Gaál Péter: Lobo, a farkas

Már régóta meg akartam nézni újra, tiszta nosztalgiából. Akár a Belfegort vagy a Feketeszakáll szellemét. Azok még elmentek. De ez… Hát ez, kérem, durva természethamisítás.





Nem, ne mondjanak semmit, tudom. De akkor is. Tulajdonképpen dühös is lehetnék, hogy miért kellett azt a zsenge, tudásra szomjas gyermeket, aki hat-hét évesen voltam, félrevezetni. Az égvilágon semmi oka nem volt, ahogy ma sincs, hogy miért kell meghamisítani, ami úgy-ahogy a valóságnak megfelelően is interpretálható. Mondok egy jóval későbbi, Oscar-díjas példát: Gladiátor.

Ezek a Walt Disney-filmek kifejezetten a tudatlanságra építettek. Arra, hogy minden ázsiai egyforma. Minden afrikai. Minden azonos fajtájú kutya. Minden farkas, és a farkasok minden keveréke. Minden farkas és minden farkasokhoz hasonlító kutya. Csak mi, európaiak nem vagyunk egyformák, ugye.

Magunknak.

Az állatok cukik. Minden állat, csak úgy kell tálalni. Egyformán cukik, és egészében véve is egyformák. Nyugodtan el lehet adni bármely nőstényt hímnek, hímet nősténynek, apát a fiának, fiát az apjának, teljességgel különböző egyedeket egymásnak, és az egész társaságot nyugodtan bele lehet helyezni olyan környezetbe és szituációkba, ahol és amelyekben maguktól véletlenül sem lennének. Be lehet zavarni egy szelíd és szerencsétlen ír farkaskutyát – amely már csak replika, olyasmi, mint az európai bölény vagy az őstulok – a Grand Canyonba, veszélyességét kiemelendő jókora bőr szájkosárral, egy csomó – bevallom, többségében csinos – kopóval, volt köztük mindenféle, a fekete-cser mosómedvekopótól az egyebekig, kit is zavarna? Legfeljebb egy kinológust. Megjelenhet az apafarkas egy baromi nagy cupákkal a szájában, nem, nem a gyomrában, ahogy az életben tenné, kölykök egyik napról a másikra hónapokkal idősebben, aztán visszafiatalodva, mert hát végtére is ez gyerekfilm, nem tudományos ismeretterjesztés. Franc vesződik a betanítással. Ez ezt tudja, az meg amazt, a többi csak narrátorszöveg kérdése.

Aztán csodálkozom, ha a tévében a National Geograficnál és társainál kikötve megüt a guta. Ugyanezt a vonalat követik. Ugyanabból indulnak ki, hogy a vak fehér ember számára a többi fehér emberen kívül mindenki tehén. Pardon, fekete. Minden fekete tehén. Nemnem, minden tehén fekete.



Mondják, mi az istent nézzek a tévében, ha nézni volna kedvem (merthogy lassan két éve nincs)? Tarlóst?

Jó eséllyel fogadnék rá, hogy a “természetfilmeket” úgy gyártják, hogy kiküldenek egy (vagy több) stábot a terepre, vegyenek fel mindent, ami felvehető, mindenféle állatot, ami ott él, egyebekkel ne is törődjenek, csak sok anyag legyen. Aztán beviszik az egészet a boszorkánykonyhába, és ott különböző történeteket fabrikálnak belőlük. Vágás és vak néző kérdése az egész. Ne gondolja, kolléga, hogy megismerik. Még abból is lehet filmet készíteni, ami hiányzik. “Hát azt meg hogy?” Úgy, mint a cetcápát. Pergett a cselekmény, jöttek a reklámok, csak cetcápa nem jött. Miért is jött volna, amikor ott éppen nem volt, csak a stáb. Hát kérem, búcsúzott el tőlünk a cápalesbrigád, sajnos, ez most kimaradt, de hát annyi szép delfint, bálnát és halacskát láttunk! Még teknőst is.

Így adják el nekünk ezt az egész cuki világot, állatostól, polgármesterestől, mindenestől.

Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem. Vagy másé, de nektek úgyis mindegy.

(Kiemelt kép: Pixabay)