Konok Péter: Fatális rendszerhiba

Bolsonaro, a brazil elnök, úgymond, nem hisz a klímaváltozásban. Ezzel önmagban nem lenne különösebb probléma, mindenki abban hisz és nem hisz, amiben akar, illetve nem akar (leszámítva, persze, az olyasféle országokat, mint amilyet Bolsonaro brazil elnök éppen megvalósítani igyekszik Brazíliában).

A probléma az, hogy Bolsonaro elnök személyes magánhite a brazíliai esőerdők fokozódó pusztítása által közproblémává válik, és még csak nem is Brazília külön, nemzeti közproblémájává, hanem globális katasztrófává. Az efféle dolgok, mint a bioszféra legyilkolása, nem tisztelik az államhatárokat. Az megint más kérdés, hogy ennek megfelelően nem is lehet rájuk igazán hatékony válaszokat adni nemzeti keretek között – attól pedig még igen távol vagyunk, hogy bármiféle valós lépés történjen nemzetközileg a kapitalizmus megzabolázására, már ugye, azon kívül, hogy vezető politikusok Greta Thunberggel szelfiznek, részint, hogy enyhítsék lelkiismeret-furdalásukat, nagyobb részint pedig hogy kielégítsék választóik igényeit.

A klímaváltozás tény (bármit is állítsanak ennek ellenkezőjéről a trumpok, bolsonarók és társaik), és az is biztos, hogy hatásai katasztrofálisak lesznek. Persze, vannak kifinomultabb érvek is a bolsonarói bunkósbotnál. Sokan úgy vélik, hogy a klímaváltozás „természetes folyamat”, amire az ember, a technika vajmi kevés hatással van. Egyszerűen csak pechünk van, hogy pont most élünk, mint ahogy pechjük volt a dinoszauruszoknak is, meg a dodónak (jó, a dodók pechje speciel mi voltunk).

Nos, ezzel – többek között – az a gond, hogy nem csupán a felelősséget mismásolja el (morális értelemben), hanem eleve kizárja, hogy a probléma valamiképpen kezelhető, vagy legalábbis meg kell próbálkozni a kezelésével.

Természeti katasztrófák, ugye, mindig voltak, azokkal nincs mit tenni. Isten haragja, kozmikus véletlen, rossz karma, sorscsapás – tehetetlenül (következésképpen bűntelenül és ártatlanul) állunk velük szemben.

Többen írták például, sok helyen olvasom, hogy a fukusimai atomkatasztrófa vagy a kolontári vörösiszap-áradás „természeti katasztrófa” volt, és mint ilyeneknek, ezeknek nincsenek felelősei.

Ez nem igaz.

Egyrészt, ugye, nekem visszatérő rémálmom ugyan, hogy a Történelem és a Nemzetgazdaság Ura hipp-hopp, atomerőművet vagy zagytározót építtet a kertem végibe, de ettől még nem gondolom, hogy a zagytározó amolyan megfellebbezhetetlen fátum lenne, mint az, ha valakinek stadion nő a kert végibe reggelre, mint gomba eső után. Lássuk be: a zagytározók, az atomerőművek, az autóversenypályák és a kacsalábon forgó családi összefogások, az irdatlan erdőirtások nem csak úgy lesznek, nem kósza magokból sarjadnak, ahogy a vak véletlen meg a fajfenntartási ösztön sarjasztja őket.

Sőt, az instabil altalaj sem amolyan természet adta végzet; van olyan, persze, hogy egy altalaj instabil, arra az ember nem épít zagytározót, felhőkarcolót vagy Istennek katedrálist, mert hát ugye akkor az nagy valószínűséggel kevéssé fog dacolni az örökkévalósággal; és van olyan is, hogy egy stabilnak látszó altalaj éppen attól válik instabillá szegény, hogy a fenti dolgokat, vagy más nagy, nehéz instabilitási tényezőket építenek rájuk, és hát az eredmény akkor is ugyanaz.

