Szele Tamás: A magyar Google

Mindenféle bokros és bokortalan teendők miatt csak ma reggel jutottam hozzá, hogy alaposabban elolvassam az Index megváltoztatását célzó Gerényi-tervet, melyet – miután feloldották titoktartási kötelezettsége alól – maga a szerzője tett közzé, hát, hogy is mondják ezt úri körökben? Érdekes.

Az benne az érdekes, hogy ez egy terv. Kicsit úgy vagyok vele, mint a Necronomiconnal voltam: ezt a kötetet Lovecraft találta ki és sűrűn hivatkozik is rá mindenféle műveiben, legalább tíz-tizenöt évig kerestem, mert tudtam, hogy a rajongói megírták utólag, aztán megszereztem – és mikor elolvastam, csak annyit tudtam mondani, hogy „ezért ugyan nem volt érdemes évekig pedálozni…” Hát ez a Gerényi-terv is amolyan Necronomicon, míg csak részleteket ismertem belőle meg rövid összefoglalókat, sokkal többet képzeltem róla, mint ami és amennyi.



Tulajdonképpen arról van benne szó, hogy a szerző feltalálta a spanyolviaszt és a Google-t. Illetve… szóval, a techcégek világában többnyire semmi sem teljesen az, aminek nevezik meg aminek indult, a Google eredetileg böngésző, de most már a világon minden hozzá tartozik, a Facebook közösségi oldal, sőt, állítólag Zuckerberg a csajozáshoz fejlesztette ki az egyetemen, csak aztán megnőtt, de akkorára, hogy most már rengetegen azt hiszik: a Facebook „az internet”. Sajtóvállalkozásnak, médiacégnek tekintik, pedig nem az, és tulajdonképpen a fő célja a hirdetések elhelyezése a felületén – erre jött rá Gerényi úr is. Mármint, hogy a Google és a Facebook tulajdonképpen nem termel tartalmat, csak hordozza, osztja, és ezzel termeli meg a világ legnagyobb pénzeit. Hát akkor miért ne lehetne ezt az üzleti modellt lemásolni az Indexnél?

Csak azért, amiért a kovács nem magát patkolja meg. Az Index egy nagyon nagy médiacég, ezer ága van, de médiacég, nem techóriás, ráadásul egy maximum tizenötmilliós piacon működik. Ekkora helyen nincsenek csodák, csak szolid üzletmenet: a Zóna például a mostani formájában egy amerikai piacon, angol nyelven és ottani témákról szólva valószínűleg már komolyan jövedelmezne, csak az a piac 328,2 milliós, illetve jóval nagyobb, mert a fél világ beszél angolul. Tehát: a vállalkozás lehetőségeit bizony korlátozza a piac, ha dollármilliárdos akar lenni az ember, ne magyar nyelvű sajtótermékekkel foglalkozzon. Az érthető, hogy irigyli az ember a techóriásokat, szeretné utánuk csinálni, ami nekik jól sikerül, de az árnyékát senki sem lépheti át.





Gerényi azt írja:

A tartalomgyártást részben kiszervező Index koncepciója 2010 körül bukkant elő a fejemben, távol innen, Dublinban. Google-specialista üzlettársammal sokat jártunk az akkor már óriási cég európai központjába, kis cégünk állandó partneri viszonyba került velük. Akkor még a Google csekély mértékben befolyásolta csak a magyar hirdetési piacot – ma ugye ő a legnagyobb szereplő. Ott, Dublinban, az esti sörözések alkalmával tárult elém az a koncepciójuk, amivel a 2010-es években letarolták a teljes világot, hazánkat is, rengeteg reklámpénzt szippantva el a hazai médiavállalatok elől.

A koncepciót ma már mindenki ismeri: a Google szinte egyáltalán nem költ tartalomelőállításra, inkább mások drága pénzen előállított tartalmait rendszerezi és csomagolja újra. Tartalomdisztribúciót végez. Fölöttük csúcstechnológiával megtámogatott, hajszálpontosan személyre szabott hirdetések jelennek meg, a hirdetők legnagyobb örömére. A módszer később forradalmat jelentett a világ kisvállalkozásainak, hiszen nagyon csekély kommunikációs költséggel érhették el pontosan azokat, akiket termékeik érdekelnek, a világ tartalomgyártó médiacégeinek viszont szinte a végítéletet jelentette.

Dublinban csak pár kilométerre a Google-tól van a másik óriás, a Facebook központja is, ott hasonló folyamatot élesítettek.”

