Szele Tamás: A Himalájától Keszongig

És vissza. Ez most nem egy kalandos útleírás, hanem elemzés Kelet-Ázsia helyzetéről, mely viszont nemkülönben kalandos mostanság, és tele van válsággócokkal: csak a két legújabb a Himalája és Észak-Korea, illetve a demilitarizált övezet, melyet épp militarizálnak.

A koreai konfliktus – mármint a mostani, mert a Koreai-félszigeten az elmúlt hetven év tulajdonképpen egyetlen nagy, elhúzódó konfliktus, nem véletlen, hogy a koreai háború jogilag nem ért véget, csak fegyverszünetet kötöttek 1953. július 27-én, melyet azóta is rendszeresen megsértenek, többnyire Északról (Délről kevés értelme volna ugyanis) de annyira, mint most, még egyszer sem.



Ugyanis jelenleg a keszongi összekötő iroda felrobbantása után a demilitarizált övezet északi megszállása folyik, bősz anyázások közepette, bár lehet, hogy egyelőre csak az anyázás zajlik, de az annyira, hogy idáig zeng. Észak valamikor hűvös, szolgálati bikkfanyelve, mely annyira jellemző volt a KCNA tudósításaira, átadta a helyét a koreai kikötők csapszékeiben használatosnak, idézzünk csak egy mai példát! 

A Kínában Élő Koreaiak Általános Szövetsége hétfőn tiltakozási ülést tartott.

Az ülésen részt vettek a Kínai Koreai Általános Egyesület tisztviselői és a Shenyang városában élő koreai állampolgárok.

Beszédek hangzottak el.

Az előadók szerint Kínában a koreaiak alig tudják elfojtani a csőcselékkel szemben tornyosuló felháborodásukat, akik megbocsáthatatlan bűncselekményt követtek el a KNDK-ellenes szórólapok szétszórásával. Szándékuk az volt, hogy a KNDK legfelsőbb vezetésének méltóságát megrontsák a frontvonal területén, épp akkor, amikor honfitársaik üdvözlik a történelmi június 15-i közös nyilatkozat közzétételének 20. évfordulóját.

Azt mondták, hogy a dél-koreai hatóságokat teljes mértékben felelőssé kell tenni azért, hogy megvédték és pártfogolják a tetteseket, akik nem nevezhetők egyébnek, mint háromszor átkozott emberi mocsoknak.

Megállapítva, hogy a dél-koreai hatóságok nagyon ellenségesek, mivel megengedték a söpredéknek, hogy nyíltan repítsék át a KNDK-ellenes szórólapokat a KNDK területére. Az ilyen viselkedést soha nem szabad megbocsátani.

Hangsúlyozták, hogy a dél-koreai hatóságok teljes egészében felelősek abban, hogy a Korea-közi kapcsolatokat a legrosszabb katasztrófa felé vezetik, mivel nem hajtják végre az észak-déli megállapodást, hanem élvezik a mocskos emberi sertések ellenséges cselekedeteit a KNDK ellen.” (KCNA)





Hát, izé, tudnak ezek az elvtársak káromkodni, ha akarnak… A sértődésnek – és a demilitarizált zóna megszállásának – az az ürügye, hogy a Délre szökött északi ellenzékiek valóban léggömbökön küldik át a határom a Kim Dzsongun-ellenes propagandát tartalmazó röpcédulákat és pendriveokat, csak nem most kezdték, hanem évekkel ezelőtt. Csak most látta célszerűnek Phenjan a sértődést. Hogy miért pont most, afelől ezer iskola vitatkozik, én három főbb okot sejtek az események mögött.

