Gaál Péter: Részvétlenség

A fájdalom nem a halálhoz tartozik, hanem az élethez. A halál – mind materiális, mind immateriális nézőpontból – valamiféle újrakalibrálás.

Az algoritmust – a programot – nem sikerült gyakorlatba átültetni, és most következik az újratervezés. Vagy nem következik, mosolyog egy buddhista. Következik. Amikor nem következik semmi – azaz amitől bármi következhet, mert mi írjuk a képletet is, és a képletírás szabályait is -, már a vége. Addig a képlet betűi/jelei és a fizikai valóság számai a valóság két külön (elválasztottnak tűnő) része. Persze ehhez minimum Buddhának kell lenni. Azaz buddhának, felébredettnek. Végső – szójátékkal, hogy meglegyen a mai paradoxonunk is, végtelen – elviségben (mahajána. “nagy kocsi”) a Buddhák száma végtelen, konkrétan (hinajána, “kis kocsi”) rendkívül véges. Ez a – buddhista – elvi végkifejletre nézve az égvilágon semmit nem jelent. Van idő, gondolja a – buddhista – ember. Buddha ugyan épp az ellenkezőjét mondta, de… ez akkor már a második paradoxon lesz, tudniillik az Univerzum megszűntével az idő is megszűnik, a lehető legfizikaibb értelemben, ergo a “se nem nincs, se nem van” állapotba kerül. Buddha is megszenvedett a nyelv – és a lét – korlátaival. Az idő önmagával – cum tempore – múlik el. Vannincs. A végesben végtelen.



Ez csak elméleti fejtegetés, rázza a lábát a kedves nem buddhista Olvasó. Valóban, ez eddig csak elméleti fejtegetés volt. Gyakorlati értelme – mint mindennek – akkor lesz, ha korrespondeál (egyezik, megfeleltethető) valamely tapasztalattal. Onnantól tudunk vele valamit kezdeni. Gyakorlati tapasztalatot az ember úgy szerezhet a halálról, ha meghal, vagy közel kerül a hozzá. Nem úgy kerül közel, hogy “megérinti a halál szele”, ahogy valaki nemrég egy daganatos – de még fájdalom- és panaszmentes – beteggel kapcsolatban fogalmazott, hanem úgy, hogy tapasztalatilag közel kerül hozzá. Az, amit – tévesen – az illető a “halál szelével” azonosított, szimpla félelem. Nem a halálhoz van köze, hanem a rettegéshez. Az élethez. Mindkettőt saját tapasztalatból írom, nem elméletileg. És nem a fájdalom az, ami közelebb visz a halálélményhez. A fájdalom itt akar marasztalni. Jelzőcsengő, semmi egyéb. Ha fokozódik, akkor segítség a halál pszichés elfogadásához (“annyira szenved, hogy könyörög a halálért”). De ezeknek semmi közük a halál megéléséhez, még csak az elképzeléséhez sincs.

A halálban nincs részvét. A halál nem egyesülés, hanem szétválás. A leglaposabb közhelyek egyike, amit ember valaha kiejtett a száján, a “részvétem”. Nem lehetséges. Az állatok ösztönösen tudják, amikor elvonulnak. Láttam egy hannoveri vérebet – kölyökkorától ismertem – meghalni. Amikor úgy érezte, közel az idő, fogta magát, és ahelyett, amit az ilyesmit (is) cukormázzal nyakon önteni igyekvő ember gondolna, tehát ahelyett, hogy a gazdája ölébe hajtotta volna bús fejét, mint egy szabálytisztelő unikornis a szüzek ölébe, fogta magát, és elvonult a kert legtávolabbi zugába, oda, ahová egészségesen szinte soha nem tette be a lábát. Mint Balu Rudyard Kipling meséjében.

Az igazság pillanata nem azért az igazság pillanata, mert innentől jön a jutalom vagy büntetés, hanem azért, mert itt válik el a délibáb a pusztától (amely puszta – súnjata, “üresség”, szanszkrit -, mint nem a szó köznapi értelmében vett üresség, hanem mint a lehetőségek végtelenje, akárhány délibábot generálhat).

A halálban nincs részvét.

