Gaál Péter: Sors bona, nihil aliud (az orvoslás)

Ha javasolhatok valamit, laikusként nagyon szőrmentén olvasgassanak orvosi és/vagy pszichológiai/pszichiátriai szövegeket. Még a legenyhébb következmény a medikusoké, akik záros időn belül állatorvosi lónak képzelik magukat, felfedezve az összes elébük került kórképet.

Hogy a tanultakkal később mit tudnak kezdeni, sőt, A betegeik mit kezdenek (érnek) majd vele, megint más kérdés. Almazöld folt, morfondíroz a kezdő, almazöld folt, de az alma általában piros. És ha zöld, akkor is lehet sötétzöld, világoszöld, sárgászöld, meg mindenféle zöld. A mai “hivatalos” orvostudomány némi túlzással egy fabatkát sem ér. Nem csak azért, mert a betegségek jó részével semmit nem tud kezdeni, mert azért tud, hanem azért, mert az okokkal nem tud mit kezdeni. A végső okokkal.




Természetesen ez (is) az én saját, külön bejáratú, pillanatnyi – hosszú pillanat ez már – véleményem. Nekem abban a szerencsében vagy szerencsétlenségben volt részem, hogy tudott felmenőim jelentékeny része orvos volt, ráadásul belgyógyász, a szüleim, az anyai nagyszüleim, a dédszüleim némelyikével együtt, beleértve az oldalágakat is. (Úgy harminc éve találtam egyszer egy fényképet egy szép, tömött bajszú, elegáns úrról, a hátlapján ezzel a felirattal: Péterkének Radoszlav bácsitól. Miután halovány emlékem se volt róla, megkérdeztem az akkor még élő nagymamámat. Mint kiderült, Radoszlav bácsi az ő rokona volt, belgrádi – a nagymamám szerbnek született – belgyógyászprofesszor, annyi érdekesség fűződik hozzá, hogy kinyomozta – amit tudott – és elkészítette a Brassovánok – azaz a saját – családfáját, amin még én is szerepeltem – láttam is -, nem kisebb történelmi személyiségig visszavezetve, mint Mária Terézia királynő, aki ha igaz, az egyik oldalági ősanyám.)

Tehát ebben nőttem fel. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjek arra, amit ma nemhogy másképp gondolok, hanem még radikálisabban: ha valami nem nyílt törés, ott az orvostudomány jószerével bajban van. Nem írom, hogy a “hagyományos orvostudomány”, tudniillik az messze nem azonos a modern orvostudománnyal. Ez egy másik műfaj, sokkal jobban hasonlít a mérnöki vagy mondjuk esztergályos szakmunkási tevékenységre, mint az orvoslásra, azzal a különbséggel, hogy a munkadarab… hát a munkadarab nem egészen ugyanaz, se jellegében, se kezelhetőségében. Az ilyesmit szokták kivédeni azzal a blablával, hogy “az orvoslás nem egzakt tudomány”. “Nem egzakt.” Egy petymeg és még egy petymeg ott nem kettő, hanem három petymeg, mert a petymegeket így számolják, mondta nekem sok évvel ezelőtt egy igen bölcs urológus főorvos. “Nincs egészséges ember, csak rossz diagnózis.” “Ha valaki nem allergiás, az majd lesz.” A nagypapám, úgy is mint a Magyar Allergológiai Társaság alapítója és örökös elnöke, Korányi Frigyes tanítványa, ennek fia, Korányi Sándor professzor barátja és munkatársa éppen ezért lett allergológus. Látta, vagy sejtette a környezeti-táplálkozási tendenciák változását, a tömegtermelés visszaütését, és noha látta azt a kilátástalan – ezt talán kezdetben nem így gondolta, de élete végére rá kellett jönnie – küzdelmet is, amit így a gyógyászat vívni kénytelen, mégis arra jutott, hogy a legtöbb emberen allergológusként segíthet. Ő a régi iskolán nőtt fel, és a filantrópia is szerepelt a fogalomtárában. Sokkal több pénzt kereshetne más betegségek kezelésével, mondta, de azok nem érintenek ekkora sokaságot. Még így, eleve kudarcos küldetést vállalva sem adta fel. Az anyukám – a lánya – magára nézve azért levonta a megfelelő konzekvenciákat. Kilencvenkét éves korában bekövetkező haláláig soha nem vett be gyógyszert, semmit, még vitaminkészítményt sem, ha – idősen – elesett, és mondjuk eltört az orra vagy a csuklója – mindkettő eltört -, nem egyezett bele semmiféle kezelésbe, még gipszelésbe se: ő orvos, zárta le a témát, és nem beteg. Hogy valami miért olyan, amilyen, vagy mitől lesz, erre – nekem – azt válaszolta: Isten akaratából. Mindig ezt válaszolta.




