Konok Péter: Pálinka

Hát, nem tudom, nekem nem kellett gyerekként tananyagfilmeket néznem, hogy pálinkafőzésileg kikupálódjak, pálinkák mellett nőttem fel, nagyanyám híres pálinkafőző volt Aliga-szerte,

egy emeletes ágy felső részén aludtam Aligán gyerekként, az ágy aljában meg huszonöt-harminc ötliteres dunsztosüvegben ért-forrt a cefre, aranyló sárgabarack meg fekete szeder, a kertben álló öreg barackfáról, ami lényegében a konyha közepéből nőtt, az asztal fölé hajlottak az ágai, és a sátorszerű, csodálatos szomorúszeder-fáról, ami az ablakom előtt ingadozott és hajladozott, mint egy haragoszöld vízesés, valami ősi misztériumvallás leveles barlangja, már gyerekként is animista voltam, a többi fát szerettem, ilyen haveri módon, a parton álló gigantikus nyárfákra felnéztem (minden értelemben), de a szomorúszeder, ott az ablakom alatt, az valami szentség-féle volt, mondanám, hogy templom, de Isten vagy az istenek már gyerekkoromban sem érdekeltek, a fák érdekeltek, a kövek, a nádas;

nagyanyám folyamatosan töltötte a cefrés üvegeket, hófehér kristálycukorral koronázta az arany és fekete pépeket, és olyan töményen állt a cefreillat a szobámban, hogy már attól sírni volt kedve az embernek a gyönyörűségtől, attól az édes, nehéz, muslincás, alkoholos levegőtől, így visszagondolva az is lehet, hogy gyerekkori nyaraim állandó félrészegségben teltek, a tüdőmmel és a szememmel habzsoltam a készülő pálinkát, ahogy nagyanyám a már kiforrott cefrét hátravitte a konyhába a főzőhöz (nem volt szabad akkoriban pálinkát főzni, de ez senkit sem érdekelt), az óriási kuktafazékba ürítette a bugyogó pépet, kiöblögette, újratöltötte, ismét cukorral koronázta és óvatosan a helyükre állította az üvegeket, és a konyhában lassan főtt, cseperészett a pálinka, bonyolult csőrendszereken szivárgott, forrósodott, hűlt és lecsapódott, lassan töltötte meg az odakészített edényt, valahogy állandónak tűnt ez a ciklus, örökmozgónak, ahogy folyton ismétlődött, üvegek és gyümölcsök és cukor, és víztiszta pálinka, amit nagyanyám kétszer, néha háromszor is újra lefőzött, a cefréket pezsdítette vele (a rézelejét megjelölt üvegekben félretette tisztítószernek, ezért szinte mindennek rézeleje-szaga volt, aminek nem volt cefre- vagy pálinkaszaga), ő ott ült egy hokedlin ennek az egész izgalmas laboratóriumnak a közepén, és rémesen öregnek tűnt, pedig még hatvan sem volt, itta a rövid kávékat, egymás után szívta a mezítlábas Symphoniákat, és fogadta a mindenféle ismerősöket, akik csak úgy egészen véletlenül benéztek, Ilonka, csak egy kis só kellene a levesbe, kifogyott, nézd, Ilonka, hoztam néhány dévérkeszeget, süssétek meg, amíg friss, IIonka, megyek be Siófokra, ne hozzak valamit?, és ha már ott voltak, nagyanyám töltött egy kis kosstollót, na, csak egy illanásnyit, most főtt le, hú, na ez, Ilonka, ez ám pálinka, ez simogatja a torkot, és csillogó szemmel mentek el, ferdén vigyorogva, hogy nemsokára újra benézzenek, mert megint elfogyott a só, lett keszeg, és valaki mindig bement Siófokra, jött Imre bácsi, kockacukrot hozott a kutyának, mert szerette a kutya a kockacukrot, Imre, nem iszol egyet, még meleg, jaj, Ilonka, csak egy kicsikét, tényleg, na, csak az utolsó pohárkával, aztán megyek is, ja, tényleg? az meg ott barack? aztán mikor Imre bácsi visszament a horgásztanyára, ahol gondnok volt, elővette a hegedűjét, és fél éjszaka zengett a Ponty utca, aminek a végében ott illatozott a sötét Balaton, sóhajtozott és locsogott, brekegett és susogott, a parton Imre bácsi nótázott, nagyanyám meg ült a konyhában a pálinkafőző mellett, hallgatta, olyan örökkévalónak tűnt, pedig fél gyomra volt már csak, pálinkát nem is ivott egyáltalán, ő csak főzte, a mások örömére, mint ahogy Aligán is csak a mások örömére volt talán, főleg az enyémre, nagyon szerettem, a Balatonban például sose úszott, talán egyszer egy szezonban, hogy belement a vízbe, de a part, az utca, a stégek, az mind az ő pálinkabirodalma volt, és mindenki a szesztestvére az óriási, lassan hízó és kanyargó nyarakban, amilyenek gyerekkoromban voltak;

