Konok Péter: Trockij

Nyolcvan éve csapta agyon Trockijt egy jégcsákánnyal Ramón Mercader – és bár soha, senki nem ismerte el, hogy Sztálin utasítására, azért utóbb mégis megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

A sztálinisták számára egy időben a „trockizmus” volt az univerzális szitokszó. Mindenkit trockistának neveztek, akit ellenségnek tartottak, akár volt valami köze Trockij eklektikus nézeteihez és az általa gründolt kismillió (egymással is lelkesen harcoló) szervezethez, párthoz, csoporthoz, internacionáléhoz, akár nem. De aztán a klasszikus, vérbő, zsírbajszos sztálinizmussal a trockizmus vádja is kiment a divatból, mint a teknővájás, a köpölyözés, meg a hályogkovácsolás (ja, az nem is, csak ma „politikának” nevezik).

Éppen ezért volt kissé furcsán anakronisztikus, mikor két évvel ezelőtt úgy döntött a Magyar Idők (vagy valamelyik másik, ugyanolyan sajtóipari melléktermék, tökmindegy), hogy Frida Kahlo kiállítása a Nemzeti Galériában trockista propaganda; mintegy trockizmussal fertőzi meg azokat, akik megnézik – hiszen Frida Kahlo tudvalevőleg trockista volt, és összenőtt a szemöldöke is, amitől elég gonosznak látszott.

Nem tudom amúgy, hogy ebben az országban hányan tudják, pontosan mi fán terem a trockizmus, hogy mik az ismérvei, gyanítom, nem túl sokan; ettől a trockizmus csak még alattomosabban támad, mert nem felismerhetőek a tünetei.

Az nem úgy van, hogy az ember reggel arra ébred, kis, kerek szemüveget visel és a világszabadságról meg a munkások jogairól szónokol, ráadásul ha így lenne is: lehet, hogy csak John Lennon-fertőzést kapott.

Én már voltam trockista, huszonkét évesen, talán három napig. Miután elolvastam Trockij igen szuggesztív (és nem kicsit önrészre-hajló) önéletrajzát, fogtam egy Trockij-képet, amit valami könyvből vágtam ki, és kitettem a falra.

– Mi a franc az ott? – kérdezte a feleségem, mikor hazajött.
– Trockij – mondtam, mert hát az volt.
– Azt látom, hogy Trockij, de mi a francnak van ott?
– Mert trockista lettem – mondtam, bár kezdtem elbizonytalanodni. – Kurva jól ír.
– De hát te is tudod, milyen szarfaszú volt – mutatott rá a feleségem. – Kronstadt, ipari hadseregek, meg minden.
– Hát, ja – búsultam el. – És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy milyen kis miniatűr személyi kultuszt hozott létre maga körül.
– Igen – mondta a feleségem, és furán nézett. – Orwell is írja, hogy a POUM irodáiban mindenhol ki kellett tenni egy Trockij-képet.
– Azt nem Orwell írja, hanem Kolcov, a Spanyolországi naplóban – védekeztem. – És Kolcov sztálinista volt. Te hiszel egy sztálinistának?

Ennyiben maradtunk. Néha rápillantottam a Trockij-képre, és elég hülyén éreztem magam (Kronstadt, ipari hadseregek, meg minden), de persze rögtön levenni – azt vereségként éltem volna meg egy olyan ideológiai viadalban, amilyeneket csak a húszas évei elején tud vívni az ember. Aztán suttyomban lecseréltem Emma Goldmanra, abban konszenzus volt közöttünk, és akkor olvastam igen szuggesztív önéletrajzát, ő is kurva jól írt (igazából jobban, mint Trockij). A feleségem nem szólt egy rossz szót sem Emmára, és nem hánytorgatta fel Trockijt sem, ezért kifejezetten hálás voltam neki.

Amúgy pedig a szemöldököm mindig összenő, és ettől gonosznak látszom, ezért a feleségem egy szemöldökcsipesszel rendszeresen kitépkedte az orrom feletti részt, amit utáltam, de kicsit mindig úgy éreztem utána, a trockizmusomért vezekelek.

Nos, annyi mindenki volt trockista, például, ha már így előkerült, egy időben Orwell is (bár azokról a kötelezően kitett portrékról valóban Kolcov írt a Spanyolországi naplóban), olyannyira, hogy az Állatfarm Hógolyóját és az 1984 Goldsteinjét is Trockijról mintázta (noha amikor ezeket írta, már túl volt a trockizmuson, ahogy Kahlo is hamar túllépett rajta (különben is inkább a pasija, Diego Rivera volt trockista, és ő is leginkább azért, mert a másik nagy mexikói balos muralista, Siqueiros sztálinista volt, szóval amúgy dafke, meg juszt is). Az 1984-ből pedig még a nemzetidalos Ákos bárd is dalfaragott akusztikai baltájával, tehát ha valaki őt szereti, akkor nem csak az derül ki róla, hogy botfülű és a legócskább dalszöveg-közhelyekre bukik, de azt is kockáztatja, hogy elkapja a trockizmust. Ami persze nem egy komoly betegség, mondom, nálam is három nap alatt gyógyult.

A fájó hülyeség, ami e mögött az egész történet mögött van, az sajnos sokkal makacsabb nyavalya. Van, aki sose mászik ki belőle.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!