Konok Péter: Hé, cica!

„Mielőtt pedig valaki kinyilatkoztatná a kommentszekcióban, hogy na végre, a kutatások is igazolják, hogy nincs gond a catcallinggal, gyorsan szögezzük le: a nők majdnem fele zaklatva érzi magát ettől a viselkedéstől. És ez a szám még jóval magasabb is lenne, ha nem azt kódolják belénk évtizedek óta, hogy a nőnek kötelessége örülni és jó pofát vágni a bókhoz a bókoló személyétől és a »bókolás« módjától függetlenül.”
(Csepelyi Adri, wmn.hu, 2019. október 13.)

Harmincegynéhány éve volt; Kőbánya, Kocka utca, a konzervgyár előtt, este nyolc felé, a fákról nyúlósan fityegett a sötét novemberi köd. A Kocka utca nem volt a világ teteje (a Kocka utca ma sem a világ teteje, novemberben meg főleg nem az). Melóból mentem hazafelé, nyolc óra a büdös futószalag mellett, amin büdös, üveges csirkepörkölt-konzervek sorjáztak, meneteltek, zakatoltak. A büdös tetejükre kellett ütni kis fakalapáccsal, amelyik tompán puffant, selejt volt, azt félrerakni, a többi mehetett tovább a világ (egy lakótelepi konyha linóleumos asztala, egy iskola szürke menzája, vagy egy laktanya hazavágyás-szagú, zsírosan kongó étkezdéje) felé. Estére több raklapnyi fortyogó, levegőt kapott csirkepörkölt bűzlött mellettem, vidáman hemzsegtek bennük a csontszínű nyűvek, aztán hétkor jött a targoncás, elvitte. „Na, ez megy szovjet exportra” – röhögött a targoncás, és azt hiszem, igazából nem is viccelt; 1986 lehetett talán, bomlóban volt a szovjet-magyar barátság, mint egy kukacos pörköltkonzerv, már csak az öblös dunsztosüveg tartotta ideig-óráig egybe.

Magamra tekertem a fáradtságomat, mint valami bamba, barna sálat, és jól beleburkolódzva loholtam a 28-as villamos megállója felé, mert már messziről hallottam a „Stuka” elkeseredett nyívását a Lavotta utca felől. A túloldalon vidáman nevető cigánylányok siettek ugyanarra, alighanem ők is a konzervgyárból; ketten voltak, örültek egymásnak, nevetgéltek (én meg kissé irigykedtem rájuk). Korombéliek lehettek, talán idősebbek kicsit. Szépek voltak, bár ezt inkább a nevetésükből tudtam, a sárgás utcalámpák vesztésre álltak az alkonyattal szemben.

Előttem egy férfi gyalogolt, olyan semmilyen ember ott a gyármelléki félhomályban, a húgyszagú fal tövében, ahol nyolc óra munka után hazafelé tartva tulajdonképpen mindannyian olyan semmilyen emberek vagyunk. Meghallotta a lányokat, megmerevedett, átbámult a túloldalra, majd elbődült: „Cica! Húúú, de kinyalnálaaak!” A lányok megtorpantak, én is. Csak a villamos vijjogott, már láttam is, ahogy araszolva jön, világító hernyó a ködben. „Miért, baszni nem tudsz?” – kiabált vissza az egyik lány. A férfin látszott, hogy meghökken, nem erre számított (alighanem nem számított semmire, zavart iszkolásra számított, nem akart ő sem többet, csak kiélni vacak, szomorú kis verbális agresszióját, töpörödött élete maszkulin hübriszét akarta kiüvölteni így munka után, mert sötét volt, köd volt, hideg volt, és a távolban tutult és nyöszörgött a kanyarba görbedő 28-as). „Dehogynem!” – kiabált vissza elkeseredetten rövid gondolkodás után. Érezte már a vesztét alighanem (és még az is lehet, hogy ismerte már rég a táncrendet, mégsem tudott ellenállni saját ócska kis kényszerének). „Akkor baszd meg az anyááádat!” – harsant a röhögésbe fulladó válasz, és persze már én is röhögtem, hangosan, gúnyosan, bántóan. Jó érzés volt, aprócska, kaján elégtétel. Jó volt oda állni, ami először a gyengébb oldalnak tűnt, és mégis erősebbnek bizonyult.

Ennyi. Nem egy nagy történet. A lányok is, én is elértük a villamost. A férfi inkább lemaradt, toporgott, mímelte, hogy rágyújtana, a gyufáját keresi, hát azért. Pedig nem járt sűrűn a 28-as. A villamoson aztán megnéztem a lányokat. Két cigánylány, fáradtak, mégis nevettek tovább. Korombéliek lehettek, talán idősebbek kicsit. Szépek voltak, én legalábbis szépnek láttam őket.