Gaál Péter: Szeret vize martján (az Arany Horda emlékezete)

Szeret vize martján
Sétáltam kedvemre,
De nagy szomorúság
Szállott bús szívemre.

Kelj fel keleti szél
Indulj nyugat felé,
Vidd el sóhajtásom
Magyar hazám felé.

Ha a Szeret vize
Csónakába ülnék,
Azon elbújdosnék
Ha belé nem vesznék.

Kár volna énnekem
Tengeren túl mennem,
Tengeren túl mennem,
S a tengerbe vesznem.

Istenem teremtőm,
Hol lészen halálom,
Erdőn-e vagy mezőn,
Vagy a pusztaságon.

Ha erdőn veszek el,
Ki temet el engem,
Ha a tengereken,
Ki sirat meg engem. (népdal)

(…) Ismertem egy lányt valaha,
látomás lehetett:
Abesszinia lánya volt,
Abora hegyéről dalolt
s cimbalmot pengetett.
Zendülne csak szívemben
még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
hogy felépitném csupa
muzsikából azt a szép
fénydómot! a jégtermeket!
S mind látná, aki hallana,
s „Vigyázzatok!” kiáltana,
„Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört reá elébb,
s csukja szemünk szent borzalom,
mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Menyország tejét.” (Samuel Taylor Coleridge: Kubla kán)



A Szeret vizét emlegető népdaloknak számos változata van. Élből Kallóséval kezdtem, de az idézett jobban kiadja, amiről beszélgetni fogunk. Én itt, Önök ott, és mégis, amikor olvasnak. Kallósé is kiadja valamelyest, csak az a verzió elmegy a szokásos primitív szexuális szimbolika felé, bár… bár az erdélyi népdalokkal e tárgyban (is) csínján kell bánni. Lásd például Kallóstól a Hallod-e te szelídecské-t. A nép megőriz, ha hagyják, akkor is, ha nem érti, mit. Előre szólok: nem azt fogom mondani, mint a nyelvészek, de végtére is nem vagyok nyelvész, csak a legrosszabb laikus. Nem várható el tőlem még annyi tudományosság sem, mint a “Déva” szó értelmezésénél. (A Kőmíves Kelemenben szereplő várról beszélünk, illetve Hunyad megye székhelyéről, az erdélyi városról.) Csak találgatások vannak, úgymint: gyeva (szláv, román: lány), dava (dák: vár), ez a két legvalószínűbb, és létezik egy harmadik verzió is, miszerint valakinek a neve lett volna. Ha három a magyar igazság, akkor a negyedik – az enyém – a ráadás, mint írtam, tudománytalanul: “isten”, a szanszkrit szó után (ebből jött a cigány Devla is – a cigányok Északnyugat-Indiából származnak, legalábbis most így képzeljük). Szent meggyőződésem, s amennyiben mégsem így volna, akkor az említettek vannak rokonságban vele. Ein’ feste Burg ist unser Gott, mondaná Luther. Erős vár a mi Istenünk. “A ló az ebeké, az út az istené“, sóhajtja Kőmíves Kelemenné Bartók egyik gyűjtésében. “Hajtsad, kocsis, hajtsad magos Déva felé.” A magasságos Isten [vára] felé, gondolhatják tovább Önök, amit a [helyettes elégtételbe – áldozatba – vetett] hit épít fel és tart meg. De persze legyen “kislány”, akár három is, ha Önök jobban kedvelik az operettet.

Szóval, “Szeret”, a Duna bal oldali mellékfolyója. Aminek csónakja van, és ami – neve, azaz nevének mai jelentése ellenére – a pusztítással és halállal fonódik össze. Tudják, mi az, ami szintén a halállal fonódik össze, és csónakot formáz? A koporsó. A koporsók – szándékosan – csónak alakúak. (A csecsemő Mózes se véletlenül került egy kosárba, majd kosarastól a Nílusba, ahová a héber fiúgyerekeket fojtani parancsolta a fáraó, de ennek kifejtése most túllépne a kereteinken. Így is hosszú lesz.) De miért csónak alakúak a koporsók? Azért, mert a görög mitológiában Kharón, a holtak folyójának, a Sztüxnek révésze csónakon vitte a megholtak lelkeit az Alvilágba. Amely alvilágnak ura az egyiptomiaknál Ozirisz volt. S Ozirisz testvére, egyben gyilkosa, a pusztítás istene pedig Széth. Vagy Szeth. Akinek nevét, ha egy mitológiához mit sem értő parasztember – így lett az Istvánból is Esvány, lásd például Gárdonyi Egri csillagok-ját, belőle az egyik, töröktől levelet hozó jobbágy bemutatkozását – meghallja –

… és ki tudja, hogy ő, az ősei, az utódai még mit hallanak meg hozzá, folyóról, révészről, csónakról, halálról. A népdalbéli Szeret nem a szerelem folyója, kedves Olvasók.




