Gaál Péter: Véled megelégszem

Egyik nőtől (vagy férfitól) a másikig, egyik beszélgetéstől a másikig. Részben idéztem. Nekem írták. Aki írta, nemrég megfeddett, hogy engedélyt kellett volna rá kérnem. Nem. Nem kellett volna.

Saját levelem, rólam, saját használatomra. Ha kapok valakitől egy szerszámot, arról sem fogom megkérdezni, használhatom-e. Miért másokból írok? – kérdezte a disputánk végén. Kiből írjak, kedves Olvasó? “Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.” József Attila. És, bár József Attila, nem igaz. Ott a szenvedés kívül, ám itt belül a magyarázat. Sőt. Itt a szenvedés belül, és itt belül a magyarázat. Ha egy az egyben ellopok bármit, akkor is én loptam el, és éppen azt. Ha, mondta a gimnáziumi magyartanárnőm, fogok egy Arany János-verset, majd anélkül, hogy egyetlen szót is elvennék, vagy hozzátennék, átvariálom, az az én versem lesz. Ha már Arany János jutott az eszembe: látta a kedves Olvasó Az ember tragédiájá-nak az Arany által átjavított kéziratát? Én láttam. Jószerivel a kötőszók maradtak érintetlenül, de néhol még azok sem. És most akkor ki írta a művet: Arany János vagy Madách Imre?

Ugyanaz az átgondolatlan ostobaság, mint amikor azt kérik tőlem, hogy “legyek önmagam”. Az Isten szerelmére: tudok más lenni, mint önmagam?

A tapasztalás, az egy. Az interpretáció meg kettő. Az akkor is az interpretálóról szól, ha látszólag egészen másról. Ugye ismeri a kedves Olvasó a József és testvéreit? Thomas Mann tizenkét évig írta. Ahány fia volt Józseffel együtt Jákobnak, annyi esztendeig. A sztorit ki se kellett találnia. Mi tartott akkor ennyi ideig? Másból írta, mondjuk a Bibliából?

Te sem a saját életedet éled, folytatja a levélíró. Mintha keresnél valamit, ami nincs. Amit nem találsz, akarta talán írni. Én azt mondtam volna, hogy nem azt az életet éled, amire születtél. Amit meg kell találnod. Egyébként igaz. Amit meg kell találnod, és akit meg kell találnod. Akiben tükröződhetsz. Minél teljesebben. Olyan, mint a munka és a hivatás. Egyik a munkád, másik az életed. Minden olyan munka lehet hivatás, ami az alkotás lehetőségét tartalmazza. De nem mindegyik való mindenkinek. Bármelyik bárkinek. Tükröket keresünk. Saját személyiségünk tükrét. Teljessé kell lennünk, tette hozzá a levélíró. Teljessé kell lennünk, hogy megtaláljuk. Amint neki is teljessé kell lennie. Élből letromfoltam volna. Hiszen pont az a dolog lényege, hogy kiegészítjük egymást. “A másik felem.” “Párom.” De nem tromfolom le. Azért nem, mert a maga módján igaz. Csak pontosítani kell. Teljes féllé kell lennünk. Olyanná, aki a másikhoz kapcsolódva egy teljes egészet tud kiadni. Én tükröződöm őbenne, ő tükröződik énbennem. Az én teljességem hozzáadódik az ő teljességéhez, az ő teljessége az én teljességemhez. Mi is az androgünosz? Teljes férfi és teljes együtt. Platón szerint a legmagasabb létállapot. De akkor van legalacsonyabb is? Van. Ez a günandromorf: a fél férfi és fél nő.

Benned megtalálom magamat, mint nőt, és te megtalálod bennem magadat, mint férfit. Nem igaz, ingatja fejét az Olvasó. Nem igaz? Mit csinál a férfi, aki elvesz, amikor közösül egy nővel? Ad. És mit csinál a nő, aki odaadja magát, amikor közösül egy férfival? Elvesz. Vajon Platónon kívül más is így gondolta? Így, kedves Olvasó. Többek között az akkád-babiloni Dumuzi-Istár mítosz szerzője, aki ezeket a szavakat adta a Dumuzit sirató Istár szájába:

“Hol van a Hős, a Férjem? – mondom én immár,
Ételt nem eszem én, – mondom én immár,
Vizet nem iszom én, – mondom én immár,
Ó, én jó feleségem! – mondom én immár,
Ó, én jó férjem! – mondom én immár.”

És lesznek ketten egy testté. Persze ez már a Biblia, Máté evangéliuma 19,5.

Abban a kellemes korban élünk, amikor a szavak nagy részének van egy felszínes és egy mélyebb olvasata. Ez a két olvasat pedig kölcsönösen kizárja egymást. Egy jelentésen belül két jelentés van. A “szeretet” felszínes értelemben olyasmi, mint a mély rokonszenv. Mély értelemben pedig az esetleges ellenszenv ellenére is való elfogadás. Emocionalitás és az emocionalitás kizárása. Egy másik szeretet. Nem az ösztönlény szeretete, hanem az emberé. Aminek az abszolútuma az isteni szeretet. Ez jó iránytű, kedves Olvasó. Ha nem vallásos, most tekintsen el tőle. Feltételezze Istent, mondjuk, az én kedvemért. Amikor effélékről hall, mint a szereteten kívül az alázat, megbocsátás, sőt harag, féltékenység, és értelmezni szeretné, próbálja azokat a végtelenig felnagyítani, és elképzelni, hogy a “méltóság” abszolútumához hozzá tudja-e illeszteni? Ha nem, gondolkodjon el rajta, hogy milyen értelemben tudná mégis? Nagy valószínűséggel, anélkül, hogy belemenne a háttér kibogozásába, közelíteni fog a kifejezés valódi jelentéséhez.

És eljutottunk a “véled megelégszem”-hez. Az Olvasó már tudja, hogy ez a kijelentés mind a katolikus, mind a református házassági eskü része. Azt is tudja, hogy azt állítottam róla, nem véletlenül. Csak akkor jelenthető ki felelősséggel, ha az, aki kijelenti, tökéletesen tisztában van vele, mit mond. (Ez természetesen általában is érvényes.) Ellenkező esetben nem arra esküszik.

Tegyen ezzel a kifejezéssel is ugyanúgy, ahogy az előző bekezdésben leírtam, kedves Olvasó.

Utána pedig döntse el, szépen, egyedül, azt akartam-e ezzel mondani, hogy “beérem veled”, vagy valami egészen mást?