Szele Tamás: A manilai mederkotrás

Ha röviden, ám pontosan fogalmazunk, azt kell mondanunk: a magyar diplomácia semmiből sem tanul. Mindig leül kártyázni a csibészekkel, csak mikor veszít, sokadjára is, ahelyett hogy felállna, míg még lehet, inkább emeli a tétet. Mint Szijjártó Manilában.

A hírt a Magyar Nemzetben láttam meg, ők is az MTI-ből vették, ilyenformán hivatalosnak tekinthető:

Harmincmillió dolláros program keretében magyar vállalatok fogják elvégezni a legnagyobb Fülöp-szigeteki tó rehabilitációját, vízminőség-javítását és mérését is, emellett pedig a délkelet-ázsiai szigetország minden régiójába szállítanak víztisztító berendezéseket, ezáltal biztosítva az ívóvízellátásukat – jelentette be csütörtökön manilai tárgyalásai után Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter.

Szijjártó Péter Manilában tárgyalt többek között Teodoro Locsin külügyminiszterrel és Ramon Loopze kereskedelmi és ipari miniszterrel. A koronavírus-járvány kezdete óta még nem járt ilyen magas szintű külföldi diplomáciai küldöttség a délkelet-ázsiai szigetországban.

A tárcavezető abban állapodott meg manilai tárgyalásain, hogy harmincmillió dolláros kötött segélyhitelprogram indul, amelyet magyar vállalatok hajtanak végre.

A többi között a legnagyobb, több mint 900 négyzetkilométeres Laguna-tó rehabilitációját fogják elvégezni. A főváros, Manila közelében elterülő tó komoly szennyeződéstől szenved, így gyakorlatilag sem idegenforgalmi, sem más típusú igénybevétele nem lehetséges. Ezen akar változtatni a Fülöp-szigeteki kormány magyar vállalatok nagymértékű bevonásával.” (MTI – Magyar Nemzet)




Tipikusan olyan hír, amit senki sem vesz észre, Szijjártó elment valahova messzire, és kötött egy előnytelen szerződést, ezt hetente ötször megteszi, és hét végén pihen. Csakhogy eszembe jutott: én erről már írtam.

Évekkel ezelőtt. Amikor is elég csúfosan jártunk – ugyancsak a Fülöp-szigetekkel és ugyancsak egy vízügyi szerződéssel. Hogy is volt az az eset?

Az úgy, hogy akkoriban kezdtünk a világ összes országával vízgazdálkodási egyezményeket kötni, de Mongóliával vagy Nyugat-Szaharával is, ami teljesen logikus, hiszen a vízgazdálkodási szerződéshez nem kell okvetlenül víz, ahhoz papír kell meg külügyminiszter, aki aláírja. Kötöttünk ilyent 2017 márciusában a Fülöp-szigetekkel is, amint elnézem, nagyon hasonlót a mostanihoz. Még a nyoma is megvan. Szijjártó odautazott, aláírták, megebédeltek, hazajöttek, mindenki örült.

Aztán kicsit később mi már nem örültünk annyira. Az történt ugyanis, hogy Duterte elnök minden illemszabállyal szembefordulva komolyan vette a szerződést. Ide is küldte a mezőgazdasági államtitkárát, Emmanuel Pinolt, Budapestre tárgyalni. Hogy aztán mit tárgyaltak a külügyben, arról megindult egy kisebb nyilatkozatháború.

Ugyanis Pinol mester – gyanús sietséggel – kiposztolta Facebook oldalára, miszerint a magyar kormány 20 millió eurós támogatást ajánlott fel a Fülöp-szigeteki kormánynak a Manila-öböl és a Laguna-tó megtisztítására. Jé: most is a Laguna-tavat tisztítjuk… Ennek volt némi szimbolikus jelentősége is, hiszen Duterte tömegmészárlásainak áldozatainak tetemeit ezekbe a vizekbe hajigálták. De miért tette ki pont a Facebookra? Hogy mindenki lássa?

Pont azért, bizony. Hogy indirekte bizonyíthassa, mit ért el, legalábbis saját állítása szerint.

A magyar Külügy viszont sápadtan tagadott. Szerintük szó sem volt támogatásról, főleg nem államiról. 