Még egyszer hangsúlyozom: tudom, hogy ez az egész teljesen tudománytalan. Persze nem teljesen, mert a nyelvek ugyanúgy összefolynak, ahogy a Szeret is belefolyik a Dunába, és ahogy – ha elég távolra megyünk vissza a múltba – mi is egy-egy közös őstől származunk, egy apától és egy anyától, ha ők nem is alkottak egy párt, mert különböző időben éltek. (A nőknél az utódok száma nagyjából azonos, ellentétben a férfiakkal. Így az utolsó közös ősapa – az ún. mitokondriális Ádám – jóval az utolsó közös ősanya – az ún. mitokondriális Éva – után született és élt.) Tehát ősnyelv valószínűleg volt – több érv sorolható fel mellette, mint ellene -, s innentől talán mindenkinek igaza van, még nekem is, ha nem úgy, hát emígy.

Az Arany Horda a középkori nyugati mongol állam neve. Maga a szó – horda – ma a köztudatban csürhét, finomabban rendezetlen csapatot jelent. A mongoloknál-perzsáknál-törököknél (orda/ordu) előbb szálláshely, majd katonai tábor, uralt terület, a területet elfoglaló hadsereg. A hadsereg nem horda! kiáltanak fel Önök. De nem ám. A hadsereg és mai értelemben vett horda közötti legnagyobb különbség a rendezettség. Ugyanaz, mint a menekülés és a visszavonulás között, ha már katonai pályára tévedtünk. Ugyanaz, mint az állam és az élettér (revír) között. Biztos, hogy az “orda” (az orosz és olasz ma is így nevezi) nem…? Mondják ki: nem rokon a latin “ordo” szóval? Ami többek között: sor, rend (például társadalmi), réteg, csapat, század, századosi rang. Biztos? Nem biztos. Lelkem rajta, a hitelességem már úgysem veszthetem el, hisz megmondtam, hogy nincs.

A mongol állam minden volt, csak nem rendezetlen. A mongol hadsereg pláne nem. A hunok a nyomába nem értek, pedig elég sok nép tartozott ezek alá is, azok alá is. Mi maradt a hun birodalomból? Lehet kontrázni: és mi a mongolból? Ugye, hallottak már a mogulokról? Menjenek el Indiába, és nézzék meg a Tadzs Mahalt. Vagy olvassák el (az elejétől) Coleridge gyönyörű versét, a Kubla kán-t. Hallottak Xanaduról? Ott van a versben. Ott épült fel Kubiláj (Kubla) mongol nagykán palotája, amiről a költő írt. A dzsingiszida (Dzsingisz kán unokája volt) Kubiláj lett a kínai Jüan-dinasztia alapítója, egyben első császára. Xanadu az Északi Főváros, Sangtu volt, míg a nagykán-császár át nem tette székhelyét Tatu (ma Peking) területére, majd rá tizenöt évre Dél-Kínát elfoglalva uralma alatt egyesítette az országot. Hozzácsapta volna Japánt is, ha egy tájfun – japánul kamikaze, isteni szél – kétszer is szét nem szórja a flottáját.

A Mongol Birodalom – még részeiben is – nem azért volt nagy, mert nagy területre terjedt ki, hanem mert nem csak rombolt, hanem épített is. Többek között rendet. Ahogy a nagy ókori közel-keleti birodalmak, majd a római, később az oszmán, még később a brit, és ahogy például a hun nem.

