Gaál Péter: Töretlen optimizmus

“Mindig optimista vagyok”, írta nekem egy hölgy pár perce. Plusz a pozitív gondolkodás, de ezt már régebben írták, többen. Hozzá lehetne csapni olyan bölcsességeket is, hogy a pesszimistának mindig igaza van, de miben van az öröme?

“Hej, szép fiúk, elhervad ám
Kalapotoknál majd a rózsa!
Enyveskezű sok cimborám,
Ne vidd az irhád nagy bunyókra,
Szajrézgatásban forgolódva!
llyesmikben jeleskedett
Colin Cayeux – s ütött az óra!
Bolondul bízott: ott veszett.” (François Villon: Jámbor lecke, melyet Villon tart a veszendő fiúknak)

Elmondom, mi bajom nekem ezekkel. Az optimizmussal önmagában az, hogy derűt lát. Nem derűt csinál, hanem derűt lát. – Elméletben – minden helyzetből kipécézi, ami örömre ad okot, a többiről meg jószerivel nem vesz tudomást. Az optimizmus olyan, mint a vak ló, amelyik bátor. Nem keverendő a derűs természettel, amelyik nem izgatja magát semmin. Még kevésbé a nyugalommal. Utóbbiak látják a rosszat is, de ha istenadta derűjükhöz kellő bölcsesség is párosul, megpróbálják átformálni. Felhasználni, hogy az egészből végül jól jöjjenek ki. Ajánlom figyelmükbe a tigrislovaglást és – például – a kundalini kígyó jógabéli viszontagságait. (A – jelképes – tigrissel három dolgot lehet tenni: megállni előtte báván, akkor megesz, felülni a hátára és hagyni, hogy vigyen, amerre akar, illetve felülni a hátára, és irányítani.) Összességében pedig a tantrizmust, aminek csak egy – önmagában nem fontos – aspektusa a tantrikus szex. A tantra mindenre vonatkozhat, ami az embert destruálja.

Kérem szeretettel, a pozitív gondolkodás és az optimizmus csak tantrikus értelemben pozitív. A japán bushido – harcosok útja – értelmében, amely nem ismer olyan dolgot, amit ne lehetne fegyverként – eszközként – felhasználni. Ebben az értelemben a köznapi derűlátás kifejezetten akadályoz. A “jó” és “rossz” is akadályoz. Közelebb visz a célomhoz, vagy nem visz közelebb? A harcosnak mindegy. Nem érdekli, hogy mi merre akarja vinni. Mindent elfogad, amit a gép dob, és mindent eszköznek tekint a célja eléréséhez. Ez a cél pedig mindig önmagára irányul. Nem önmaga egójára – hogy én mennyire utálom ezt a szót -, személyes énjére, hanem önmaga kifejezésére. Hol van az önkifejezésben az egó? – kérdezik Önök. Kint.

Volt nekem húsz éve, amikor még nyomdával foglalkoztam, egy szállítóemberem. Minden ügyfelével végtelenül rendes és lelkiismeretes volt, de önmagával nem. Az összes férfi felmenője negyedíziglen végbélrákban halt meg. Negyvenvalahány éves korában nála is jelentkeztek a tünetek, ő egyszerűen figyelmen kívül hagyta őket mindaddig, ameddig már nem lehetett. Akkor elment orvoshoz, megoperálták, és elmondták az ezután követendő szabályokat. Neki az nem élet, mondta nekem, ha nem csinálhatja többé, amit addig csinált, és nem ehet fokhagymás sült vért a Röfi csárdában Szolnok felé menet. Legutolsó találkozásunkkor síelni készült a barátnőjével, de leállt a fél veséje. Oda se neki, rántotta meg a vállát. Megy Ausztriába, és kész. Az optimizmus töretlen, tette hozzá.

Végül nem tudott elmenni, és pár héttel később már nem élt.

Nem, kedves Olvasók. Ez nem a hősök útja, hanem a struccoké.