Konok Péter: Farkascsapda

Szalad, szalad a prérifarkas, mi pedig nevetünk. A gyalogkakukk elbújt egy kaktusz mögött, vagy felrobbantotta a hidat, ami alá pont a prérifarkas helyezett el korábban ádáz, nagy fekete körtének látszó bombákat, de a prérifarkas csak szalad, túlfut a sziklán, lábai tovább pörögnek a levegőben. Tudjuk, hogy le fog esni, ismerjük az ezerszer látott végkifejletet (és sajnálnánk is kicsit a prérifarkast, hiszen nélküle nincs történet, de tudjuk, hogy kilapul, szilánkokra hullik, szénné ég, ám valamiképpen mindig visszatér, egy örökös spirál a koreográfia), mi már érezzük is a zuhanást, de a prérifarkas még nem.

Addig nem esik le, amíg tudomást nem vesz a helyzetéről. Mint Douglas Adams Galaxis útikalauzában, ahonnan megtudhatjuk, hogy az ember képes repülni, amíg nincs tudatában annak, hogy repül. Vagy mint a régi szovjet viccben, ahol az álló vonaton Brezsnyev elvtárs behúzza a függönyt az ablakon, és kijelenti: „De elvtársak, hiszen haladunk!”.

A prérifarkas még kalimpál. Nem néz le. Nem zuhan.

A világ klimatológusainak (és a katasztrófát valamilyen formában érintő más tudományágak képviselőinek) elképesztő többsége arról értekezik, ír, kiabál, hogy a helyzet tarthatatlan. Hogy amennyiben a dolgok így maradnak, nekünk befellegzett. Hogy amennyiben a dolgok nem változnak meg gyökeresen, nekünk befellegzett. (Sokan úgy vélik, hogy nekünk már így is, úgy is befellegzett, nem juthatunk már vissza a sziklára, nem lóg ki a falból egy ág, amit elkaphatunk, nem vár minket a mélyben egy jól megrakott szénásszekér, véletlen dunyhás ágy, hűs tó csobogó habja.)

A világ társadalomtudósainak zöme, bár igyekszenek különféle modelleket kidolgozni, egyetért abban, hogy a kapitalista társadalom (aminek elnevezésére számos eufemizmust ismerünk ugyan a piacgazdaságtól kezdve a szocialista termelési módon át egész a fasizmusig) természeténél fogva nem képes gyökeres változásokra. Nem léphet túl az értéktörvény keretein, nem haladhatja meg saját lényegét, az emberi munkaerő és a természeti erőforrások kizsákmányolását, pontosabban azt, hogy az embereket munkaerőnek (és fogyasztónak), a természetet erőforrásnak (és hulladéklerakónak) tekinti. Reformokat, technológiai változásokat bevezethet (sőt ezek is a lényegéhez tartoznak), ám alapvető meghatározottságai adottak.

A kapitalizmus, amely az átlagprofitráta állandó csökkenésére kizárólag a termelés intenzitásának állandó fokozásával képes válaszolni (és az ebből adódó problémákon, a kódolt és folyamatos túltermelési válságon a fogyasztás volumenének és intenzitásának fokozásával, a tömeggyártással, az eldobható, mind rövidebb élettartamú fogyasztói „javakkal”, az egyre intenzívebbé és nagyiparibbá váló mezőgazdasággal, a totálissá váló pazarlással, a „termelő zabálás” totálissá tételével, a lokális és globális egyenlőtlenség fokozásával, valamint a válságok és háborúk eszkalációjával tud átmenetileg és látszólag úrrá lenni), egészen egyszerűen nem törődhet az ökoszisztéma katasztrófájával. A kapitalizmus mindig is úgy létezett (mert másként nem létezhet), mintha nem lenne holnap. (Annak látszata, hogy VAN holnap, kelendő árucikk, semmi több – a technológiai fejlesztéseket mindig az határozza meg, hogy alkalmasak-e időlegesen több profitot hozni, hogy azután általánossá válva tovább ösztönözzék a profithajszát.)

A prérifarkas nem néz le. Szalad.

Mondhatjuk, persze, hogy még le sem esett. Addig, amíg nem csattan szét apró cafatokra, bármi lehetséges. Addig van még jövő.

Kétségkívül, lehetne. Ha a jelenlegi gazdasági-társadalmi rend varázsütésre megszűnne, ha előugrana az ökotudatos Deusz a megújuló energiával működtetett masinából. Ha lenne még idő.

Semmi sem utal erre. A prérifarkas szalad, először pillant maga alá. De még nem hisz a szemének. (A prérifarkas persze nem hülye: ő is tisztában van a játékszabályokkal.)