Kiütések, reflux, hirtelen hallásvesztés, jóindulatú bőr- belső szervi érdaganatok (például hemangioma), ilyen-olyan zsibbadások-fájdalmak, szívritmuszavarok, neuropátiák, autoimmunitás, minden rendű és rangú tumorok, asztma, hadd ne folytassam. Ezernyi fajta népbetegség (szapora csecsemőhalál – képzeljék, még az is). Nem ritka kórképek, hanem olyanok, amelyek rengeteg ember életét teszik tönkre. “Sokféle oka lehet.” “Csak tünetileg lehet kezelni.” Lehet??? Inkább “fogalmunk sincs róla, és legfeljebb lassítani tudjuk, vagy átmenetileg tünetmentesíteni”. Vagy inkább “panaszmentesíteni”. Mellébeszélésben viszont kiválóak vagyunk, az élet minden területén. Szinte már jogi ízű védekezés: panaszmentes-tünetmentes-gyógyult. Kombinálva a statisztikával, gondoljanak – többek között – a rosszindulatú daganatok öt éven túli számontartására. Akkor már gyógyult, illetve… Hát, az egyáltalán nem biztos, csak annak számítják. Ahogy az se biztos, hogy valaki tovább él “kezelve”, mármint a jelenlegi általános orvoslással kezelve, mint kezeletlenül, lásd például a prosztatarák legújabb kutatási eredményeit.

Az emberi test – egyáltalán, az élő szervezet – nem vasdarab. Az úgynevezett holisztikus szemlélet – felületesen nézve – egy fokkal jobb (volna), egy fokkal, ha nem folyna össze mindenféle spirituális ízű zagyvasággal (akár az úgynevezett természetgyógyászat). “A holisztikus gyógyászat célja a test, a lélek, az ember és a környezet közötti harmónia megteremtése – kapcsolat az orvostudomány és a természetgyógyászat között.” Ez egy definíció akar lenni. Nem az én definícióm, hanem a hívek definíciója. Ép testben ép lélek – kár, hogy a vége, hacsak valami isteni (mert ezen a szinten az tényleg “isteni”) véletlen nem segít, az “ép testben épp, hogy élek”. Bár az a test – sem – ép, ahogy az a lélek sem. De mi is az az ép lélek? Van olyan? En bloc nincs. “Épebb” van és kevésbé ép, ami összességében és megfelelő távlatból szemlélve ugyanaz. Ami nem ugyanaz, az a funkcionalitás. Hogy mikor tudja mediátori feladatát betölteni, és mikortól már nem. Mediátor? Mediátor. A – nem emberi birtok – szellem és a birtokolt test közötti közvetítő a szellemi regulációnak megfelelően. Valamennyire mindig torzítani fog, azonban messze nem mindegy, menyire.



De ehhez alkalmas interpretátorokra volna szükség, olyanokat pedig ma lámpással se lehet találni. Hiába szeretne az ember visszamenni az alapokhoz, ha az alapok fedésben vannak, és a hiteles feltáráshoz arra a lehetetlenségre volna szükség, ami a reneszánsztól a reformációig hasztalan törekvés: az idő megfordítására. Nem megyek mélyebben bele, jobban még csak nem is érintem, meghagyom az Őrölj malom-nak.

Elölről kell kezdeni, öregfiúk és öreglányok, nem folytatni, amit nem ismerünk és nem is ismerhetünk. Beszélni persze mindenki azt és annyit beszél, amit és amennyit akar, a reménykedők pedig abban és annyit reménykednek, amiben és amennyit akarnak. Talán szerencséjük lesz. Jó szerencse és semmi más, a katonaköltő Zrínyi Miklós jelmondata, egyben ennek az írásnak a címe is.

Aztán – neki – megérkezett a vadkan.

Utóirat: a kényszerességen kívül első blikkre minimum három pszichiátriai kórképet tehetnék a magamévá: a disszociális személyiségzavart, az impulzív zavart, és a borderline szindrómát. Ha akarnak, nézzenek utánuk. Még csak meg se igen kérdőjelezhetem őket, úgy vannak definiálva. Ha nagyon zavarna (például akadályozna az elemi társadalmi létben), nagyon sok pénzem volna, de nem akarnám, hogy kalapáccsal – echte fizikai, azaz biokémiai – módszerekkel essenek azonnal nekem, akkor pszichológushoz fordulnék. Ha ez se segít, jöhetne a pszichiáter, végül a vicc orvosi változata: kivégzése előtt meglátogatja a halálraítéltet az ügyvédje. Hát, ezt tudtuk kiharcolni, mondja vigasztalólag, majd távozik.