, a magyar olvasók hogyan nyerhetnék meg Trump számára az amerikai elnökválasztást, de ugye most Biden miatt meg kell legyünk sértődve. Akkor nézzük ezt a hallgatásos dolgot, mert igen különös neki a természete.

Nem kell ahhoz Bidenig menni, hogy olyasmit lássunk, amiről viszont a magyar kormánymédia hallgat, de olyan mélyen, hogy majd’ belesüketül az ember a csendbe.

Már két hete kipattant a kínai megfigyelési botrány, zeng tőle a világsajtó is, a magyar független sajtó is, mindenki megütközik rajta, mert hát az mégis különös, hogy külföldi állampolgárokat figyeltet a Kínai Népköztársaság, ráadásul nem is kínai származásúakat. Ugyanis teszem azt, Orbán Viktor egyik lányáról sem gondolnám, hogy han származású, de megkockáztatom, talán még Kubatov Gábor vagy a fia sem az, márpedig őket is megfigyelték.

Tisztességes országban, aminek tisztességes a diplomáciája ilyenkor a Kínai Népköztársaság nagykövete ott áll egy drága perzsaszőnyeg szélén, a magyar külügyminiszter irodájában, és éppen azt tudakolják tőle, visszafogott, de határozott hangnemben, hogy tud-e bármiféle magyarázattal szolgálni.

Nálunk erről szó sincs.

És ha a Külügy nem firtatja, ellenben Szijjártó miniszter épp Vietnamban, a Fülöp-szigeteken és Szingapúrban köt gyanús egyezményeket… A manilairól már beszéltünk, Vietnamban meg újabb kórházat építünk húszmillió euróból, az előzőt az 1,2 millió lakosú Can Thoban kétszer építettük meg, ugyanis az első megállapodást még Bajnai Gordon kormánya kötötte rá, igaz, az építési pályázatot 2012-ben nyerte el egy magyar cég, csak azt érvénytelenítették, mi történt, mi nem, én nem vagyok megmondhatója, de szerintem mivel Can Tho a Mekong deltájában fekszik, és cölöpökre épült, talán elsüllyedt az első kórházunk, mint a vár a Gyalog-galoppban, de az is lehet, hogy elmosta a Mekong. Az szokott ilyeneket csinálni. Mindenesetre Orbán Viktor miniszterelnök 2017 szeptember 25-én bejelentette, hogy Magyarország kórházat épít Vietnamban. Nem, nem egy másikat. Ugyanazt. A történelmi igazsághoz hozzátartozik, hogy valamilyen hanyagság történhetett, gépezet került a homokszembe, vagy mi, mert ez a második kórház viszont tévedésből megépült, máig áll.

Kis kórház a nagy Mekong mentében, óh, mi drága e kórházacska nékem!

Ha ehhez vesszük, hogy a Fülöp-szigeteken is másodszor kotorjuk ki a Manilai-öblöt, semmi csodálnivaló nincs a második, respektíve harmadik, netán negyedik vietnami kórházban.

Erről hallgat a kormánysajtó, ahogy a kínai megfigyelési botrányról is, mert éppen azzal van elfoglalva, hogy haragszik Joe Bidenre. Értem én, nem is lehet egyszerre kétfelé figyelni. Nagy munka az is tudni, miről kell írni, azt még nagyobb észben tartani, mi ne jusson még az eszünk ágába sem.


És hát az a gond, hogy a magyar diplomácia valószínűleg nem is tud mihez kezdeni a Távol-Kelettel, nyitás ide vagy oda. Nagy hiba volna megalázkodni a kínai politika előtt, de legalább akkora volna sértő módon bánni velük: Kínában és általában a Távol-Keleten éreztetni kell a tárgyalópartnerünkkel, hogy tiszteljük, becsüljük, de ismerjük a magunk érdekeit is. Ha belemegyünk mindenféle kapzsi kis mutyiba, amiről ők, akik pár ezer évvel korábban kezdtek kereskedni, mint mi, jobban látják még nálunk is, hogy saját zsebre dolgozik a diplomáciai karunk (és lábunk), még azt a minimális tekintélyünket is eljátsszuk, amennyi alapvetően kijárt volna nekünk. Múlt időben beszélek, mert már rég eljátszottuk ezekkel a húzásokkal, mi már nem férünk bele a kölcsönös, távolságtartó tisztelet kategóriájába. Nagyon nagyot kéne nekünk ahhoz alakítani.