No, igen. Hiszen ezt hívjuk kereskedelemnek: a középkori kalmár sem tudta, hogyan készül a selyemruha. Nem is érdekelte. Azt tudta, hogy a kínaiak készítik valahogyan, aztán eladják a perzsa kollégának, az némi haszonnal eladja tovább az arab kereskedőnek, az aztán elviszi Sztambulba, és eladja a mi kalmárunknak busás haszonnal, ő gályára rakja és szintén komoly haszonnal eladja a firenzei, velencei hölgyeknek, tehát végső soron a kínai paraszt munkáját az olasz férjek fizették meg, és a kalmárok kerestek rajta. De ők viszont szállították, karavánnal, gályán, vigyáztak rá, szóval nincs sok értelme arra panaszkodni, hogy ez milyen igazságtalan – valóban nem túl igazságos, csak az a baj, hogy vagy így jutott a középkorban Európa selyemhez, fűszerhez, vagy sehogy. A Google is egy ilyen kalmár, a Facebook is, csak sokkal nagyobb tételekkel dolgoznak mint egy-egy középkori kereskedő és nem tárgyakat adnak-vesznek, hanem tartalmakat. Ahogyan Velence képes volt mesésen meggazdagodni a keleti kereskedelemből, anélkül hogy maguk a velenceiek selymet szőttek, borsot termeltek volna, úgy gazdagodnak a techóriások is. Azok a büntetések pedig, amiket a különböző államok mostanában kiszabnak rájuk, olyasmik, mint a középkori városállamok és választófejedelemségek árumegállítási joga, miszerint nem lehetett átvinni az árut rajtuk: ha elhozták odáig, ott kellett eladni, ők majd kereskedtek vele tovább. Ebből az lett, hogy az árumegállító helyeket egy idő után elkerülték a kereskedők, ha csak nem voltak nagyon fontosak: a legtöbb megállítóhely nem meggazdagodott ilyen módon, hanem elszegényedett.



Szóval, értem én, hogy a terv utánozni szerette volna a nagymenőket. Kiszervezni a vállalatból magát a termelést, és csak kereskedni a kész áruval, bár ebben is van egy csavar: ugyanis az olvasó, a vevő nem direktben fizet a lapért, hanem úgy, hogy olvasás közben lát hirdetéseket (is), ha szereti a lapot, rájuk is kattint (kérném tisztelettel… nem nagy fáradtság), tehát a pénzt tulajdonképpen a hirdetők adják. Nem is baj. Mondjuk jobb lenne előfizetéses alapon dolgozni, reklámok nélkül, biztosabb, de magyar olvasó sajtóért, szellemi termékért nem fizet, inkább nélkülözi.

Ráadásul volt is példa ilyen sikeresen kiszervezett „tartalomkészítésre”. Mint Gerényi írja:

A lapot, amely az Indextől részben eltérő arculatot kapott, Totalcarnak neveztük el, az ezt menedzselő céget pedig Totalcar Kft-nek. Szerintem sikeres akció volt, az ott dolgozó csapat ugyanúgy az Index szerkesztőségébe járt be, a közösség része maradt, de az Index körüli politikai viharok soha meg sem érintették. A függetlenséggel és a szabadsággal pedig kitűnően éltek, született Totalcar-tévéműsor, könyvek, náluk futott be a hasznaltauto.hu, hogy csak a legismertebb eredményeiket említsem.”

No igen, csak Winklerék emellé tehetségesek is, mint a Nap. Ők Index nélkül is emlékezeteset alakítottak volna.

És valami ilyesmi az Indexen futó Blog.hu is, amin ugye szintén vannak hirdetések (alapesetben, ha az ember nem engedélyezi őket, az Index ki sem teszi a blogot a „ketrecbe”), csak a hirdetési bevételek elosztása olyan, hogy én az elmúlt pár év alatt összesen három fillért, vagyis 0,03 forintot kerestem velük, pedig nem volt ritka nálam a tíz- de inkább tizenötezres olvasottság sem.

Miért nem lehet ezt nagyban csinálni, a rovatokat önálló vállalkozásban üzemeltetni, a műhelyeket versenyeztetni – még akkor sem, ha a Gerényi-terv világosan megmondta, hogy ezt a politikai rovatokkal nem is tervezik?

Részben a piac mérete, részben munkaszervezési okok miatt. Azzal együtt, hogy kis, pár emberes cégek dolgoznának, ahol már két újságíró van, ott majdnem biztos, hogy néha „keresztben” fognak dolgozni, „elírják” egymás témáit, ha még ráadásul a rovatok külön vállalkozások és konkurensek, nem folyik köztük egyeztetés, akkor könnyen meglehet, hogy mindenki ugyanazt fogja megtámadni, ha akad egy fontosabb esemény és a kevésbé szenzációs dolgokat, amik később lehetnének fontosak akár, elfelejtik. Mintha az összes munkatárs fagyit ebédelne, pedig a spenótot is meg kéne enni valakinek.




