Gaál Péter: Utálni Orbánt

– Te mindig utáltad Orbánt? – kérdezte Timkó Éva barátnőm. Megígértem, hogy válaszolok, nem hozzászólásban. Akkor most válaszolok is.

“Ínség idején látást nyer a vak, járást a sánta,
kiürül az ispotály, és visszafordul az üldözött,
élelmet talál vermében a gazda, és a szegény elfelejti szegénységét,
álmot nyer, akit elkerült az álom, hatalmat, akinek addig parancsoltak,
meleget ad a vékony ruha is, födözéket a fűcsomó,
és az üres kenyeret is olyannak érzik, mintha tejbe mártogatták volna.”

Defensor 79.

“Adjál hálát Teremtődnek, ha fegyverbe kell állani,
ha elmúlik a szép idő, megverik a dobot, és kapitányok járják az országot,
amikor senki nem csinál cifra kerítést, sem föstött bútorokat, sem hivalkodó párnát nem hímez senki, mert tűz kel át a határokon, és égnek a házak,
amikor kevés kéz többet munkálkodik, mint annak előtte a sok,
és eltékozolhatatlan kincseket gyűjtenek, és elpusztíthatatlan hajlékot építenek végre.”

Defensor 99.

– Te mindig utáltad Orbánt? – kérdezte Timkó Éva barátnőm. Megígértem, hogy válaszolok, nem hozzászólásban. Akkor most válaszolok is.

“Nem, Éva” – írtam neki akkor sebtében. “Most sem utálom. Csak leírom, amit gondolok róla. Ha nem ő lett volna, lett volna valaki más.” Tehát nem, nem utálom Orbán Viktort. Személyesen és közvetlenül semmit nem ártott nekem, soha. Inkább segített, noha nem nekem akart segíteni, de ez mindegy. Egyrészt konkrétan segített, másrészt már azzal segített, hogy olyan helyzetbe hozott – az egész országgal együtt -, amelyben nem lehet ölbe tett kézzel ülni, és várni a sült galambot. De ez a helyzet már régóta érett. A Naplót 2009. január 30-án kezdtem írni, és már akkor is késő volt. Már akkor sem lehetett mást mondani, mint amit a régi alkimisták: solve et coagula. Oldj és köss, de először oldj. Rombolj, vagy hagyd, hogy lerombolják. Hagyd, hogy összedőljön, de ne hagyd, hogy magad alá temessen. Építeni csak utána lehet.

Végignéztem az akkor tizenegy magyar minisztériumot, és az általuk lefedett területeket. Le is van írva, bárki megnézheti: hmp-hikszosz.hu – Napló. Én sem szeretek túl sokat dolgozni, sem fáradni, ezért mindig, amikor belekezdtem egybe-egybe, reménykedtem, hátha csak kis változtatni való van – én így gondolom -, vagy egyáltalán nincs változtatni való. És mindig azt találtam, hogy az egész úgy rossz, ahogy van. Hogy gyökerestől fel kell forgatni mindent, ha azt akarjuk, hogy működjön. Mert hogy ez így és most nem működik, azt nem hiszem, hogy magyaráznom kell. Kegyelemkenyéren élünk, miközben ráadásul megharapjuk a kezet, ami ezt a kenyeret elénk löki. Nem, kedves nemzeti érzelmű Olvasó. Nem gondolom, hogy akár kézre, akár – emberektől származó – kegyelemre szükség volna. Ha nincs kegyelemkenyér, mert nincs rá szükség, akkor hálálkodni sem kell. Harapni meg azért sem, mert nincs kibe.

Nincs a világon olyan ember vagy esemény, amelyért ne lehetne hálát adni. Megpróbáltatás, de egyben útmutatás. Terelés. Hiszen: “A nap felé szálló galamb megfagy, és a forrásvízzel nem tud betelni a szomjúhozó. Mert bár az ördög kifelé kerget, az ajtók befelé nyílnak, a száj pedig az ellenkezőt bizonygatja bár, de senki nem lépheti át szobája küszöbét.” Defensor 13.

Ilyenformán Orbán Viktorért is hálát kellene adnom. És Gyurcsány Ferencért is, és Vona Gáborért is. De ez még csak az érem egyik oldala.