    1. Északot közelebbről nem ismert mértékű vezetési válság, és nagyon jól ismert mértékű éhínség sújtja, a gazdaság hanyatt fekve haldoklik a földön, legújabban már a tengerfenék homokját is kitermelik, megtisztítják és eladják, de ez sem sokat segít a borzalmas anyagi helyzeten, bármikor kitörhet egy országos éhséglázadás. Azt könnyebb megfékezni, ha egyébként is háborús a helyzet és készenlétben van a hadsereg.
    2. A mai KCNA-jelentések között, a lapszemlében szerepel egy, egyetlenegy oda nem illő mondat: „A szanatóriumok az ország egész területén felelősségteljesen látják el kulcsfontosságú járványellenes feladataikat.” Ez sok százezer beteg esetén további egészségügyi és gazdasági gondokat jelent.
    3. A nagy szomszédnak, Kínának nem jön rosszul a demilitarizált övezet válsága, ugyanis egy nappal ennek kitörése után, mikor az egész világ visszafojtott lélegzettel leste a Koreai-félsziget híreit, indiai-kínai határincidens zajlott le a vitatott himalájai határtérségben, méghozzá olyan súlyos, amilyenre negyvenöt éve nem volt példa: több, mint húsz halottal járt. Mégiscsak jobb, ha a világ Koreára figyel, nem a Himalájára.

Jellemző az is, hogy az indiai és kínai hatóságok csak az incidens után váltottak tiltakozó jegyzéket, azt is csak szokásból. Van még újság Indiában?

Van, kérem: míg Kína megtámadta Indiát, India megtámadta Pakisztánt. Négy pakisztáni civil meghalt, többen megsebesültek, amikor indiai katonák a kasmíri határrégióban található falvakat vettek tűz alá. Az indiai hadsereg nehéztüzérségi fegyverekkel lőtt katonai ellenőrzőpontokat és lakott területeket. A pakisztáni katonaság válaszolt az atrocitásokra. Az incidensre a Kasmír indiai és pakisztáni részét elválasztó határvonal környékén került sor. Hát igen, a kasmíri autonómia, amit India megnyirbált, méghozzá drasztikusan, nacionalista okok miatt… világos volt, hogy előbb-utóbb fegyveres konfliktus következik be a térségben.

India és Pakisztán viszonya nagyon rossz, gyakorlatilag Pakisztán (és Banglades) létrejötte óta. Az 1947-es brit kivonulás alkalmából úgy akarták tisztázni vagy inkább elkerülni a vallási alapú konfliktusokat, hogy létrehozták a muzulmán autonómiát, Nyugat-Pakisztán néven a mai államot, Kelet-Pakisztán néven a mai Bangladest, és nem vették tekintetbe, hogy a két országrész több ezer kilométerre fekszik egymástól. Ráadásul elindították a lakosságcserét, ami több tízmillió menekült elhelyezésének gondjával és sok százezer halottal járt. Kasmír hovatartozása miatt azonnal ki is robbant az első indiai-pakisztáni háború és ezt továbbiak követték – a terület finoman szólva is kissé vitatott. A vegyes felekezeti hovatartozású, de muszlim többségű régiót kormányzó hindu maharadzsának az 1947-es brit Indiai Függetlenségi Törvény meghagyta a döntés jogát, hogy hova csatlakozzon, ámde addig totojázott, míg ki nem törtek a harcok. A maharadzsa végül India mellett döntött, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a területet feldarabolta a történelem. Kasmírért 1947 után 1965-ben és 1999-ben is háború tört ki, és jelenleg a két ország ott tart, hogy egyetlen négyzetkilométert sem hajlandó engedni saját foglalásaiból. Az egykori Kasmír 43 százalékát India, 37 százalékát Pakisztán ellenőrzi. És hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a régió 20 százaléka – jó részt alig lakható magashegyi területek – a hatvanas években Kínához került.




Mármost így néz ki az ideális válsággóc, ezt tanítani kéne az iskolában, mert tökéletes példa. Csak ront a helyzeten, hogy időközben India is, Pakisztán is kifejlesztette saját atomfegyverét, tehát már nem akármivel gurigáznak.

Tehát akkor összegezve: míg a Koreai-félszigeten egy atomhatalom fenyegeti szomszédját mondvacsinált ürügy alapján, az indiai-kínai-pakisztáni térségben három atomhatalom feszül egymásnak, olyan földért, Hamlettel szólva:

Melynek mi haszna sincs, csak a neve.
Öt aranyért, ötért nem bérleném ki”

A konfliktus valódi kiváltó oka nyilván nem is a terméketlen himalájai terület, hanem az érintett országok belső társadalmi válságai, a járványtól megroppant gazdaság, az általános elégedetlenség.

Érdekes idők jönnek Keleten.

Jöhetnének inkább érdektelen és békés idők helyettük.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!