Konok Péter: Hogyan adjunk el világvégét?

Aprócska hír, hogy Tibetben – hivatalosan a Kínai Népköztársaság Tibeti Autonóm Területén, amely nagyjából annyira autonóm, mint a Magyar Zártkörű Részvénytársaság Népi Felülete, Németh Szilárd, csak sokkal szebb – beköszöntött a nyár.

A nyár beköszönte alapvetően mindig örömteli hír, a nyár olyan, mint Gombóc Artúr önképe, mindenki szereti, vagy legalábbis majdnem mindenki. Főleg azok, akiknek kevés jut belőle – annak idején az inuitok közé küldött első hittérítők kétségbeesve kértek pápai jóváhagyást, hogy a poklot a bevett szokásoktól eltérően hideg, téli helynek írhassák le, mert a forróság és a nagy tüzek érzékletes képe a végén sátánimádókat farag a megváltandó eszkimókból. Az engedélyt persze megkapták, hiszen ők pokoltól való félelmet árulták, márpedig a pokoltól való félelem mindig akkor a legkelendőbb, ha a pokol roppantul hasonlít az adott valóságra.

A tibeti nyár – olyan ez, mint egy Boris Vian-regény címe – mindazonáltal azt jelenti, hogy Tibetben, közel négyezer méteren gatyarohasztó meleg van. Olyan meleg, amire még nem volt példa a mérések megkezdése óta, de még a legöregebb lámák sem emlékeznek ilyenre, hiába verik őket a kínai titkosrendőrök. Márpedig – így a tudósítás – a kínai szabályozás szerint a 22 fok fölé emelkedő napi átlaghőmérséklet hivatalosan nyárnak tekintendő. (Emeljünk kalapot egy olyan rendes ország előtt, ahol még az évszakokat is precízen előírják.) Lhászában a hőmérséklet 30 foknál is több volt, ami – nyár ide, nyár oda – bizony inkább katasztrófát jelent (a katasztrófa részét), mint felhőtlen szórakozást, strandlabdát, jégkrémet és más efféle nyári örömöket. De így tálalva – hurrá, nyaralunk! – a katasztrófa is rögtön vidámabb.

Megfogalmazás kérdése az egész.

A világvége ugyanis remek árucikk. Nem csupán eladható, de saját keresletét is gerjeszteni tudja, így minél több világvégét adunk el, annál nagyobb lesz rá a kereslet. Vannak világvége-tagadó, világvége-relativizáló és világvégefüggő fogyasztók. (Én például ez utóbbiak közé tartozom.)

A világvége-tagadóknak a legegyszerűbb eladni a világvégét, egyszerűen azt kell nekik bizonygatni, hogy nincs: hogy mindig volt globális felmelegedés, az üvegházhatás direkt pozitív dolog, hiszen az üvegházak arról híresek, hogy gyönyörűen nőnek bennük a szobapálmák, és színes papagájok szórakoztatják a közönséget, a felolvadó permafroszt helyén pedig majd végre kukoricát és más hasznos dolgokat lenget a balzsamosan metános Zephyr. „Ha meg nem nő rendesen a mi acélos búzánk az északi sarkkörön túl, akkor majd kissé kitoljuk ezt az északi sarkkört” – mondhatta volna Sztálin elvtárs Liszenko elvtársnak, ha olyan hülye lett volna, mint Donald Trump. Mindazonáltal, a világvége-tagadás jó üzlet, nem kell lebecsülni. Magyarország kormánya is ebben utazik, bár inkább egy speciális változatában: a lokális világvége-tagadásban. Hogy, ugye, mindenütt lesz világvége, de Magyarországon nem. Itt is lehetne, ha az ellenünk fenekedő háttérhatalmak sikerrel járnának, de nem lesz. Megállítja a kerítés. Ehunniában minden nagyon jó, holnap is minden nagyon jó lesz, tegnap is eléggé jó volt már – régebben voltak gondok (erről szól a Himnuszunk, is nincs mit tagadni rajta), de mi azokat már gyökerestül, amint az köztudott. Nagyon meg vagyunk elégedve, ha meg emelkedik a tengerszint, végre ingyér’ lesz tengerpartunk, nem kell érte az olaszokkal bizniszelni. A hétvégére országszerte meleg strandidő várható átmeneti esőkkel a vetésnek, és persze a Normafánál kiadós havazás. Természetesen időközben özönvíz és szárazság Afrikában, áradás és aszály Indiában, kánikula Tibetben, onánia Oslóban (azok a perverz skandinávok!), tornádó Kansasban. De itt nem. Ez itt nem Kansas. A világot ellepő balesetekben, kataklizmákban, szerencsétlenségekben magyar áldozatokról nem érkezik jelentés. Az áldozatok jelentéstelenek.

Egyszerű, instant fogyasztásra szolgáló, vidám UV-színű műanyagba csomagolt termék.