A másik oldal az, hogy azok a problémák, amelyeket Orbánnak tulajdonítanak, nem most keletkeztek. Nem ő az alapprobléma. Ő csak egy kreatúra. Kora és rendszere gyermeke. Jó, mindannyian kreatúrák vagyunk, és jó, nem mindegy, mifélék. Ez már rajtunk múlik. Lehetünk hősök is, gazemberek is.

Vegyük az ország “kettészakítását”. Egy azok közül a bűnök közül, melyekért Orbánt teszik felelőssé. De. Az ország már eleve ketté volt szakadva. Azok a különbségek, amelyek az ő bábáskodásával napvilágra jöttek, amióta én élek, megvoltak. Már tíz éves koromban nézhettem a “Kis Magyarország nem ország, nagy Magyarország mennyország” feliratot, a régi Magyarország térképével, a balatonőszödi református lelkész parókiájában. Össze se tudnám számolni, hányszor hallottam a Krasznahorka büszke várát az Avar presszó kerthelyiségében. Már a nyolcvanas évek legelején fellépett – igaz, csak egyszer, mert gyorsan betiltották – az “Árpi bácsi és a fiúk” zenekar, és elénekelte a “Régi mániám, végigágyúzni Románián” kezdetű slágert. Már akkor komcsiztak, igaz, fű alatt, ahogy mondták az ellenkezőjét is, hivatalosan, és meggyőződésből. A székely himnuszról és a régi katonadalokról ne is beszéljünk. És a “rendszerváltozás” után sem Orbán kezdte. Emlékezzünk a Gombár Csaba és Hankiss Elemér elleni támadásokra. Azokat ugye, semmiképpen nem lehet az ő nyakába varrni. Ő “csak” tanítvány volt. Igaz, tehetséges tanítvány.

Orbán csak felismerte a lehetőségeket, és gátlástalanul kihasználta őket. (Megjegyzem, az elődei is, maximum fokozatbeli különbségek lehettek. Az öreg, jóllakott, kövér rabló már szerényebb és óvatosabb, mint a sovány, mohó fiatal, tartják. Én még ezt sem mondanám. Kurva sokat loptak azok is. Inkább a hangnem: azok fű alatt loptak, a mostaniak meg úgy, hogy kinyílik a bicska a zsebben.) De ezek a lehetőségek nagyon régi gyökerűek, akár a struktúráról, akár az emberek lelkéről van szó. Ha nincs Kossuth Lajos, nincs Deák Ferenc (kettejük között ég és föld a különbség az utóbbi javára, de -), aztán nincs Horthy, nincsenek kommunisták, nincs a “rendszerváltozásnak” nevezett folytatás, akkor lehetne csak valamit várni a politikusoktól. Így nem lehet. A Fidesz “sikere” az MSZP veresége volt, de az MSZP veresége azért következett be, mert ebben a struktúrában az volt az egyik végpont, amit ő képviselt, ez meg a másik. Ha erre nem, akkor szükségképp arra lehet csak menni. Ha az ember elér a végéig, visszafordul, aztán elér a másik végéhez, mint most, innét is visszafordul, aztán amikor megint elér a véghez, elindul megint erre, és ez így megy, ameddig meg nem unja. Vagy fel nem ismeri, amit már rég fel kellett volna ismernie.

A struktúra egy és ugyanaz. Orbánnak ugyan közvetlenül az MSZP ágyazott meg, de közvetve az a rendszer, ami ezt lehetővé tette. Ugyanez érvényes az Orbán-rezsim legitimálására hivatott Alaptörvényre is, amelyet az (előző) Alkotmány tett lehetővé.

Lopnak, csalnak, hazudnak. Nemtelenek, gátlástalanok, hazugok. Olyanok, amilyeneket ez a rendszer kitermel. Amilyenek ebben a rendszerben a politikusok. Nincs semmiféle népképviselet, se közvetlenül, se közvetve, nincs semmiféle népuralom, nincs semmiféle önkormányzás. (Választás sincs, csak voksolás.) Ha a kiválasztás alapja a lojalitás és az eladhatóság, a lojalitás pedig a szponzorok, az eladhatóság a “választóknak” csúfolt balekok felé irányul, mi egyebet lehet várni? Van számomra értelme bármiféle visszaéléssel nagyobb elánnal foglalkozni, mint hogy “mit várt, kedves szavazó”? Mindaddig, ameddig ez a rendszer fennáll, semmi más nem várható. Nincs haza megmentője, legfeljebb egy új, az előbbieknél is mohóbb rablócsapat. Hogy mit mond, arra ugyanaz érvényes, amit Orbán Viktor mondott a saját szavaira kontra a saját cselekedeteire.

