Gaál Péter: Szegény ember vizel

Nem beszélgethetsz délután öttől fél hatig Istennel, ha éjjel és napközben úgy éltél, mint egy disznó. (Márai Sándor)

Trendi stílusba csomagolt, előítéletes és felszínes szellemi maszturbáció.

Ez volna az egyik definíciós kísérlet azokra a véleményekre – elemzést nem írok, se megállapítást, előbbinek sértés volna, utóbbihoz ugyan a magas ló adva van, igen, egy nagy tűrőképességű magas ló, amin a lovas csak azért marad meg -, melyek egyes emberekből tulajdonképpen a világ minden eseményével kapcsolatosan kijönnek, válogatás nélkül, legyen az Orbánnal, Karácsonnyal, vagy bárki mással kapcsolatos.

Hát ez a mondat Jókainak is becsületére vált volna, bocsássanak meg érte.

Mindjárt kapcsoljuk össze egy kis utólagos védekezéssel, igazából nem is védekezéssel. Gyónást is írhatnék, de ilyenkor eszembe jutnak Kádár János egykori szavai: nem kell ahhoz katolikusnak lenni, nálunk is van ilyen. Úgy hívják, hogy önkritika.

Bizony, én is sokszor beleesem ugyanebbe a hibába, bár én nem restellem se bevallani, se revideálni. A múlttól a jelenig semmit nem restellek, még azt sem, hogy ugyanabban a szituációban erősen hajlamos volnék mindig ugyanazt csinálni, még most is.

Nem restellek én semmit.

És szerintem más is hasonlóképp van ezzel, csak néha túl nagyképű hozzá, hogy bevallja. Vagy túl erőszakos. Írjam, hogy túl gyenge? Az erőszakos emberek általában azért erőszakosak, mert gyengék.

Mint azok a homofóbok, akik azért homofóbok, mert rejtett homoszexuálisok.

De ha egyszer tudom, amit ők nem akarnak tudni, hogy “rossz”, akkor miért követném el újra és újra? És meddig? Azért, mert ahhoz, hogy ne tegyem, magamon kellene erőszakot vennem. Ezt is megtehetném, bizonyos esetekben meg is teszem, és akkor a végeredmény… a végeredmény más lesz. Ezen van a hangsúly. Más. Nem az én végeredményem. Nem az a végeredmény, ami nekem szól. Amiből aztán vagy tanulok, vagy nem.

Nem tudom, hogy értik-e, amit leírtam. Hogy én érthetően írtam-e. Nem az Önök felfogóképességében kételkedem ilyenkor, hanem a saját  kifejezőkészségemben. Ameddig meg nem csömörlök az ismétléstől, addig csak hadd ismételjem. Az a tudás anyja. A tanítómester, ha már anya, legyen tanárnő. Tanítson addig, ameddig már nincs rá szükségem. Amikor már én akarok mást, nem csak meghajlok a kényszerítő körülmények előtt.

Ez az egyik fő bajom a katolikus kereszténység gyakorlatával. Nem a gyónás aktusa, mert az megkönnyebbülést hozhat, hanem a gyónás intézményének gyakorlati kezelése. Mintha a múlt abban a pillanatban lenullázódna. Nem, drága testvérek. A múlt soha nem nullázódhat le, mert in tempore örökké megmarad, mint következmény, azaz okozat. Átkódolódik. Minden magában hordozza az összes előzményét, s ezeknek az előzményeknek az összessége: a múlt.

De hát csak jelen van! Minden úgy volt, ahogy van, és úgy lesz, ahogy van!

Igen. így a múlt. A múlt így és csak így él, de él örökké. Nincs az a gyónás, ami segíthetne rajta. Aktuális mivoltunkban semmiféle kegyelem se segíthet rajta, ahhoz egy pusztuláson át kell menni. Valamiféle pusztuláson, vagy beavatáson, de mivel érvényes beavatások – melyeknek mindig része a halál – már nemigen vannak, marad a tényleges. És utána valamiképpen átkerülünk – nem mi, de van hozzá közünk – valami/valaki másba, aminek/akinek csak egy összetevője leszünk, az egész valami más, más eredővel, más esszenciával, más véggel. Remélhetőleg más véggel. Más hibákkal.