Mert hát ezek a magyar külberuházások egy kaptafára mennek. Az a lényeg, hogy vagy minél távolabb építsünk minél drágább dolgokat – Mexikóban templomokat építettünk újjá, Sao Paulóban víztisztító rendszert – vagy ha valami közeli országban ruházunk be, olyan helyen legyen az építkezés, ahol nem csak a madár sem jár magától, de még kalitkában sem hagyja, hogy odavigyék. Csak ne mászkáljon oda senki megnézni, hogyan, miből, miképpen épül az igori vasút. Aztán, mivel ellenőrizni nem lehet, papíron elkészül a bármi, a minőségét nem vizsgáljuk, a rá adott kölcsönt az illetékes kormánytól nem kérjük, de a jutalék, amit kaptunk az üzlet kijárásáért megmarad a megfelelő zsebekben. Végül pihentetjük a projektet, és, pár év múlva újrakezdjük. Nem véletlenül elsősorban külgazdasági, és csak másodsorban külügyi a mi kis minisztériumunk.

Ezzel szemben például Kína nem is egyszer bebizonyította, hogy a beruházásai veszélyesebbek tudnak lenni egy-egy gazdasági atombombánál. Ott volt például a kenyai vasút esete.

Ott Kína a Mombasa-Nairobi SGR-vasútvonalat (Standard Gauge Railroad, vagyis szabványos nyomtávú vasút) építette meg, a Budapest-Belgrád vonaléhoz kísértetiesen hasonló hitelfeltételek mellett. Ez egyfelől másfélszeresére emelte Kenya államadósságát egyből, másfelől 2020-ig kellett volna rentábilissá válnia, de alig van ráfizetésesebb vonal nála a világon, talán csak a felcsúti kisvasutat használják kevesebben. A kenyai munkásokat – köztük diplomás vasúti mérnököket is – csak szemétszedésre, takarításra használják, a kenyaiakkal szemben a legszigorúbb apartheid módszereket alkalmazzák, de hát oka is van ennek: nem szeretnék, ha a vonal valamiképpen nyereségessé válna. Ugyanis ha Kenya nem fogja tudni kifizetni, hát bizony másképpen kell majd törlesztenie, mondjuk át kell adnia az egész vasutat, kínai tulajdonba.


Nem a kínai ember ilyen, a kínai ember ugyanolyan, mint mi: de a pekingi kormány bizony ilyen. Eljátszották ők már ezt Srí Lankán is az új kikötővel. Annak a kedvéért lerombolták a régit, aztán, hogy a fizetési határidőig ráfizetéses legyen, megtiltották a kínai kereskedelmi flottának a kikötést. Persze, hogy Pekingé lett. Ahogy a Budapest-Belgrád vonal is az övék lesz majd, még az építésre felvett kölcsönt is meg kell adjuk.

Szóval, távol-keleti barátaink, akiknek ügyeiről oly féltő gondossággal hallgatunk, nálunk mintha egy picit rátermettebben üzletelnének, és a hosszú távú haszon érdekli őket, nem a jutalék. Erről viszont nem szól a kormánymédia – ha már ott tartunk, hogy ki miről néma.

Pihen a komp, kikötötték, benne hallgat a sötétség.


Az mondja a szerző: a hír illúziója az, amit a világhálón látunk, mert nem Donald Trump érdekeit szolgálja?

Nem, akit érdekel, bármikor elolvashatja, nem illúziója ez a hírnek. Csak kell hozzá egy alkat, egy érdeklődés, hogy rákeressünk. De ha annyira zavarja, hogy valami nem jelenik meg mindenhol főcímként – nem gondolja, hogy a kínai kémbotrányról ezzel szemben a teljes KESMA úgy hallgat, mint a sült hal?

Az egy dolog, ha valaki nem ért a hírhez.

Az egy másik dolog, ha ezzel szemben kioktatja azokat, akik értenek hozzá.

Az meg egy harmadik, ha az a sajtóipari termék, ami a magyar szenzációk elhallgatásában élen jár, még szemináriumot tart arról, mit kéne megírni és mit nem.

Biden, Trump? Ugyan már.

Valamiért Peking közelebb van.

Nagyobbakat is hallgatunk róla.


 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!