Rég rossz volna, ha én utálnék bárkit is. A harag rossz tanácsadó. A japán kardvívómesterek – a kard szentjei – két dologra törekedtek: hogy kizökkentsék ellenfelüket a nyugalmából, miközben megőrzik a sajátjukat. Búcsúzóul, illusztrációul és hogy legyen egy kis szórakoztató is, elmondok egy történetet róluk.

Japán egyik leghíresebb kardforgatója az 1584-ben született Miyamoto Musashi volt. Körutakat tett Japánban, hogy a lehető legtöbb vívómesterrel mérkőzhessen meg. A délvidék legnagyobb mesterére, Sasaki Ganryura akkor talált rá, amikor mindketten ugyanannak a daimjónak, földesúrnak a házába igyekeztek, mint meghívott vendégek. A párbajra egy szigeten került sor. Mindketten szabad kezet kaptak ugyan a fegyverek kiválasztásában, de nem lehetett kétséges, hogy, szamurájok lévén, acélpengékkel fognak összecsapni. Ganryu is így gondolta, ám Musashi tarsolyában mindig akadt egy-két meglepetés, például mindjárt az, hogy a párbaj előtti napon köddé vált, és eltűnt vendéglátójuk, a Hosokawa-család birtokáról. Mindössze egy rövid üzenetet hagyott hátra, amiben megköszönte a vendéglátást, és biztosított mindenkit, hogy jelen lesz az összecsapáson.

Sasaki Ganryu másnap reggel pontosan nyolc órakor megjelent a helyszínen. Szép ruhát viselt, övébe pedig kora legjobb kardját, Bizen Osamitsu kardkovács pengéjét tűzte. A mester magányosan járta a fövenyt, hol a kék tengert, hol az egyre feljebb emelkedő napkorongot nézte, de kihívója nem volt sehol. Egy idő után érte küldetett. A küldöncök hosszas keresgélés után egy fogadóban találtak rá, ahol mélyen aludt. Udvariasan felébresztették, és megkérték, hogy minél előbb jelenjen meg a párbaj helyszínén. Musashi azonban nem sietett. Bőséges reggelit evett, komótosan, így újabb egy órát késett, majd megkérte a fogadóst, hogy adjon neki egy evezőt. A csónakban, miközben a szigetre vitték, fakardfélét faragott az evezőből, majd ezzel a “fegyverrel” kiszállt.

Már dél is elmúlt, amikor az egyre ingerültebb Ganryiu megpillantotta ellenfelét. Mocskos rongyokba volt öltözve, fejére egy törülközőt csavart a nap ellen, kezében pedig a sebtében kifarigcsált fakardot tartotta. Hihetetlen pimaszság volt, amire a mester csak egy gyógyírt tudott: minél hamarabb megöli ellenfelét, és véget vet az egész komédiának. Villámsebesen lesújtott, kardja el is érte Musashit, de csak a törülközőt metszette ketté. Musashi egy árnyalattal gyorsabb volt: a fakard, amely szintén homlokot ért, a földre taszította a mestert. Ganryu bámulatos fürgeséggel ugrott talpra. Ellenfele felé sújtott, de csak Musashi ruháján tudott vágást ejteni, Musashi viszont végzetes csapást mért rá. A szamuráj eldőlt, teste a homokba hanyatlott, és visszaadta lelkét teremtőjének. Megtörtént, amire senki nem számított: egy gazdátlan, mocskos, ismeretlen harcos egy fakarddal legyőzte kora legendás vívómesterét. A szigeten vívott párbaj emlékét ma szobor őrzi Japánban.

Szép napot, kedves Éva, kedves Olvasó, nekem pedig jó éjszakát. A végét még élveztem is. Orbánt már unom.