Miért írsz olyan dolgokról, amiben nem vagy biztos? kérdezhetnék Önök tőlem sokadszor. Mi több, amiben biztos vagy, hogy nem biztos? Ha olyanokról írok, kedves Olvasók, akkor azok csak illusztrációk. Vegyék példabeszédnek. Van valami, aminek segíthetik a könnyebb megértését. Példák. A példa lehet rossz, de rajta keresztül az illusztrált állítás nem cáfolható. A cáfolat alkalmasint jó poén, ám nem jó érv.

De hogy jön össze a halálfolyó, a mindig leomló vár, és az államrend, ami alkalmasint se nem állam, se nem rend, hanem csürhe? Nézzenek körül. Így. Az, amit látnak, nyílegyenesen vezet valamiféle pusztulásba. Azok a próbálkozások, amiket tapasztalhatnak, nem képesek felépíteni semmit. Mindig le fog dőlni. Lehet turáni átoknak hívni, kényelmes, áthatja egy olyan édes-bús érzés, mint amikor már tudjuk, hogy jön, de még nincs itt.

Húzd rá cigány, a fülembe húzd!
Azt húzd, hogy a nagy ég beborult.
Hogy lefagyott kertem legszebb rózsafája,
Hogy a rózsám, a rózsám is elhagy, s végül:
Nem élhetek muzsikaszó nélkül,
Nem élhetek muzsikaszó nélkül.




Oszter Sándor tökéletesen énekelte fénykorában, Sík Ferenc filmjében. Képzeljék, közben mosolygott . Ha nem látták, képzeljék. S mosolyoghatnak Önök is. Ha azt hiszik, hogy az elég bármire. Vagy keseregjenek, most még ingyen lehet. Kesergésben mindig nagyok voltunk.

Úgy tűnik – kívülről úgy tűnik – nekünk nincs szükségünk megszálló idegenekre. Megy ez nélkülük is. Persze előbbi se fog elmaradni, ne reménykedjenek. Ha valaki azt gondolja, Európa mindig olyan lesz, mint amilyennek az utóbbi – mennyi? még számot se tudok írni – években megszokták, nagyobbat nem is tévedhetne. Folyamatosan változik, úgy határaiban, mint lakosságának az összetételében. Nem, kérem. A mai Németországot nem németek lakják majd az idők végeztéig, Angliát sem angolok, Franciaországot se franciák (megjegyzem, jelentékeny részben már most is így van), és igen, Magyarországot se magyarok. Hogy minek nevezik majd magukat, akik az örököseink lesznek a Kárpát-medencében, teljesen mindegy. Árpád népe – különösen a domináns honfoglaló törzsek – még csak nem is emlékeztetett ránk. Ha nem hisznek nekem, látogassanak el a Természetrajzi Múzeumba. Vagy nézzék meg a Halászbástya katonaszobrait.

És ezt nem lehet megállítani. Népvándorlás mindig volt, és mindig lesz. Folyamatosan volt és folyamatosan lesz. Ha nem volna, az emberiség annyira beltenyésztetté válna, hogy még annál is előbb kipusztulna, mint amiben most mesterkedik. Gondolják, ha ötvenezer évvel ezelőtt a hatezer kilométerre fekvő Ausztrália nem jelentett akadályt a szingalézeknek, malájoknak és egyéb délkelet-ázsiaiaknak, harminc-tizenötezer éve Amerika mindkét fele a szibériaiaknak, Új-Fundland ezer éve a vikingeknek, a mai infrastruktúrában akadályt jelent bárkinek bármi, például egy drótkerítés? Mellesleg jönnek anélkül is, teljesen legálisan, csak azt nem verik nagydobra. Menjenek csak egyszer végig a Nagykörúton. És ha már itt vannak, születnek majd gyermekeik, és –

Nem lehet megakadályozni. És ha nem lehet, akkor meg kell(ene) próbálni kihasználni. Elfogultság nélkül, ami nekünk ez ideig nem nagyon ment. Meg is lett az eredménye, hogy csak kettőt említsek, ami témánkkal kongruál (összeillik, egybevág): Muhi és Mohács.

De mit nekünk idegenek, amikor épp elég tehertétel vagyunk magunknak mi magunk is. Keveredetlen (olyan persze nem volt) és kevert mivoltunkban egyaránt.

