Konok Péter: Hendrix

K. akkor döntötte el, hogy a kocsija CD-lejátszójába nem rak be többet Hendrixet, mikor rájött, hogy kiszámíthatatlanul vezet tőle.

És bár ezt a kiszámíthatatlanságát általában kedvelte, sőt egy alapvetően ellenséges, de legalábbis veszélyekkel teli világban afféle evolúciós előnynek, túlélési stratégiának tekintette, de vezetés közben éppen ellenkezőleg – az, hogy nem csupán a többi közlekedő viselkedése volt rejtély, hanem immár az övé is, inkább hátránynak tűnt, és pont túlélési szempontból.

Egyéb zenékkel nem volt ilyen problémája. Észrevette ugyan, hogy az AC/DC-től vagy a Dead Kennedystől kicsit gyorsabban hajt a megszokottnál (ezt lemérhette autója fedélzeti számítógépén, ezen a négygombos-kvarcóra egyszerűségű kijelzőn – hátralévő kilométer tankolásig, átlagsebesség, átlagfogyasztás –, még egyik kocsijában sem volt eddig ilyen, és K. roppantul élvezte, különösen ezt a fellengzős elnevezést, hogy „fedélzeti komputer”, üdv a fedélzeten, dobd arrébb valahová azt a macskahordót, és elférsz), de ez a felgyorsulás ütemezhető és konstans változás volt, amit K. be tudott illeszteni az aktuálisan előtte álló néhány másodperc algoritmusába, és így legfeljebb egy-egy váratlan trafipax okozhatott némi problémát, ám K. jól ismerte a környékbeli Védák helyét, az útmenti sunnyogók esetében pedig a többi autós villogó szolidaritására hagyatkozott, különben sem szeretett száguldozni, ezért sebessége még az említett zenék hallgatásának hatására sem lépte túl jelentősen a megengedett sebességeket. Az AC/DC, konstatálta K., de még a Dead Kennedys is kontrollált gyorsítást eredményezett, legfeljebb a keretek feszegetését, de nem az átlépésüket.

K. talán leginkább Charlie Parkerre szeretett vezetni, ilyenkor úgy érezte, mozdulatai szinte folyékonnyá váltak, puhává, mégis lendületesen elegánssá, az autó szinte suhant (pedig nem volt valami új autó), minden zaja, zöreje és zökkenése a helyén volt egy mindig változó, mégis határozott állandósággal rendelkező rendszerben, ami logikus volt, mégis szép, felépített, mégis organikus. Ez azért kicsit lelombozta néha.

Hendrix viszont szétkúrta az egészet. Lebontotta és újrarakta a ritmusokat és dallamokat, mint egy részeges vándorkőműves, aki újra és újra nekiveselkedik a falnak, bár a feleségét azért nem építené bele, talán mert nincs is felesége, nehéz családilag megállapodni, ha az ember részeges vándorkőműves. Szétcincálta a hangokat, és amit összeszedett újra, az maga volt a posztmodern blues, vagy éppen egy olyan amerikai himnusz, amiben ott tülkölt a vesztes Dél szomorúsága, a győztes Észak szomorúsága, a felszabaduló rabszolga, aki a vágyott Éden helyett egy másfajta rabszolgaságot talált a futószalagok és a vágóhidak és a felmosóvödrök és a dílerkedés mennyországát, a porviharok és a nagy gazdasági válság is benne volt, a hosszú tehervonatokon vacogó hobók, az amerikai álom: poros, gigászi kukoricaföldek a sáskacirregéstől sárguló aszályos nyárban, ameddig a szem ellát, és még azon is túl, szikkadt, verandás faház, amit nem ragad el semmiféle tornádó Kansasból vagy Ohióból, örökre ottmarad a teraszon az ócska Philco rádió, benne valami prédikátor hallelúja-gospelje recseg, a hang el-elúszik; feltört tűzcsap Harlem utcáin, rendőr kergeti a boldog, vizesen visítozó gyerekeket; traktor döcög hörögve a végtelen utakon, három mérföld erre, három vissza, örökké ugyanaz, mint a metronóm, a végtelenség apró szelete – és akkor mindez felrobban, riffekké bomlik, szétugatja a pedál, na, ez volt, kezdj vele valamit, amit akarsz, amit csak akarsz, rajtad áll, de persze kiterítenek úgyis.

Ettől K. zaklatottan vezetett, amit egyrészt örömmel vett tudomásul, mert sokat aggódott azon, hogy az évek elteltével lassan kiszámíthatóvá válik (és ez is afféle kiszámítható aggodalom volt), és a végén magát is unni fogja (sokszor unta is magát), másrészt érezte, hogy ennek az egésznek mégsem a közforgalom lenne a megfelelő terep, hiába minden út-metafora és bohém, hippis pikareszk.

Talán éppen ettől Hendrix minden idők legnagyobb gitárosa, gondolta K., ahogy kirakta a kocsiból az Electric Ladylandet, és keresett helyette valami megbízhatóan egyszerű, mégis hatékony útizenét, mondjuk, Steppenwolfot, az pont jó lesz, lehet vele együtt üvölteni, mikor egyedül vezet. Azért kicsit elszégyellte magát, hiszen dőreség ilyen kategorikus imperatívuszokkal dobálózni, hogy „minden idők legnagyobb gitárosa”, annyian voltak, sápadtan bajszos hosszúujjú flamencósok, pergő jazzeket pengető csodacigányok, a rock gőzkalapácsai, virtuózok, elektromos paganinik, tiszta, hideg balladák tünde trubadúrjai és sorjás, rozsdás nóták vicsorgó orkjai, repedt bluesok fekete vágánsai, kimérten lassúkezűek és villámló géppuskások – és K. mindet szerette, mikor milyen kedve volt, ráadásul az volt a határozott önképe, hogy a kategorikus imperatívuszokat egyáltalán, kategorikusan nem szereti.

„Leszarom”, gondolta. „Hendrix volt minden idők legnagyobb gitárosa” – és ezzel végül sikerült magát kellemesen meglepnie anélkül, hogy váratlanul a fékre vagy a gázra lépve olyan potenciális közlekedési veszélyhelyzetet idézett volna elő, amely mind rá, mind pedig másokra nézve kedvezőtlen kimenetelű lehetett volna, és súlyosan csorbítja az általános személy- és vagyonbiztonságot.

Szóval, ez végül is egy happy end.

 

Jimi Hendrix (Seattle, Washington, USA, 1942. november 27. – London, Egyesült Királyság, 1970. szeptember 18.)

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!