Már akkor kezdődik, amikor valaki komolyan megbetegszik. Én kétszer kerültem a halálhoz tapasztalható közelségbe. Egyszer körülbelül öt-hat éves koromban, amikor egyszerre kaptam kanyarót, tüdőgyulladást és szívizomgyulladást, másodszor, amikor a kétezres évek elején darázscsípéstől anafilaxiás sokkot. (Volt részem lassan harminc éve olyanban is, amit a daganatos beteg átélhet betegsége kezdetén, de annak, ahogy írtam, semmi köze ezekhez, az egy pszichés probléma.) A filmmogul magányosan halt meg, olvastam a 444-en.

Mindenki magányosan hal meg.

Sőt, annál is magányosabban.



Miért? kérdi az Olvasó. Lehetséges annál magányosabbnak lenni, mint amikor az ember egyedül van, holott nem szeretne egyedül lenni? De lehetséges ám. Csak ne gondolják, hogy ez “rossz”. Nem rossz és nem jó. Olyan, mint az idő léte és nemléte. A halál lényege ugyanis az elválás. Nem a könnyes búcsú, hanem a tényleges elválás. Az igazság, maga. Az ember nem csak a világtól válik el, hanem saját magától is. Nem csak azoktól a délibáboktól, melyeket még úgy-ahogy könnyű így hívni, hanem rájön, hogy ő is a délibáb része. Ló és kocsi szétválnak, írja a kínai Ji King, véres könnyek hullanak. Csak már nem hullanak semmiféle véres könnyek. Könnyeket az ember itt hullat, és amilyen léptékben távolodik, olyan léptékben szűnik meg hullatni. A könnyhullatás az itt maradottak kompetenciája.

Gondolkodjanak – csak tanács – úgy, hogy az Önök teste egy ugyanolyan tárgy, mint bármely más munkaeszköz. Más megközelítésben modell: a személyiségük analóg modellje. A világuk modellje. Ne higgyék, hogy ez csak az én agyszüleményem. Ameddig az ember még úgy-ahogy fogékony volt a valóság másik – metafizikai – felére, ugyanígy látta. Addig tűnik fantáziálgatásnak, ameddig el nem kezd tapasztalattá válni. Ameddig az ember ott nem fekszik – képletesen vagy valóságosan – a földön, és el nem kezdi saját testét végtelenül nehéznek érezni. Tehernek. Ameddig rá nem jön, hogy nem azonos sem a testével, se mással. Ameddig vissza nem csatolódik a születése közeli időhöz, amikor még nem sulykolták a fejébe azt a tévedést, hogy a keze-lába-teste és ő egy és ugyanaz. A beszélni épp hogy tanuló gyerekek magukról ösztönösen harmadik személyben beszélnek.

Mint mondjuk az “eszkimók” (ők magukat nem így nevezik), vagy az “indiánok”. Általában a “primitív” népek/törzsek. Ugye, olvasták Winnetou történeteit Karl Maytól?

Nem lehet benne részt venni. Nincs is része. A részektől szóló szabadulásról szól. Amikor valakit nagyon sajnálunk, akkor az élőt sajnáljuk. Még akkor is azt sajnáljuk, ha már meghalt. Visszagondolunk az életére. Azokra a helyzetekre, melyekben – számunkra – sajnálni való volt, vagy amelyeknek a vélt eltűnését – nem tűnnek el – sajnáljuk. És mivel ő már bennünk él – ez is közelebb visz az igazsághoz, tudniillik másképpen fizikai életében se volt, nem is lehetett -, mi vesszük át azt a szerepet, amit addig mintha ő játszott volna. Mintha, mondom ismét, mert mindig az történik, hogy amit/akit látunk, a saját belső világunkba illesztjük, ergo nem az “objektív valóság”-ra reagálunk, hanem a szubjektív valóságra. Saját magunkra.

Ne sajnálják a halottakat. És az élőket? Ha szeretik az önsajnálatot, akkor azokat sajnálhatják.

De inkább próbáljanak meg úgy tenni-venni ebben az álomvilágban, hogy ne kelljen őket sajnálni. Azaz saját magukat, mert a kettő egy és ugyanaz.
Sok fájdalomtól kímélheti meg magát az ember, ha nem várja ki tehetetlenül az igazság pillanatát. Csillapítólag hat akkor is, ha nem sokra jut addig. Ez, mint írtam, az élettel van összefüggésben, nem a halállal.

