Konok Péter: Török világ Magyarországon

Százötven év, az azért nem múlik el nyomtalanul. Az török áfium, rossz szomszédság – török átok, sós kútba tesznek, török gyerek megvágta, fogtam törököt, nem enged, a félszemű, gonosz Jumurdzsák…





Reneszánszát éli a töröközés. Ide esz a fene (meg a meghívás) egy ocsmány tömeggyilkost, egy háborút gründoló uszítót, egy demagóg szarházit, egy menekültek életével bizniszelő nemzetközi üzletembert, egy önpuccsista diktátort – és feldübörög az általános töröközés.

Mert Erdoğan török. Annyira megy ez nekünk, a hamis felsőbbrendűség, a nagy Európa-tudat. Felháborodunk – teljes joggal – mikor Orbán mimagyarozik, mi meg őtöröközzük vidám cimboráját.

Zsigerből jön ez a töröközés (meg az oroszozás, románozás, balkánizás, és az összes ostoba, komplexusos redukció abban a nagy kognitív disszonanciában, amit közkeletűen Magyarországnak – vagy éppen Európának – szoktunk nevezni).

Kicsit persze olyan is a dilemma, mint a Brian életében: hosszan sorolhatnám, hogy „mit adtak nekünk a törökök”, ezek jó része közkeletű közhely amúgy, hogy fürdőkultúrát („Budapest a vizek városa”), kertkultúrát, rózsametszést, a pirospaprikát (amit „török borsnak” hívtak sokáig), a lecsót, a vallási türelmet (nem utolsósorban adózási megfontolásokból), és – most jön a nagyágyú! – a kávét (tudom, Török Bálint, Buda eleste, minden – úgy őszintén, most is valami beglerbég székel a Várban a válogatott janicsárjaival, de legalább van kávém reggelente, hogy ezt leírhassam), és még egy rakás dolgot.



Általában véve nem volt olyan vészes a török hódoltsági területeken élni, legalábbis semmivel sem vészesebb, mint előtte-utána ugyanott. Igazán szörnyű ott volt élni, ahol a hosszú, gyakran felforrósodó hidegháború, a kettős (néha hármas) adóztatás dúlt: a birodalmak ütközőzónáiban. De ott mindig szörnyű élni. Kérdezzük csak meg a kurdokat (és az azokon a területeken élő arabokat, perzsákat, törököket, stb.)!

Viszont az a probléma, hogy az efféle kérdéseknek az égvilágon semmi értelme. Egyrészt, ugye, mi köze mindennek a mához? A történelem úgy volt, ahogy volt; persze, lehetett volna másként is, de akkor meg úgy lett volna, tökmindegy. A történelem nem a NER törvénykezése, hogy visszamenőleges hatályú legyen. Másrészt, kik azok a „törökök”?

És ha már itt tartunk: ki az a „mi”?

Mi közös van bennünk és azokban, akik nagy pofával arról beszélnek, hogy ki a magyar? Vagy éppen ki a török? És persze, hogy ki nem?

Egy abszurditást (az elnyomottak és elnyomók feltételezett közösségét) egy másikkal magyarázni – ez a nacionalizmus kiindulópontja. A „nemzet” nem is olyan régi gyűjtőfogalom, ráadásul előszeretettel használják inkább kirekesztő fogalomként.

Erdoğan éppúgy török, mint az a sokezer ember, akit legyilkoltatott, az a néhány százezer ember, akit börtönbe záratott. Vagy – éppúgy nem török. Tökmindegy. Az olyasféle mondatok, hogy „az a magyar, aki…” vagy „azok a törökök, akik…”, szinte mindig hazudnak.




A valódi kérdés az, hogy mit adtak nekünk az elnyomók? Mit adtak a háborúk, a nagyvezírek és hadvezérek, a szultánok, királyok, bölcs vezetők, nagy kormányosok, miniszterelnökök – hogy mit adtak nekünk a diktátorok.

Illetve, még csak nem is ez. De mit vettek, vesznek el tőlünk? És mit fognak még?

És persze, megint csak az, hogy kik vagyunk „mi”, és fel tudjuk-e ismerni magunkat hazugságaik, teljes kváziviláguk rémesen valóságos, fullasztó tengerében?

Mi, az elnyomottak: törökök, magyarok, akármik. Ők az elnyomók. Törökök, magyarok, akármi.

A többi néma ricsaj.