Gaál Péter: Tüzek

Babitsot fel kell fedezni. A legnagyobb magyar költők egyike. Mesterségbeli tudásban talán csak Arany János hasonlítható hozzá. De ettől még csak szimpla (költő) szakmunkás volna.

Tüzek

Mivel ma nincs dolog, mivel ma nincs dáridó
s lelkünk a kósza vágy kész szállodája lett,
mondd meg ma hát nekem, te régi tűzimádó,
tüzek közt mely tüzet imádsz te más felett?

A kályha tüze, mely előttünk itt ropogva
agyagbörtön közül sohase szabadul,
hasonlít arra, mely testünkben háborogva
szívünket vereti néha nagyon vadul.
Ó, boldog az a tűz, melynek melegje vígan
bebarátságosít egy meghitt kis szobát
és átkozott a gőz, mely füstölögve, hígan
elömlik éjeken – s megfullad a család.

A csillagok tüze, mely fenn a távol égen
tisztán, közömbösen, magányosan ragyog,
mégis mindég remeg, reszket az éji kéken –
mi égi szenvedély bánthat, ti csillagok?
Ó, boldog csillag az, amely áldott hevével
bolygókat éltet, úgy mint szép apánk, a nap –
de vannak miknek itt csak késett fényük évell,
míg fáradt lángjaik már régen alszanak.

Egykor az ifjú vágy más tűz felé vonott,
mely szintolyan magas, habár nem olyan tiszta.
Ó, rejtsd el a szemed, ernyőzd be homlokod:
lélek! reád tapadt a világ durva piszka.
A dicsőség tüze akkor boldog, ha áldott,
boldog, ha boldogít, ha nem keresve jő:
oly isten ez, ki úgy áld meg, ha nem imádod,
gyönyör, ha nem gyönyör, erő, ha nem erő.

Az édes tiszta tűz, mely kedvesed szemében
oly szelíden ragyog, az áldott enyhe tűz,
mely bárkinek öröm, tenéked átok épen:
mi mást mulatni vonz, téged tépődni űz,
mi másnak lelket ád, tenéked lelked rágja,
kínpadi láng neked, mi másnak szent sugár:
lélekkel mit törődsz? de tested marja lángja
s hullád is égeti, majdan ha elbukál.

Az oltárok tüzét, gonosz, te rég leköpted,
a harci tűz, amely templomot gyujtogat,
rég elhamuhodott tebenned. Köd mögötted,
előtted köd – bukott! megadhatod magad.
Nem tudsz már rontani, építni sohse tudtál;
a mennykövek tüzét szemed rég bámulá:
most, amikor tanyád a mennykövek között áll,
híres! nem búsz-e lám üvegharang alá?

A pokolnak tüze – ó, pokol tüze mind!
a döglött csillagok! a dugult kályha gáza!
a szörnyű szerelem, mely törvényt nem tekint,
színpadi, kínpadi dícsvágyad gyáva gyásza,
a lusta fájdalom! ó, pokol tüze mind:
készítve lent a hely, már áll a máglya váza –
fuj, szörnyű szerelem, mely törvényt nem tekint!
fuj, döglött csillagok! fuj, dugult kályha gáza! (Babits Mihály)

Aranynál jobban Shakespeare-t szinte lehetetlen fordítani. A kisujjában volt a magyar nyelv. Kár, hogy annyi időt elfecsérelt a Toldival. A balladai homály nekem mindig gyanús volt, de most nem akarok hitelrontó lenni. Arany jó. De ha Arany jó, akkor Babits kurva jó. És neki még gondolatai is voltak. Hiába mondja róla Faludy, amit mond. Faludy elfogult József Attilával szemben. Faludy se rossz költő, én nagyon szeretem, mint embert is nagyon szeretem, és egy hajszálában több tudás volt, mint nekem valaha lesz az egész fejemben. József Attilát is szeretem. Tökéletesen kifejezi a mai embert. Azt a mai embert, akire még a “hányt-vetett” kifejezés is óriási bók. De József Attilát a szükség hajtotta. Lelke szüksége. Őt tökéletesen kifejezte a “De szeretnék gazdag lenni”. Nem úgy, kedves Olvasó. Nem úgy. Ne a gazdagságra fókuszáljon, hanem a kuglerre. Vagyis a minyonra, amit Kugler Henrik cukrász honosított meg nálunk. Az édességre. A szeretetpótlékra. A “gazdag lenni” már nem is kell. “De szeretnék.” József Attila ennyiből is tökéletesen megérthető.

