Nemes Márk: Hol leszel te, ha meglendül egy (hazafias) kéz?

Az elmúlt egy héten belül az USA-ban 2 fegyveres mészárlás folyt le: Patrick Crusius „kifejezetten mexikóiakat akart ölni”, 22 emberrel végzett a texasi El Pasoban augusztus 3.-a szombat reggel. Alig pár órára az ohiói Dayton belvárosában a kiéletlen, extrém erőszakos lázálmaiban élő Connor Betts 30 másodpercig tartó ámokfutásában 9 emberrel végzett, mire lelőtték. Húga és barátja is golyót kaptak.




9.-e pénteken egy Oslo-i mecsetben majdnem megismétlődött az egész egy muszlimgyűlölő norvég fundamentalistával, de a jelenlevők lerohanták és elvették a fegyverét. A terroristát az El Paso-i mellett az év eleji szörnyű új-zélandi mészárlás inspirálhatta: úgy fogalmazott, „Szent Tarrant” kiválasztotta őt. Brenton Tarrant volt, aki kiirtott egy fél mecsetet Christchurcben ez év márciusában.

Mentők viszik a leszerelt lövöldözőt az oslói mecset elől.

Ezalatt nálunk Magyarországon “csak” valami kékhajú csajt meg egy barátja idős apukáját ütötték ki egy falunapon a szivárványos táskája miatt, 8.-a csütörtök délután. Le se szarták a delikvensek, hogy ott áll Kurucz Boglárka egész családja, no meg a fél község. Elszigetelt eset biztos ez is.

Kurucz Boglárka

Aztán szintén pénteken, egy teljesen random magyar polgártársunkat fejelték le és zokogó terhes feleségét fenyegették a budapesti Árkád parkolójában, egy eléggé forgalmas téren. „Mocskos arab bevándorlók vagytok, húzzál el a terhes asszonyoddal, mert csak szaporodni tudtok!”, vágták a fejükhöz, aztán a bütyköket is. Kövér László pár óra pluszmínusszal épp ekörül körül nyilvánította ki az Országházban, hogy csak az jó magyar, aki szül, mint a gép, és meg se áll 4 gyerekig. Úgyamúgy.



rátámadt két kopaszAzért mennyivel jobb a helyzet mifelénk a megvadult Külföldhöz képest, hát nem?! „A magyar reformok működnek!” Ez most csak annyit jelent, hogy lincshelyzetekben körülményesebb embert ölni, vagy ezzel fenyegetni, mint szabad fegyvertartással. Végül is…

Érdekelne, ha a már háromnegyedrészt valid, de azért csak mégsem teljesen igazimagyar (nem 4, csupán 3 gyerek édesapja) Kövér László mit tett volna hasonló helyzetben? Ha mondjuk az ő terhes feleségét fenyegetik? (Elkellhet az a 4. gyerek a teljes jómagyarsághoz, meg a CSOK-hoz.) Miért is találná pont őt be ez a két, saját definíciójuk szerint 100%-os magyar? Mert olyan szlávos a nagy bajsza, nem szép kackiás-huszáros, ahogy a magyarnak köll. Mert nagy az orra. Mert volt, vagy nem volt rajta kalap. Mit tudom én. Mind tudjuk a szereplőkön kívül, hogy ez nem a magyarságról szól.

A dolognak külön pikantériája, hogy az utóbbi áldozat, Rézműves Benjámin Dániel újságíró és politológia-hallgató, aki nemrég indult Hodász polgármesteri posztjáért a DK színeiben, erősen építve szülőhelye roma kulturális értékeire. Ezt olvasva biztosan akad pár(tízezer) ember idehaza, aki akár a DK-sra, akár a romára zsigerből vágja rá: najólvanakkor, úgyiskellettneki! De hát… Mi? Mi kellett neki úgy? Valóban kell egy olyan ország az ilyet kívánónak, ahol odamehetnek a családjához, és fényes nappal az utca közepén megverhetik, mert valaki esztétikai, ideológiai, vagy akár csak öltözködésbeli ízlésének nem felelt meg?