A találkozón arról esett szó, hogy az Eximbank az 510 millió eurós országlimit terhére tudna finanszírozást nyújtani többek között a cikkben is szereplő projektekhez, amennyiben azok magyar vállalatok bevonásával valósulnak meg”.

Az országlimit pedig nem hitelkeret, hanem kockázati besorolás, így az ügyön csak az Eximbank veszíthet.

Egyik fél ezt mondta, másik amazt. Mit gondoljon hát az ember?


Én a magam részéről arra hajlottam, hogy a szavunkon fogott minket a kemény és véres kezű Duterte. A kezébe adtunk egy formális – tehát sokféleképpen értelmezhető – egyezményt, amit ő úgy értelmezett, ahogy akarta. És így akarta. A Külügy nem adhatott neki pénzt, hiszen miből adott volna, pláne ennyit, tehát, hogy szó ne érje a ház elejét, összehozta Duterte emberét egy pénzintézettel, konkrétan a sajátjával. Ugyanis az Eximbank kizárólagos állami tulajdonban lévő szakosított hitelintézet. 

Az Eximbankot – a Magyar Exporthitel Biztosító Zártkörűen Működő Részvénytársasággal („MEHIB”) együtt – az 1994. évi XLII. törvény hozta létre azzal az alapvető célkitűzéssel, hogy segítse elő a magyar áruk és szolgáltatások külpiacokon történő értékesítését. Az Eximbank működését 1994. május 26-án kezdte meg.

A Magyar Állam tulajdonosi jogait a külgazdasági és külügyminiszter gyakorolja.”

Aztán oda hatottak, hogy csökkenjen az a fránya kockázati besorolás, vagyis az országlimit, amit azonban nem a magyar kormány állapít meg, de hatása azért lehet rá. Szóval, minden szép lett volna és jó, ha Duterte nem hiszi el, hogy ő tényleg kap pénzt és nem kezdi el kérni. Arról közelebbit nem tudunk, hogy végül kapott-e, végső soron és elvileg kölcsönről volt szó, nem ajándékról, de valószínűleg kaphatott, különben most hazaküldték volna a mi Péterünket még a manilai reptérről. Tehát legyünk jóhiszeműek, és tételezzük fel, hogy Duterte megkapta három éve a húszmillió eurós kölcsönét.


Sőt, tételezzük fel azt is, hogy arra fordította, amire kérte, vagyis a Laguna-tó medrének kikotrására.

Akkor most miért kér megint ugyanarra a célra kölcsönt, ráadásul többet, mert már nem húszmillió euróról, hanem harmincmillió dollárról van szó? És miért fogják magyar cégek újrakotorni azt a tavat? Megint tele tetszettek lőni áldozattal?


Világos, hogy a magyar cégek úgy kerülnek ebbe a katyvaszba, hogy ők a valódi címzettjei annak a harmincmillió dollárnak. Amit – gondolom, százalékos jutalék biztosítása mellett – odaadunk a manilai kormánynak kölcsön, az meg ideadja a kotrást végző magyar cégeknek. Aztán a magyar cégek vagy kotornak, vagy nem, Manila messze van, aki nem hisz a kotrásban, járjon utána, de a harmincmillió dollár (illetve, ami marad belőle a jutalék levonása után) elveszíti közpénz jellegét, ugyanis teljesen törvényesen, munkadíjként kerül a derék magyar üzletemberekhez. Duterte meg majd vagy megadja a „kölcsönt” vagy nem, mi ugyanis majd vagy kérjük időnek múlásával, vagy sem. De inkább nem fogjuk kérni.

Aztán pár év múlva megint kötünk egy szerződést arra a tómederre, öbölre.

Persze, ez csak rosszmájú spekuláció, a Fülöp-szigetek kormánya nem korrupt, elnökük mélyen humánus ember, akiről csak az ellenségei állítják, miszerint véreskezű gyilkos, a magyar külügyminiszter pedig éles elméjű, rátermett államférfi, aki minden ilyen pénzügyi trükköt azonnal észrevenne.

Ja, nem. Mégsem.

Mindegy: a pénz már oda van, én tényleg csak arra volnék kíváncsi, hány év múlva kötjük meg az újabb vízügyi szerződést?


 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!