A kísérletnek ezer buktatója lett volna egyébként is, például nem csak szervezetlenné vált volna a munka, de a kis, pár fős cégekre bomlással maga az Index minden felelősséget elhárított volna magáról, akit beperelnek, az így járt. Ha egy nagy lapban, belső munkatársként írok valami csúnyát mondjuk egy politikusról, üzletemberről vagy bárkiről, akkor az épp úgy be fog perelni, mintha egy kis lapban tenném (és attól függetlenül perel be, hogy igazam van-e vagy nincs), csak a nagy lapnál mögöttem áll a cég, az ügyvédje, az összes törvény adta lehetőséggel élhetek, a kis lapnak meg többnyire már az ügyvédre sincs pénze: dolgoztam én olyan lapnál, ami azért szűnt meg, mert egy perben igazunk volt, csak éppen ügyvédünk nem. Aki volt, az szívességből védett minket és elfelejtett elmenni a tárgyalásra. Jó ember, okos ember, derék ember: de ezt elfelejtette. Nem tudtunk ügyvéd nélkül fellebbezni, elbuktuk a pert, lehetett akármilyen igazunk egyébként. A lap meg nem élte túl. Ez például nagy cégnél elképzelhetetlen, kicsinél gyakori: a terv az összes felelősséget áthárította volna a beszállító cégekre, azok meg a pár munkavállalójukra. Eltűntek volna a kényes témák, senki sem merne belemenni a pergyanús ügyekbe. Gerényi is bevallja:

A tartalomkészítés felelőssége és ellenőrzése teljes egészében kikerült volna a politikailag kitett központi cégből, és dolgozói vezetés alá került volna formailag és jogilag is.”

Ugyanígy elmaradt volna az alkalmazottak járulékainak fizetése is, hiszen őket már a kis cég alkalmazza, fizessen az járulékot, ha tud. Nem tud.

Tehát, összességében elmondható: a Gerényi terv lényege az lett volna, hogy „tartalomdisztribútorrá” alakulva az Index elhárítson minden hárítható felelősséget, kiadást és munkát magától, viszont a tartalmak elosztásából befolyó reklámbevételeket nagyobb százalékban tartsa meg magának. És kevesebb felé kelljen elosztani a valóban komoly bevételt.

Az odáig világos, hogy a mostani modell nem minket, újságcsinálókat tart el, hanem a már most is dúsgazdag techóriásokat gazdagítja tovább, nem véletlen, hogy nincs nagyobb titok az online újságírásban, mint egy írás valódi olvasottsága. A WordPress ennyi olvasót mutat, a Google Analytics annyit, az AdSense amannyit, és ezek a számok köszönő viszonyban sincsenek egymással – naná, ugyanis ha bevallanák, igazából hányan is olvasták az anyagot, akkor ki kéne fizetniük a teljes pénzt a hirdetésekért, tehát inkább lefele tévednek. Jó nagyokat, és következetlenül egyébként. Még nagyobb gond, hogy az online felületek mind a techóriások kezében vannak így vagy úgy, és ma már a sajtó egyszerűen nem maradhat életben nélkülük.

Rendben, meg lehet próbálkozni a nagyok utánzásával, csak az nekünk, kicsiben és nagyon kis piacon nem fog menni. Ez a biztos üzleti csőd lett volna egy rövid, ám a lap vezetői számára jövedelmező, pár hónapos periódus után, csak épp a jó üzletember vigyáz a cégére. Nem állítanám, hogy Gerényi terve kormánypárti műhelyekben forrt volna ki, ármánnyal fűtöttek volna alatta, ez inkább egy nagyra törő üzletember kéjes álma, vagy egy gyermeké, aki azt hiszi, el tud bújni az ujja mögé. Azt viszont elképzelhetőnek tartom, miszerint Vaszily, aki minden egyéb jellemvonása dacára is jó üzletember, meglátta a terv ordító hiányosságait, és nem üzleti, hanem politikai szempontok alapján állt mellé. Hiszen minél rosszabb az Indexnek, annál jobb a kormánynak – mármint a politikai logika alapján.

Szóval, mondom, sok minden lehet, nem mondanám, hogy ha ki akarták volna törni az Index nyakát kormányzati körökből, akkor ilyen kacifántos úton próbálkoztak volna: de azt ellenben mondanám, hogy látták a kötélen egyensúlyozni a lapot és nem mondták neki, hogy „vigyázz, leeshetsz”, viszont kicsit megrángatták a kötelet. Hátha leesik.

Maga a terv üzletileg lehet valami távoli módon, bonyolultan, de indokolható, csak szakmailag lehetetlen és senkinek sem javasolnám. Egyébiránt a visszavonását – egyelőre ott tartunk, hogy visszavonják – épp az Index függetlenség-barométere idézte elő. Ugyanis annak komoly pénzügyi hatása van: tessenek belegondolni, kikerül a címlapra, hogy „Veszélyben az Index” hatalmas betűkkel, színesen, hogy mindenki lássa, fognak ezek után tolongani a hirdetők? Dehogy fognak, az is menekül, aki már szerződött a lappal… Ez a gazdasági nyomás vonathatta vissza a látványos harakiri tervét.

Egyelőre azt nem tudjuk, mi lesz az Index sorsa, csak azt, mi nem lesz: ez a terv sem náluk, sem más mai magyar sajtóorgánumnál nem fog megvalósulni. Ha valahol mégis nekilátnak, onnan menekülni kell, ész nélkül. Munkatársnak, hirdetőnek egyaránt.

De hogy ezzel szemben mi lesz, arról sejtésünk sincs.

Valami.

Majd meglátjuk.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!