Segítek. Nem, nekik se kell ilyen. De, ami fent, úgy lent. Ha ez mehet, minden (is) mehet majd, idővel.

Az ilyen ügyek visszhangtalan maradása (pirosfehér)zöld jelzés mindenkinek, aki bocskaiba passzírozza frusztrációit. Amit ez a néhány turbómagyar tett, olyat akkor sem teszünk, ha célpontunk tetőtől talpig DK matricában, hátán egy I <3 GYURCSÁNY freskóval, Romazuri kazit kézi magnóból bömböltetve kiabálja letolt gatyával a parkoló közepén, hogy Brüsszel, Brüsszel, Itt Jövünk! Miért, miért; mert egy emberi lény, és kész. Ja, meg mert bűntett. Ld. magyar Btk. §164 ill. §332. Szívesen.

E ponton szeretném hallani, miért a (koncentrációs táborok szintjén a határon fogva tartott maroknyi) bevándorlótól kéne rettegnünk tovább, jó? Nem a kormányt kérdezem, azt már minek; hanem bárkit, aki olvassa ezt. Miután ezt sikerült megválaszolni, várom a fenti 5 esetnek a híradásait a magyar “közszolgálati” “médiából”. Jöhetnek linkek, források, a teljes pakk a kommentekben. Ha vannak. A megfejtők között kisorsolok egy kiló krumplit, egyrészt mert valószínűleg rászorulnak, másrészt, mert úgyis jön a szezonja. Nem a krumplinak, csak az önkormányzati választásoknak. Olyankor gyakrabban van falunap, meg ingyen krumpli, be fog ez férni. Nekik.

Csak hát én (meg az „olyanok, mint én”, jelentsen ez épp aktuálisan bármit is egy képzeletbeli verekedés prológusában) már nem először találkozunk ezzel, és ahogy nézem ezeket a friss eseteket, ugranak be a korábbiak. Bayer Zsolt egykori pécsi közönségtalálkozóján egyetemista lányok kezét csavarta el, lincselt majdnem meg a bepöccent (főleg idősekből álló) egybegyűlt tömeg, Civil szívecskés-kitűzős haverokról tépték le, akár kiabálva, buszon, metrón, nyilvános helyeken a jelvényüket. 4 éve még féltettem a meleg barátaimat egymás mellett végig menni az Andrássyn. Akkor ők már tudták, mik azok az utcák, parkok Budapesten, ahol elég levendulaillatúnak vagy frissen borotváltnak kell csupán lennie az emberfiának, s már sercen is mögötte a mindig hasonló „figyu, figyu má, ti ilyen ratyik vagytok, he? Fecó, Fecó, gyere, nédd’ má’ a mocskos buzerákokat,, hogy ütném szarrá a-”. Konkrét esetek, első kezű dokumentációk ezek, a szavakat másodszájból nehéz idézni, de a lényeg maradt változatlan. Attól, hogy ez a fokú gyűlölködés szerencsére (akkor még) nem (volt) a norma, még nagyon is létezett: fú alatt, vagy visszanyelve közepes társaságokban. Így elért volna minket a keleti szél, vagy a globális gyűlölettrend? Így felizzott volna a régi parázs?

Nem meglepő, ha de, viszont itt többről is van szó, mint eleve generációsan adott, történelmileg kódolt és politikailag szított xenofóbiánk össznépi kivirágzásáról. Vezéreink már nem állnak meg a nemzethez tartozásunkba tiprásnál: ha egy eleve balkánmacsoid hajlamú országban már anyai, apai, női, férfi kvalitásainkba mernek fötörni a pódiumról, mégis mit vártunk? Ennyi szorongó egzisztencia, ennyi gyűlölködő, saját nyomorának fenntartásában vakon és szomorúan bűnrészes ember, akiket megfosztottak a tervezhető élettől, a szociális rendszer segítségétől és a közösségeiktől, mégis hogyan reagál majd? Irtózatos dühvel, mi mással. És ha nem akar belerokkanni, outletet kell lelnie dühének…

A harag energia. Az pedig nem vész el, csak átalakul, tettekké. Ha nem terelik, pl. felkeléssé, ha viszont terelik, xenofóbiává, utcai erőszakká, önmagunk és környezetünk rombolásává, stb… És íme, már forog is az etatista populizmus bűnbakkereső szerencsekereke. Nem most forog: folyton, évek óta. Ami most történik, csak az, amikor meg-megáll.