József Attilát sarkantyúzták. Sarkantyúzta saját maga. Megpróbálta költészettel kompenzálni. Végül nem sikerült, de az életműve itt maradt. Kétségbeesetten próbált kitörni, az egyetlen eszközzel, ami rendelkezésére állt: a tehetségével. Nagyobb mélységekig jutott, mint Babits. Babits hozzá képest műkedvelő búvár volt. Nem hajtotta semmi. Lényében volt a költészet. József Attilának a kétségbeesés volt a lényében. Ez ült rá a tehetségre, és ebből lettek azok a versek, melyek…melyek a kétségbeesett embert fejezik ki legjobban. A kapkodó és kétségbeesett embert. József Attila versei a reménytelenség szimfóniái. Amit olyankor ír az ember, amikor tudja, hogy meg fog halni, de pontosan nem tudja, hogy mikor. Nem. Nem azt tudja, hogy meg fog halni, hanem azt tudja, hogy el fog kárhozni. Nem keresztényi értelemben, de úgy is. “Az meglett ember, akinek / szívében nincs se apja, anyja…” Az Eszmélet. Folytassa, kedves Olvasó. Megmondta ő maga is. És azt a kis időt, ami a kárhozatig hátra van…

Hallgasson dzesszt. Ne dixielandet, hanem mondjuk Garbareket. Vagy Miles Davist. Akkor zenében is ugyanazt hallja, mint amit József Attilánál versben olvas.

József Attilának kötelező volt. Ha nem lett volna tehetsége, még annyit sem élt volna, mint amennyit így élt. Vagy ha élt volna, akkor zárt intézetben. De Babitsnak nem volt kötelező. Ha Hegel azt írta magáról, hogy “maga vagyok a harc”, akkor Babits maga volt a költészet. Olyan nyelvi tudással, ami csak nagyon keveseknek adatik meg. A nyelvhez is érzék kell. Erre az archaikus nyelveknél lehet legjobban rájönni. Egy szónak millió jelentése van. És hogy éppen melyik mikor… és hogy éppen az összes egyben, precízen kifejezhetetlenül…

Csak érezhető. Ráérezhető. Még a német is, ami a legközelebb áll az archaikus nyelvekhez. Wir siegen unsern Tod. Próbálja lefordítani, kedves Olvasó. “Halálra győzzük magunkat.” Majdnem, de nem egészen. Nem tudjuk tökéletesen visszaadni magyarul. Ezt mondták a második világháború német katonái már a kezdetektől, a nagy győzelmek idejétől. Ez fejezi ki a legjobban a “tudománytól” eltelt mai embert is. Magyarul nem tudjuk jól visszaadni. (A materializmus érdekes módon nem a mai emberre a legjellemzőbb. Mi már csak a levét isszuk. Mondhatni, rutinná vált. A legmaterialistább a 19. század embere volt. Jules Verne. Olvassanak Vernét, ha már elfelejtették. A mérnök mindent megold, egy lakatlan szigeten is.) A nyelv nem egy eszköz a sok közül. A nyelv minden. Az ember szülője, önteremtő ereje, életben tartója, elpusztítója. Kicsi madár, hogy tudsz élni, mikor nem is tudsz beszélni, kérdi a népdal. A nyelv maga az emberi élet.

1945. februárjában Márai Sándort is elfogták. Egy kozák hosszú kilométereken át cipeltette vele a rablott holmiját, írja Ungváry Krisztián a Budapest ostromá-ban, “míg meg nem kérdezte alkalmi rabszolgájának foglalkozását.” “Mikor meghallja a varázsszót – ‘író’ -” – folytatja Márait idézve Ungváry -, “elveszi kezemből az iszákot, komoran és sötéten néz maga elé, kést húz elő, levágja egy cipó felét, átnyújtja, hóna alá veszi a zsákot és egyedül cammog tovább.” Az orosz katonák “majdnem vallásos tisztelettel viseltettek az …írók iránt.”

Az írók, de különösen a költők nem “csak” írók és költők. Sámánok. Mágusok. Árvay Sára Kata barátnőm már sarkallt, hogy írjak butaságokat, ha most azt akarnék, azt írnám, hogy a nyelv mágusai. De nem a nyelv mágusai, kedves Olvasó. Mágusok. A Teremtés mágusai. A mai ember elszokott a versektől. Az olvasástól is elszokott, a gondolkodásról pedig leszokóban van. A teremtés folyamatosan zajlik, írta nekem valaki pár hete. Isten magára hagyta a teremtett világot, mondja az egyik teológiai nézet. Nem. Az ember hagyta magára a benne rejtőző Teremtőt. A teremtés pedig addig zajlik folyamatosan, ameddig van, aki teremtsen. Holt költők társasága nem létezik. A költők élnek.

Addig, ameddig olvassák őket.