Gaál Péter: Tükör, lélek, vár

Két mérce van, írja a Facebookon egy elég ismert politikusnő, akivel egyébként kezdeti apró összezördülésünk után meglehetősen jóban vagyok: a tükör és a tudomány. Kis módosítással még igaz is: két mérce nincs, azaz nem mérce: a tükör és a tudomány. Természetesen a “külvilág” többi része se mérce, de ha ő ezt a kettőt pécézte ki, akkor foglalkozzunk ezzel a kettővel.

Melyikkel kezdjük? Legyen a tükör, ha már ő ezt vette előbbre. Már unom, annyira elcsépelt, és én is annyira elcsépeltem Pál úgynevezett Szeretethimnuszát. “Ma még csak tükörben. homályosan látunk, akkor majd színről színre.” 1Kor 13,12, az egyetlen, amit anno a teológián bibliaismeret órán gondolkodás nélkül sikerült eltalálnom. Jónás, szegény, sokkal rosszabbul járt. “Mert ez tetszik magának”, mondta a professzor. Hát bizony.

Szóval, tükör által homályosan, ahogy Károli fordította. Minden tükör, ami “kint” van, sőt az is tükör, ami “bent”, ne aggódjanak, újfent nem megyek át se hinduba, se buddhistába, de még Balázst se plagizálom, a méla Bélát, ahogy Karinthy mondaná. Nem ez a legizgalmasabb, hanem az, hogy minek a tükre? Az én tükröm? Ha a külvilág az én tükröm lenne, amiben magamat látom, akkor igaza volna a politikusnőnek. Babitsnak is igaza volna. Ha én – a tudatom – vagyok a külvilág tükre, akkor a marxizmusnak volna igaza. Akármit is tartunk annak, a tükörképet a valósággal azonosítani annyi, mint a tükör előtt állva a tükörképre mutatni és kijelenteni: ez vagyok én. Csakhogy nem az vagyok, aki ott, hanem az, aki itt van. Amit a tükörben látok, az nem én vagyok. És ez a tükör legfontosabb (személyes) funkciója. Nem az elfogadtatás, vagy az alkalmazkodásra késztetés, hanem a megtagadás. Folytassák Pál apostol mondókáját. Színről színre, minden egyes színt olyannak látni, amilyennek. Ugye, tudják, mik a színek? A fehér – színtelen – fény lebontásai. “…fehéret ad az összes szín keveréke, vagyis ha a szemünk által érzékelt színspektrum, a szivárvány összes színének megfelelő fény egyidőben, ugyanarról a helyről sugárzik.” Ez a színről színre – tükör nélküli – látás végeredménye. Innét már csak annak a megértése van hátra, hogy honnét sugárzik a fehér – színek nélküli – szín. Próbálják ugyanazt elképzelni a helye(ke)t illetően, amit előbb a színeket illetően. Ha az összes hely, beleértve magát a szemlélőt is, egy helyen van, se kint nem lesz, se bent. Csak csak felbontással, kedves Olvasó.

A tudomány mint mérce. Már a gondolat is nevetséges. A tudomány – képletesen – percről percre változik. Van Önök szerint értelme egy olyan mércének, ami folytonosan változik, és amit már csak azért sem akarunk állandósítani, mert az egész ténykedésünk sarokköve, hogy soha semmit nem fogadunk el véglegesnek, és mindent – ezáltal a “mércét” is – megkérdőjelezünk?

“Ha úgy nézzük” – írja Horváth Bence a 444-en – “lehet, hogy a dolgoknak mégiscsak van lelkük.” Ő is csak idéz, és idézve felsorol egy csomó kellemetlenséget, egyetlen kivétellel, a kedves beszédet elváró, nehezen nyíló zárral. A tárgyi gonoszság, mondta anno édesanyám. A vajas felével leeső kenyér és a pirosra váltó közlekedési lámpa. A japán katana – hosszúkard – lehet “jó”, és lehet “rossz”. Még a tulajdonosait is aszerint válogatja. James Dean autója. Vég nélkül lehetne sorolni. A tárgyak neme? Gondoljanak azokra a nyelvekre, amelyekben van ilyen, például a németre. De a tárgyaknak nem lelkük van, hanem van bennük lélek. Nem is léleknek hívnám: van bennük valami, ami a szellemi lélek tárgyi megfelelője. Van bennük? Ez se pontos. A tárgyak szimbólumok. Így vagy úgy. És ha szimbólumok, akkor eleve a szellem képviselői. A szellem valamelyik oldaláé. Mint tárgyiasított mivoltunkban – mi magunk is.

Déva várával kapcsolatban veti fel valaki, hogy milyen kár, hogy Hamvas Béla nem írt a magyar hagyományról. Majd hozzátesz különböző butaságokat, például azt, hogy a vár, mint olyan a magunk bezárkózásának és mások kizárásának szimbóluma. Nos, kérem szépen. A népballadák – különösen az ún. óballadák, ilyen a Kőműves Kelemen is, amit szerinte Hamvas egyszerűen elfelejtett elemezni – eleve régiek. Még csak nem is magyarok, mert más népeknél is megtalálhatók valamilyen formában. Az egyetemes hagyomány – amellyel Hamvas egész életében foglalkozott – részei. Konzervek, amiket egyre nehezebb lesz felbontani, mert egyre rozsdásabbak.

A vár nem a bezárkózás szimbóluma. Az “én házam az én váram” se azt jelenti, hogy kizárok belőle mindent és mindenkit. Mi is áll az evangélikus templomok falán? “Erős vár a mi Istenünk.” A vár – mint erősség – az erősség szimbóluma. Persze nem csak ennyi, mert annak is a szimbóluma, hogy mitől erősség az erősség. A “hagyományos” várnak ugyanis vannak tornyai. A torony védelmi funkciója csekély. Sokkal sérülékenyebb és könnyebben ledönthető, mint a falak. Lakni se túl kellemes egy kör alapú szobában, ezt már a gömbakváriumok halainál felfedezték. A torony leginkább megfigyelésre alkalmas. Szimbolikusan pedig egy hatalmas fallosz, amely az égre mutat. Az “éggel” való egyesülés szimbóluma, egyben azé, hogy mi adja igazán az erősség erősségét. A vár tornyok nélkül nem vár a szó klasszikus értelmében.

Szép hetet, kedves Olvasók.