„De tényleg, nemá, vazze, kézen fogva, puszizkodva?!” Ezek már egy évtizede se nagyon merülhettek fel nyilvánosan vidéken, vagy akárcsak Budapest rázósabb utcáiban, kerületeiben. Az előbbi feltűrt gallérú neojampi pubertások, az utóbbi csak a legszebb hipster lányok bocsánatos kiváltsága lehetett.

Aztán egy ideig úgy tűnt, ez az őrület elült itthon. Mintha az emberek picit látványosabban, aktívabban vállalták volna magukat azóta. Mintha emlékezni kezdtek volna rá, hogy gyűlölködni tré. A hőzöngők kerültek kordon mögé a PRIDE-on, az egyre több és több külföldi (valójában expat), meg az, hogy mennyire nem tud velük az átlagmagyar szót érteni, azért óvatoskodik: ezek vagy így, vagy úgy, valahogy fellazították a feszkóinkat. Vagy legalábbis így tűnt.

Most inkább úgy: a puszta önvállalás, vagy bármi mellett kiállás egyre növekvő agressziót von maga után azok körében, akiknek ez nem kóser, akár egy-két „nevelő célzatú tasliról”, akár egy nyomorult #loveislove poszterről szólnak a hírek (vagy nem). A #loveislove-ra egyre arányosabb és főleg jogosabb válasznak tűnhet a radikalizálódó, a „ha… ezeknek… szabad itten buzulni, meg rázni magukat, biz’Isten, nekem is szabad… mérgesnek lenni!”. Belterjes rétegcsoportok önhergelése alakul pontosan olyan keltetőkké, mindenféle aktív kormánybeavatkozás nélkül is, mint az 8chan volt, míg nem már emberek, akár lájközönért cserébe, akár csak mert úgy tartja kedvük, egyre többen és többen érzik nemtetszésük valid kifejezésének, hogy, horribile dictu, pofán basszanak az utcán. (Nálunk paprikaspré. Az USA-ban shooting spree.) Mert ez derék, ez egyenes, ez macsó, ez aztán nem polkorrekt! Sőt: ez rizikó, ez… áldozathozatal. A lövöldözők halálra készen mennek embert irtani. Ők már tudják: a markos gyerek a maga szűkös virtuális falujában egy-két napig népi hős. Számukra ez mártírhalál. Mindenki másnak, akit érnek, tragikus, gyors és ostoba halál. Nyilván nálunk ennek még csak gyerekadagjai vannak. Egyelőre. „Na, mit sírsz, kisköcsög, begyógyul, nem úgy, mint a Haza Lelke, na, NA, ne fetrengj már a martensemen, geci.”

Tehát… mától már a kreol bőrű barátaimat is féltenem kell kezdeni? Mert vannak páran. Az Aladdin-hasonmás basszgitár-májer komámat a pécsi orvosin, aki lehet, hogy egy hét múlva reggel még csapatnyi fiatal medikust instruál, este meg már rakják is belé a boxert a Kelenföldön, mert „kormos a képe”? A tündéri, tehetséges főszerkesztőt/debütáló költőt, aki ráadásul szivárványos szatyorral jár mindenhova? Vagy a napbarnított apámat, ha egyszer, csak egyszer véletlenül nem zakóban megy végig a Thökölyn… hisz morcosan egész hasonlít egy mexikói donra? A gyanúsan göndör hajúak, a madárorrúak, a szélesajkúak, tessék mondani, mikor jönnek? Akkor is, ha gyereket várnak? (Magyar gyereket, teszem itt hozzá, azoknak, akiknek ez számít.) Vagy akkor különösen?