A világvége-relativizálás már összetettebb dolog. Különféle, szinte már testreszabott világvége-forgatókönyvekkel dolgozik. Megakadályozási és túlélési stratégiákat árusít, egyénre lebontva. Hátránya, hogy leginkább a nyugatosodott, viszonylag tehetős társadalmak viszonylag tehetős rétegeinek értékesíthető, ám éppen ez adja a vonzerejét is. A lényege, hogy nem pusztán a világvége kerülhető el („még éppen időben vagyunk, még van öt [tíz, húsz, száz…] évünk, 23 óra 59 perc van, de még nem éjfél”), de apróbb mágikus szertartásokkal (fogyasztói szokásaink szimbolikus reformjaival) a világvégét előidéző társadalmi-termelési rend, a fogyasztói kapitalizmus is fenntartható marad – így életünk totális megváltozását megelőzhetjük, ha gondosan, hittel végezzük új rituáléinkat, valamint – mert az igazi hívő mindig szem előtt tartja mások megváltását is – környezetünkben lelkes térítésbe kezdünk. Ez a fajta világvége-biznisz, ha egyszer beindul, tulajdonképpen önfenntartó, sőt – afféle MLM-ideológiaként sokszorozza meg magát. Alaptézise az, hogy a globális, társadalmi szintű problémákat perszonális, egyedi problémákként mutatja be, és a rituális és jelképes kényelem-áldozatokért cserébe önfelmentést, sőt egyfajta fensőbbségtudatot kínál. Ezt azután kiterjesztve akár társadalmi szinten is átélhetővé válik, mikor a nyugati, posztindusztrális társadalmak fogyasztói lenézően, vagy éppen dühösen mutogatnak azoknak a területeknek „tudatlan, elmaradott” tömegeire, ahová országaik – vagy inkább ország-multicég-fúzióik – a szennyező ipari termelést exportálták. Hiszen, úgymond, egy ócska robogóval a hengerműbe dolgozni járó kínai proli, vagy egy pálmaolaj-cégnek esőerdőket irtó borneói paraszt sokkal nagyobb ökológiai lábnyomot hagy maga után, mint a bio-fairtrade-ökotudatos boltokban vászonszatyorba vásároló jólszituált és iskolázott nyugati városlakó.

Ez a világvége-árucikk is sokszínű, de már árnyaltabb, újrapapír-csomagolásának színei inkább visszafogottak, mint rikítók; érdekes, sokkal több aktivitást vár el a végfogyasztótól, mint az előző.

És van, persze, a harmadik réteg, akiknek semmi sem jó. Nem hiszik el, hogy a világvége csak humbug, de nem is tudnak felhőtlenül örülni annak, hogy a világvége megakadályozása valójában milyen jó móka. Magamról tudom, hogy ez is egy fogyasztói réteg. Mivel a világvége egy globális és totális termelési mód következménye, ez a réteg kétségbeesetten globális és totális alternatívákat keres. Ám ezek az alternatívák – gondoljunk csak az ökológiai diktatúrára, ami egy teljesen új, ipartalanított termelési- és életmódot lenne hivatva bevezetni, és ezzel alighanem azonnalivá tenné a globális társadalmi katasztrófát – nem túl vonzóak. Márpedig, bár ez a réteg meg van győződve arról, hogy a világvége elkerülhetetlen (én is meg vagyok), hogy belül kerültünk már a kataklizma eseményhorizontján, mégis keresi a kiutakat, vitatkozik, olvas és újraolvas, konferenciázik, ír – fogyaszt. Sosem hittem volna, hogy klimatológiai szakcikkek terminológiáját fogom kiszótárazni, mert gőzöm sincs róluk, vagy érdeklődéssel fordulok a történeti éghajlattan felé, ami igazán sosem érdekelt.

Ráadásul az egészben még csak sok örömöt sem találok, hiszen ez a fajta világvége-árucikk éppen komor, kissé persze hübriszes, fekete csomagolásával tűnik ki a többi közül. Spleenes, mint egy Novalis-vers, mint egy újspengleriánus Nyugat alkonya. Ez is ad egyfajta önhittséget (azt mind a három ad), de ez inkább a haldokló hipochonder öntudata, hogy ugye, ő megmondta.

Hogy mi a megoldás? Hogy van-e valami megoldás, lehetséges-e a világvége elkerülése? Ez már nem a világvége-biznisz területe. (Egy filozófus ismerősöm szerint az egész csak a méltóságteljes halálról szól – márpedig én nem hiszek a jó halálban.) Egyvalami biztos: a világ, ahogy ma ismerjük, eltűnik. Ha (ha!) az emberiség túléli ezt a katasztrófát, egészen máshogy fog élni, egészen másmilyen lesz, mint ma. De addig is, a világvége eladható (ahogy mindig is eladható volt, vallások, szekták és lunatikusok árucikke, amit még az sem erodált, hogy sosem adtak rá rendes garanciát).

Egyszóval, a világvége-biznisznek csak a világvége vethet véget. A többit majd meglátjuk, ha lesz mit és lesz kinek. Kívánok mindnyájunknak jó éjszakát!

(Kiemelt kép: Tibet – Fotó: Wikipédia)