Ha az összes kormány, az összes nemzetközi szervezet, az összes cég, az összes fogyasztó úgy döntene, hogy mától zéró karbonemisszió, semmi felesleges árucikk, messziről szállított élelmiszer, nincs többé nagyipar, műtrágya és rovarirtó, fegyvergyártás, gépkocsik, erdőirtás, ipari növények és luxuscikkek termelése a globális észak számára a globális délen, és még millió olyan dolog, ami ma természetesnek tűnik, ami az életmódunk alapja (a légkondicionált irodában dolgozó bróker ugyanúgy az életmódunk része, mint az Afrikába szállított elektronikai hulladékból mérgező anyagokat kiguberáló éhező gyerekek) – akkor talán lenne esélyünk. Ha hirtelen a természet részeiként, és nem haszonélvezőiként tekintenénk magunkra.

Utópia? Hát, persze. De semmi sem utópisztikusabb annál, mint mikor valaki elhiszi, hogy minden maradhat a régiben.

Vagyis, úgy tűnik, nincs megváltás. Az efféle megvilágosodás alighanem sosem fog eljönni. Ezt csak elleplezik a nagyhangú klímahatározatok (amik akkor sem érnének semmit, ha valaki be akarná tartani a célkitűzéseket), a látványos kampányok, a környezetvédelemről szónokló politikusok. Megnyugvást adnak, reményt adnak, nem megoldást.

Az összeomló klíma, a fenntarthatatlan fejlődés, a mindig fokozódó kizsákmányolás olyan háborúkba vezet, ahol már nem a terület, nem az olaj, még csak nem is az ivóvíz lesz a központi kérdés, hanem az, hogy ki jogosult, ki érdemes arra, hogy esetleg túléljen távoli tájakon, a Himalája bércei között, a búzakalászokat lengető Antarktiszon, a Szikás-hegység vagy a Pamír mélyébe vájt roppant óvóhelyeken, a Holdon, a Marson, vagy a G-típusú csillagok lakható övezetében keringő exobolygókon, tökmindegy. Tündérországban.

Sehol.

A prérifarkas másodszor is lenéz. Kezd megijedni, de bizakodó. Úgy még sosem volt, hogy ne lett volna valahogy.

Ez a bolygó alighanem hétmillárd embert is el tudna tartani, ha az a hétmilliárd ember a bolygó részeként élne rajta. Amit nem tud eltartani, amit levet magáról, mint egy átizzadt, büdös, vérszívókkal teli inget, az a kapitalista társadalom. És sajnos, mi vagyunk az ingben a bolhák. Mindegy, mit gondolunk erről.

Sokan mondják, a társadalom mindig képes volt változni. A rabszolgatartó társadalmakat felváltotta a feudalizmus. A feudalizmus átadta helyét a kapitalizmusnak. Szabad verseny. Monopóliumok. Ipari forradalom, deindusztrializáció. (Persze, kérdés, hogy hol: egy sanghaji vagy nairobi ipartelephez képest a szénnel, vérrel és arannyal üzemelő 1845-ös Manchester, amit Engels olyan döbbenten írt le annak idején, bukolikus leányálomnak tűnhet.) Ám ezek az adaptációs etapok mindig a munkaerő és a természet egyre intenzívebb kiuzsorázásához vezettek. A társadalomnak konkrét vektora van. A fejlődést ma Brazíliában láthatjuk – gazdasági, ökológiai és politikai szempontból egyaránt. Ez a jövő.

Dönthetnénk másként. Csak éppen több ezer év – és különösen az elmúlt egy-két évszázad – történelme arra kondicionált minket, hogy ne legyünk képesek dönteni. Nem valamiféle gonosz emberek döntenek helyettünk (a gonosz döntéshozók csak tünetek, nem okok), nem ostoba elitek, hányaveti cégvezérek. A mitikus főgonoszok maguk is inkább csak afféle rajzfilmfigurák, mint a prérifarkas. Személyesen, külön-külön szinte senki sem akar világvégét. Viszonylag kevés az igazi pszichopata (bár kétségtelen, hogy éppen a döntéshozók között meglehetősen túlreprezentáltak). A társadalom dinamikája lökött ki minket a szikláról a levegőbe, és vonz minket a mélységbe.

Mikor a prérifarkas végre tudatosítja helyzetét, zuhanni kezd. Kibont egy aprócska esernyőt, lemondóan a nézőkre pillant, búcsút int. Zuhanás közben – mint Mrożek hősei, mint Adams zuhanó bálnája – még gondolkodik. „Akármi lehet még. A remény hal meg utoljára. Mindig történhet vala…”

Várhatjuk, persze, hogy megrázza magát, és újra feláll. Hiszen a remény hal meg utoljára, és úgy még sosem volt, hogy sehogyan sem lett volna.

Satöbbi.