Ez már rég nem a rasszizmusról, nem a puszta homfóbiáról szól. Ezekre ugatni tiszta sor és lejárt lemez, még ha mindig releváns is marad, morális önsimogatáson túl praktikus haszna nincs: mi nem változunk, akiknek kéne, ettől szintén nem. Mégis, most már arról kell beszélnünk, azt kell feltárnunk, hogy állnak össze a kisemmizettek és/vagy meg-nem-értettek (vagy magukat annak látók) önbíráskodó hajlamú csoportokba, a kormány hergelésének folyományaként, annak szemhunyása vagy vitatható, informális részvétele mellett, s azokon belül egymást felspannolva miként szereznek önigazolást szörnyű tetteiknek. Arról, hogy a közösségeiktől megfosztott emberek miképp találnak támogató közösségre a gyűlölet zászlói (álhírei, mémei) alatt, a felelősség és fájdalom össznépi, vitustáncba hajló projekciójában.

Világszerte ugyanarról szól ez a történet: az elmagányosodottak és/vagy magukra hagyottak ámokfutásba kezdenek. Pusztítani indulnak, hogy ne magukat pusztítsák el. Érezhetik így.

A héten a Cloudfirenál, e mészárlásokra is reagálva, végre valahára lekapcsolták az 8channak otthont adó szervert. Itt az alt-right és a szélsőjobb legszennyebb vége, plusz későbbi „fundamentalista keresztény” fehér férfi terroristák már trendszerűen posztolták manifesztóikat. A gyűlölködők közösségre leltek, megerősítésre, be- és elfogadásra… és a sötét spirált már egymás alá építették. Ebben az az igazán iszonyú, hogy mégis, és pont ezért, csak itt találtak valamiféle torz megértést és elismerést. Nem, mert mindenki pszichopata, aki idejön, hanem mert úgy érezték, hazájuk (egyébként általában nekik teret engedő) politikai vagy közéleti közbeszédével, környezetükkel nem tudnak azonosulni, azok nem hagynak nekik életteret. (Élettér-elmélet much?) Maga az alapító mondta: egy pöcegödörré változott a legendás anti-PC trollfészek, tömeggyilkosok keltetőjévé. Jelen állapotában nem kár érte. Az eleinte gátlástalan furkóskodás és akasztófahumor-maratonok rémítő gyorsasággal teremtettek lehetőséget valódi pszichopaták kifejlődésére zavart és dühös fiatal férfiakból, és – nahát, nahát – lettek maguk is a pszichopatikus viselkedést akár ironikus idézőjelbe téve, akár nyíltan támogató fertővé. Nem kellett hozzá még explicit kormánybeavatkozás sem, elég volt a hidegháborús, fojtogató közeg, az „idegen betelepülők” és a „liberális médiatúlsúly” mumusai, amit az épp ezen radikalizált, kihasznált emberek jövőjét bekebelező populista rezsimek teremtettek országaikban.

Ez volt a szociális dimenzió. Az átlagember (átlagmagyar!) nem tud mindezek ellen sokat tenni, bár ha átlátja a lelki folyamatokat, amik szükségszerűen vezetnek izolációhoz, extremizálódáshoz, a megértő közeg hiányát, talán ezek ellen már felléphet. Azzal, hogy figyel, és segítség felé tereli a dühöngőket. De ez nem elég. Az egyén felelőssége nem ér véget hátveregetésben meg egy névjegykártya lepasszolásában.