mire aztán pálinkaképessé értem (forrongva, mint a cefre) nagyanyám meghalt, tizennégy voltam akkor, és soha, egyetlen kortyot sem ittam azokból a híres pálinkákból, amik felett évekig aludtam nyaranta, amiket belélegeztem a tó párájával, az olcsó sampon illatával, a dohszaggal, a napsütötte deszkák szúrós szagával, a nádas dúsan rothadó, húsos sóhajaival, a halbelek és pikkelyek bűzével, a széllel – sajnos, nem maradtak nagyanyám után eldugott, pohos, teli üvegek, ahogy lefőttek, szomjas gigák porát ülepítették azok a pálinkák, amiket még hosszú évekig emlegettek az aligaiak, nyári ismerőseim, az Ilonka néni pálinkája, na, az már volt valami, én meg csak bólogattam, mint egy legenda mellékszereplője, bólogatva hallgattam, mint mikor esténként nagyanyám a háborúról mesélt a súlyos cefreszagban, a bombázásokról, az erőszakról, a nácikról, az ellenállásról (mert ellenálló volt, fegyvereket rejtegetett és hordott ide-oda az elvtársaknak, aztán sosem lett belőle mégsem rendes, hatalmas elvtársnő, mikor már lehetett volna), szóval nem tudom, milyen volt a pálinkája;

rengetegféle pálinkát ittam azóta, apámé is jó, másoké is, ittam jó pálinkát, rossz pálinkát, semmilyen pálinkát, olyat is, hogy féltem, belevakulok, csak a nagyanyám pálinkáját, azt nem kóstoltam soha;

szóval, én tényleg úgy gondolom, hogy a pálinkafőzés lehet a kultúránk része, valami, amit jó megismerni, sajátos alkímia, a gyümölcshozó fák tisztelete, ember és víz és növény és baktériumok és gombák és tűz gondosan figyelt összjátéka, afféle műremek, emlék, tradíció, gyökér, mifene;

csak ne ezeknek a szájából, ezeknek az iskoláiban, ahol csak afféle ronda részegség a pálinka, dühödt fehérvári-huszározás, málló falakra hugyozás, ökölbeszorított kurvaisten, dagadó erek a homlokon, felbugyorgó sav a torokban, aromák és festékek, cukorcefre, vegyipari üstök, bamba, fájó, hideg másnapok, kivágott, ellopott gyümölcsösök, soha semmi nyár, semmi illat, és akik isznak, ellenségei, nem ismerősei egymásnak, a kocsma is harctér már inkább, gépzene-indulókkal;

és én nemigen tudok másra gondolni, mint hogy ez így nem pálinka, legalábbis nem úgy, és nagyanyám, aki szépen tudott káromkodni (főleg, mikor a Honvéd gólt kapott), hogy utálta volna ezeket, akik még a pálinkába is beleköpnek.