Other voices, other rooms. Más hangok, más szobák, Truman Capote regénycíme után. Fűhárfa, vagy a süketek harsonája.

Amiről beszélünk, az az utóbbi. Ha mindjárt az első bekezdésben már csődöt mondtam érthetőségből: naponta elszenvedek Önökkel együtt folyamatos fikázásokat. Nem engem fikáznak, azt csak akkor tennék, ha túlságosan kikerülnék a placcra, hanem ab ovo mindent, ami ott van. Teljesen mindegy, hogy Gyurcsány van ott, Orbán van ott, Tarlós van ott, vagy Karácsony van ott. Senki nem jó. De ha tényleg nem jó senki! Akkor marad(na) a kisebbik rossz vagy stratégiai jó, valamiféle elképzelés a jövőről, nem egy utópia, hanem olyan, aminek csak egy része utópia (mert mindennek egy része utópia, s hogy melyik része, az később derül ki), de ezek nincsenek, ugyanis az egész nem erről szól. Nem racionális probléma, hanem pszichológiai probléma. Nem történészekre-politológusokra tartozik, hanem pszichológusokra.

Önigazolási kényszer.

Dominanciaharcot akartam írni, de az is önigazolási kényszer. A politikusok nagy része ebben szenved. A másik része meg szimpla pszichopata, tehetnék hozzá Önök. Hát, igen. Esetleg (?) a kettő együtt.

Jobb lesz, ha belenyugszanak, hogy beteg emberek döntései határozzák meg az életüket.

Na de mindig így volt! Nem, kérem. Nem volt mindig így. És ma sincs mindig így, de ma hatványozottan nagyobb az esélye, hogy így legyen. Régen az uralkodás ugyanolyan szakma volt, mint bármely más szakma. Erre nevelték, akit erre neveltek, függetlenül egyéb szándékaitól. Többségükben úgy-ahogy el is tudták látni a feladatukat, közepes képességekkel is. Ilyen volt például az igen szigorú napirend szerint élő Ferenc József. Ha valakinek nem tetszett, és olyan szerencsés volt, hogy címei megtartása mellett rá tudta testálni másra, aki alkalmasabb volt nála, rá is testálta. Ilyen volt Mária Terézia férje, Lotaringiai Ferenc német-római császár.

Királynak lenni nem ambíció dolga volt, hanem születésé. Királynak – uralkodónak – lenni – titulustól függetlenül – mindig születés dolga. Most is, et usque in aeternum.

Aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, azt nem hatalomra kellene juttatni (“egy lehetőség jár neki is”), hanem kezelni kellene.

A gond – Sorge, mondaná Heidegger – az, hogy a bírálók hangosabbik része se különb. Félműveltségbe csomagolt rögeszmék, személyiségi zavarral súlyosbítva. “Miért veszed komolyan? Ő csak provokál!”

Nem, drága Olvasó. Nem “csak” provokál. E világban nincs “csak”. “Csak és…” van. Semmi nincs egyedül. Még az Isten sem, hisz itt van neki a világ mindkét – fizikai és metafizikai – olvasatában, szükségszerűen, mert ha a világ nem volna, ő se volna. A létesülési kényszer alól Isten sem kivétel, ha pedig nem kivétel, mégis isten, definitíve abszolút, akkor maga az örökké aktuális paradoxon.

Isten Isten szimbóluma.

Minden provokáció mögött ott a “szegény ember”. Szegény ember vizel. Tökéletes mindegy neki, kit vesz célba. Tökéletesen mindegy, lényeg, hogy kijöjjön. Hiszen –

Hiszen jobb ma egy veréb, mert holnap púzok.