Mert hát mégis, melyik esetben is nyilvánul meg jobban a „fajtajelleget őrző” dísznemzeti öntudat: abban, hogy beszólunk, rosszabb napokon nekiesünk random embereknek, akik nem elég kaukázusi europidek kiművelt szemünk számára… Vagy, ha békésebbnek hisszük magunkat: abban, hogy ezt kussban és legföllebb magunkban ítélkezve nézzük, azért a 6 lépés távot minimum tartva? Mert mindkét fél, néző és elkövető is, a maga közösségében cselekszik: előbbi büszke betyárként pofozkodik feleakkora emberekkel… Utóbbi pedig az apátia hallgatásával eltakaró ún. magyar nyilvánosságba lép vissza. Belevész a háttérzajba, hátha nem veszik észre, hátha megússza. Majdan sírod is, mely ápol s eltakar. Niemöller óta tudjuk, hogy ez hiú ábránd, de az ember ennyi kamu és ennyi kondícionálás után a saját szemének, korgó gyomrának sem hisz.

És akit ütnek? Ja, azok egyedül vannak. Azok addig nem veszhetnek ismét bele a fülét-farkát behúzva ilyenkor általában kussolni szokó magyar néptömegbe, amíg vérzenek. Amíg fenyegetik őket. Aki lent van, vesztes. És senki nem akar vesztes lenni, földre kerülni, ugye?

Hőbör így meg hőbör úgy: Oslóban a jelenlevők előléptek és lefogták az elkövetőt. Igen, a rohamsisakos, csupapisztolyos vadászpuskást. Új-Zéland napok alatt betiltotta az automata- és (a 10 gólyónál nagyobb tárkapacitással rendelkező) félautomata fegyvereket az országban, akárcsak a külföldieknek való fegyvereladást, s minden fegyverbeszolgáltatónak kiadásaik megtérítését tette lehetővé közpénzből (ahogy anno tette ezt Ausztrália is 1996-ban, a Port Arthuri Mészárlás után). Világos, hogy erőszakos pszichók mindenütt voltak, lesznek: nem az ő jelenlétük vagy hiányuk, de a társadalom reakciója az, ami megmutatja, miféle emberek lakják az országot.

Felvásárolt új-zélandi fegyverek

S ha a rendszert egyénként nem tudjuk lebontani, így hát egyetlen kérdés tűnik mérvadónak végül:

TE odalépnél a piacon a Trianon(vagy bármilyen)pólós erősjóskákhoz, hogy figyu, ezt már ne?




Ez az egyetlen valid kérdés, amit fel kell tenni, és meg kell válaszolnia az embernek. Nem ám, hogy egy demokráciában, de egy olyan országban, ahol élni érdemes. Akkor és ott készen és szolidárisan állni bármelyik bántalmazott mellé. Még Zimbardo is bizonyította „hőskísérleteivel”, hogy amint az áldozat nincs egyedül, minél többen állnak mellé, annál gyorsabban jönnek újabbak. Hirtelen az agresszor kerül kisebbségbe, anélkül, hogy tényleges agresszióval kéne akár csak fellépni ellene. A nyáj összezárhat fallá is akár, és ez életre szóló élménnyel áldhat meg minden jelenlevőt. Sőt, még „odatenni magadat” sem kell, elég kiabálni kezdeni segítségért, live streamelni az elkövetőket… Elhárítani, nem „leszerelni” a támadókat, elterelni onnan, nem „megmenteni” az áldozatokat. Vannak erre technikák, ez az írás nem róluk szól, és úgyis mindig az adott szituáció dönti el, mi működhet, mi nem. Meg az, aki lép. Ellenben egy kollektívan passzív közeg ilyen esetben kollektívan bűnpártolóvá is válik. Bűnözővé. Cinkosok közt tényleg vétkes, aki néma.

Minden, de minden más – ki a magyar, ki az ártatlan, ki a nagyobb áldozat – csak ezután kerülhet feltételre. „Magyarországnak” nem: a népének, nekünk kell ezt a kérdést megválaszolnunk. Személyenként. Hogy bárki, akit rúgnak a szemed láttára, ne maradjon végül fekve. Nem csak azért, de mert azért is, mert semmi nem biztosítja, hogy utána (egy pillanattal, vagy egy évtizeddel) te jössz. Krétafehéren, párttagságival, szivárványos táska nélkül, akár 4 gyerekkel. Is.

Nemes Márk