Konok Péter: Mi a baj a kormány transzellenes törvényével?

Sokan nem értik, hogy igazán mi a baj a kormány transzellenes törvényével. Úgy gondolják, hogy a transzlét valóban valami extrém dolog, és amúgy is csak egy elenyésző kisebbségről szól.

Általában így vagyunk ezzel: ami nem érint bennünket közvetlenül (vagy legalábbis valakit, akit szeretünk, vagy legalább ismerünk), az nem igazán fontos. “Gumicsont” olyasmivel foglalkozni, ami kívül esik az eseményhorizontunkon.

Én például világéletemben teljesen értetlenül szemléltem bizonyos embertársaimat, akik végtelenül fel tudják magukat izgatni azon, hogy 22 felebarátjuk rugdos egy felfújt bőrhólyagot. Máig sem értem őket, de ostobaság lenne úgy tennem, mintha ez nem lenne fontos. Fontos, hiszen társadalmi jelenség. Ha nem veszek róla tudomást, nem látok egy csomó összefüggést. (Ettől még magasról leszarom, hogy mi lett a Bayern München és a Real Madrid legutóbbi meccseinek eredménye.)



Csakhogy itt nem ez a lényeg. Az állam (ami, és ezt újra és újra hangsúlyozni kell, nem valamiféle felettesünk, hanem fizetett alkalmazottunk) feljogosítva érzi magát, hogy arról döntsön, hogy tekintünk magunkra. Minek tartjuk magunkat, mit gondolunk a legszemélyesebb dolgainkról. Hogy kik vagyunk a saját szemünkben.

Mindez, persze, nem a kromoszómák kérdése, hogy XX vagy XY. Egyrészt ennek is vannak még más variációi is, másrészt a társadalmi nem (az a rémes gender) már régen nem feltétlenül fedi le a biológiai nemet – de még ez sem a dolgok veleje. A legfontosabb az, hogy az állam itt is valamiféle totalitásra törekszik: olyan szinteken avatkozik be az egyes (konkrét) emberek életébe absztrakt “elvei” alapján, amelyekhez az égadta világon semmi köze, és ezt még az “államrezon”, a “ráció” érveivel sem tudja igazolni. Vajon, mi “kára” származik abból az állampolgárok összességének, ha akadnak, akik nem veszik készpénznek a nekik jutott biológiai leosztásokat, pontosabban azokat a leosztásokat és szerepeket, amiket az adott társadalom biológiai ürügyeket lobogtatva eleve elrendeltnek tart? Semmilyen.

Ennek az egész kutyakomédiának egyetlen célja van: megmutatni, hogy senki sem lóghat ki a sorból, és mindenki köteles a legmagánvalóbb valójában is az állam által elvárt kaptafára húznia magát. A hatalom nem tudomásul veszi, hogy milyen emberek azok, akikért – elvileg – létezik (akiknek elvileg valamiféle kiterjesztése), hanem maga akarja meghatározni, hogy milyen emberek legyenek. Talán – ahogy Brecht vélte az 1953-as berlini munkásfelkelés után – új népet kellene választania magának.




A hatalom (el- és beképzelt) mindenhatóságának fitogtatására az a legalkalmasabb, ha valami önkényesen, feleslegesen, szinte szimbolikusan gonosz dolgot cselekszik. Pusztán mert megteheti. És – mert nem csupán aljas, de beszari is – mindezt olyanokkal szemben, akiket a közvélemény (ez a rémes, gondosan formált társadalmi bomlástermék) amúgy is elutasít.

A totálisan értelmetlen szemétség az, amitől a hatalom egyes alávetettjei (ahogy gondol rájuk, az emberi erőforrások) a leginkább kiszolgáltatottnak, hatalomtalannak érzik magukat, miközben ugyanazon hatalom más erőforrásai úgy érzik, “ez igen!”.

Az efféle döntések persze mindannyiunk ellen irányulnak, csak az adott döntéseknek megfelelően ezt sosem vesszük mindannyian észre. Ennek méricskélését nevezik mostanság “politikának”.

Ez a transzellenes törvény erről szól. A többi, a műkeresztény hablatyolás, a biológiai determinizmus, a lelkes, kéjelgő homofóbia (igen, ez is benne van, bár az egésznek nem sok köze van a homoszexualitáshoz, ami amúgy maga is egy társadalmi absztrakció) – csak a hordozóanyag.

A cél, hogy megértessék velünk: semmik vagyunk, és ők lesznek minden, ha hagyjuk.

(Kiemelt kép: tüntetés a köztársasági elnöki palota előtt – Budapest Pride)