A rend és drill az kettő. A rend és az elnyomás is. Már túl sok volna a versekből, ezért nem idézem Vergiliust. “Ám a te mesterséged, római…”, így kezdődik. Ha akarnak, és nem ismerik vagy nem emlékeznek rá, nézzenek utána. Aeneis, Hatodik ének. Persze a rend és a hatalom nélküli állapot (nem keverendő az anarchista tanokkal) is. Tudják, hova kerültünk (struktúrában) vissza? A törzsi időszakba. Ne tévessze meg Önöket az uralkodó kende (szakrális főfejedelem, jelenleg csak erősen devalváltan, már-már ironikusan értelmezhető, de valahol mégis az, e devalválódott korban). Vegyék úgy, hogy ő a legerősebb törzs vezére. És van még ezen a legerősebb törzsön kívül jó néhány, ilyen szempontból is, meg olyanból is. Politikailag és nem politikailag. Még csak nem is a nézetek döntenek, hanem a hovatartozás. A törzs. A nézeteket majd aszerint alakítják, illetve vesznek róluk tudomást vagy nem tudomást. Zsidó kontra “a mi zsidónk”, hogy csak egyet mondjak. Kommunista, kontra “a mi kommunistánk, aki már nem az”.

Ezt kellene megérteni. Hogy ez így egy folyamatos belháborúhoz vezet (azt folytatja), amiből csak a törzsfőnökök és klientúrájuk profitálnak. Még az is mindegy, hogy van-e kende, vagy nincs. A régi időkben is uralkodónak kellett lenni a talpán, aki úgy-ahogy fent tudott tartani valamiféle egységet. Állandó küzdelem volt az életük, Istvántól az utolsó, funkcionálisan még királynak nevezhető királyig, Ferenc Józsefig (szegény IV. Károlynak jószerivel már leginkább csak a világháborús vereség, a budaörsi csata, majd Madeira szigete és a spanyolnátha jutott), ha a “régi, nagy” Magyarországot nézzük, ami még nem tagolódott be a Habsburg-birodalomba, Hunyadi Mátyásig.



Nincs szükségük Önöknek történelmi ismeretekre. Elég egy minimális biológia. Menjenek ki az Állatkertbe és nézzék meg a páviánokat, már ameddig még vannak. (Az is mindjobban kezd egy nagy vurstlihoz hasonlítani, állatok nélkül, nemhiába kapta meg a Vidámparkot. Pedig mit lehetne ekkora és ilyen területből kihozni! De azért még maradt pár érdekesség, például a fehér flamingók – eredeti helyükön garnélarákot fogyasztanak, attól lesznek rózsaszínűek, itt talán azt, talán ételfestéket, nem tudom, de sok nem juthat nekik -, és a flamingók táplálékába nagy valószínűséggel belezabáló rózsaszín libák.)

Tehát nézzék meg a páviánokat. Gondolják hozzá, hogy a basa önerejéből lesz basa, és csak addig támogatják, ameddig alkalmas erre a pozícióra. Ameddig azt az állapotot képviseli és védelmezi, amiben a belső rend és az istenadta lehetőségek kihasználása egymást erősítik. A belső rend – a páviánoknál – a csapatot nem megosztja, hanem fenntartja. Ha megosztja, akkor a csapat is feloszlik. Ha a csapat feloszlik, akkor a tagjai vagy elpusztulnak, vagy más csapatokba olvadnak bele. Nem is kell olyan nagyon keresgélniük, mármint a páviánoknak sem. A másik csapat náluk is helybe jön.

Egyetlen mondatot szeretnék ide, a végére leírni. Ne olvassák a fejemre, hogy csak kritizálni tudok. Személyes felelősség és kollektív számonkérés. Ez a kulcs. Ha valamelyik sérül, akkor a vég csak idő kérdése. Azé a rendszeré, vagy azé a népé. Az emberiségé. A természetnek mindegy. Hiszen a Földön eddig megfordult fajok 99,9 százaléka is kipusztult.

És akkor vizsgálják meg, sérült-e Magyarország – például, az egyszerűség kedvéért – utolsó huszonnyolc évében ezek bármelyike. Netán mind a kettő. Segítségül annyit, hogy a “kollektív” egy ország esetében az egész (aktív) lakosságra vonatkozik, nem annak valamelyik felére vagy részére.

Ne akarjanak a Sztüxben lubickolni. Nem biztos, hogy élvezhető, még ha szép népdalok születnek is róla.