Fatális rendszerhibák ezek, de a rendszer nem a természet rendszere, hanem az, amit ráerőltetünk.

Egy csúnyán domesztikált, épített, technikai környezetben élünk, ahol még az amúgy váratlan természeti katasztrófák is fokozott hatással vannak ránk. Földrengések mindig voltak, de ha valaki törésvonalak közelében épít olyan atomreaktor-blokkokat, amelyek nem földrengésállók, ne tárja szét a kezét, hogy ja, kérem, nem mi hibáztunk, a föld dübörgött, már megint megőrült a Sátán. Ha egy vállalkozó az ártérbe húz fel olcsó lakásokat, felelős azért, ha az árvízbe belefúlnak a lakók, még ha nem is ő okozta az áradást (hanem például a folyószabályozás). Ha valaki kiirtja az esőerdőt, ne értetlenkedjen az üvegházhatás és a talajerózió, vagy éppen a durva árvizek és sárlavinák miatt.

A ravasz olasz szakadár kommunista, Amadeo Bordiga már az 1950-es években kimutatta a Po áradásairól, hogy a természeti katasztrófa egyfajta önigazoló mítosz, a kapitalizmus természet elleni harcának hősi indulója.

Természetesen én nem értek a műszaki dolgokhoz, így azt sem tudom megítélni, hogy például azok, akiket annak idején a vörösiszap-ügyben nagy nehezen a vádlottak padjára ültettek, valóban hibáztak-e (vagy egyenesebben fogalmazva valóban bűnösök-e), netán csak bűnbakok. A főbűnös nyilván az a társadalmi rendszer, amelyben a profit mindig fontosabb az embereknél, ezt kapitalizmusnak szoktuk hívni (és igen, a szocializmusnak nevezett berendezkedés is kapitalista volt, kicsit más formában). Csak hát ugye egy társadalmi rendet nemigen lehet a vádlottak padjára ültetni, legfeljebb szimbolikusan, vagy egy forradalomban, a forradalmak pedig ritkák, és rengeteg ellentmondást hordoznak.

Mindenesetre, a katasztrófák megtörténnek. Altalaji instabilitás. Törésvonal. Cunami. Aszteroida. Lehet a természetre mutogatni, lehet álszent pofával azon sajnálkozni, hogy a dolog elkerülhetetlen volt.

Nem volt az. Ahogy Bolsanaro őrült, „termelő zabálásának” eredményei sem lennének azok, ha ez a termelő zabálás végleg leállna világszerte. Most. Teljesen.

Xerxész perzsa király két hidat építtetett a Hellészpontoszra, de azokat egy hatalmas vihar lerombolta. Xerxész megkorbácsoltatta a tengert. Esetleg meg lehetne korbácsolni az instabil altalajt, a törésvonalakat, vagy a légkör széndioxid-taralmát is. Ám a történetnek van egy kevésbé ismert folytatása (mindig csak ez a korbácsolás kerül elő, hiszen szeretjük a szép, dacosan értelmetlen szimbólumokat). Xerxész kivégeztette a hidak tervezőit, és hajóit összekapcsolva rugalmas, a tenger viharos hullámaihoz is alkalmazkodni tudó pontonhidat építtetett. Tudta ő jól, hogy nem a tenger a felelős. Az a korbácsolás csak cirkusz volt a népnek.

Persze én nem követelek kivégzéseket. De ne tessék az ökoszisztéma lemészárlását (vagy, mint Kolontár esetében „csak” tíz ember halálát, két település pusztulását, a rákos megbetegedések számának növekedését, az egész elképesztő méretű környezetkárosítást) a természet és a véletlen nyakába varrni. Vannak felelősök. Legalább magunkat ne ámítsuk: lehet, hogy nem kapnak semmiféle büntetést, lehet, hogy oda sem kerülnek a vádlottak padjára, de vannak.

És erről nem szabadna megfeledkeznünk. Nagyon, nagyon későre jár már.