Olvassák el az alábbi verset. Nem tudom elégszer prezentálni. Még a jobblétre szenderült filmmogulról is van benne néhány strófa, a nyolctól tizenötödikig. Amiről írtam, a tizenhatodik versszak.



A lélekutazó

Az emberhonba vitt utam,
Férfi- s Nőhon tájaira,
S hallottam-láttam oly vadat,
Mint hűs Föld vándora soha.

Kéjben szülik a Kisdedet
És vad kínban fogannak ott,
Ahogy mi vígan aratunk,
Bár könny közt vetjük a magot.

S ha fiú lesz a Kisbaba,
Egy Öregasszony viszi el,
Szirtre szegezi s jajszavát
Aranycsészébe szedi fel.

Fejére vastövist kötöz,
Keze-lábába szúr sebet,
Szivét kivágja oldalán:
Hadd tudjon hőt és hideget.

A gyermek idegét keze
– Mint pénzt fösvény – számlálja meg,
Annak jaján él, s ifjodik,
Ahogy az egyre öregebb.

Mígnem csuromvér ifjú lesz
A gyermek, s ő: Szűzecske, szép,
Az összetépi láncait,
S őt köti, lelni gyönyörét.

S mint Gazda földjébe magot,
Testébe veti önmagát,
Lakhelye, kertje lesz a Szűz,
S hetvenszeres gyümölcsöt ád.

Majd Vén Árny lesz az ifjuból,
S bolyong, mint Földi Hulladék,
Ékkővel, arannyal tele,
Nagy szorgalma jutalmaképp.

Kincsei: Lelke ékei,
Vágy-telt szemből hullt gyöngy s rubin,
Fájó szív nagy-sok aranya,
Mártír-jaj s hars szerelmi kín.

Kincsei: étke-itala,
Koldús- s szegénynek java táp;
Vándornak, aki útra kelt,
Mindig megnyitja ajtaját.

Fájdalma azok öröme,
Zeng-bong tőlük fal és tető;
Míg a tűzhely lángja közül
Egy lány-baba nem kél elő.

Tiszta tömör tűz a baba,
S ékkő, s arany, hogy senki se
Meri testét érinteni,
Vagy gyolcsába pólyázni be.

A lány Ahhoz megy, kit szeret,
Ifjú, öreg, dús vagy szegény;
A vén Gazdát kikergetik,
Legyen koldús más küszöbén.

S ő sírva messzi útra kél,
Míg befogadják valahol,
S gyakran vak, hajlott, nyomorult,
Mire egy lány hozzáhajol.

Vegyíteni jeges Korát
A lányt szegény átöleli,
S tűnik szeme elől a Lak,
S a Kert is és Örömei.

Vendége tűnik százfelé
– Másult szem mindent másra vált –
Félsz lepi érzékszerveit,
Sík Földje Gömbbé összeállt.

Csillag, nap, hold, mind elfakul,
Csak végtelen puszta marad,
S nincs már itala-étele,
Csak körben a vak sivatag.

A Lány szűz ajka mézt csepeg,
Mosolya kenyér- s bor-teli,
Szeme-játéka fürge, vad:
S ez őt kisdeddé bűvöli.

Mert míg eszik s iszik: leszen
Nap nap után fiatalabb,
S együtt a vad sivatagon
Nagy-rettegve bolyonganak.

S mint vad Szarvas, elfut a Lány,
Félelme lesz száz vad bozót,
Ő éjjel-nappal üldözi,
Míg Vágy sző rá varázslatot.

Vágy s Gyűlölet varázsol ott,
Mígnem a puszta tele már
Vágy útvesztőivel, ahol
Oroszlán, Farkas, Medve jár.

A férfi makacs baba lesz,
S a lány anyó, ki csak zokog;
Itt járnak a szerelmesek,
S közel a Nap s a Csillagok.

Eksztázist ontanak a fák
Mindre, ki e pusztán halad;
Majd város épül, rengeteg,
S pásztoroknak sok tünde lak.

Ám ha a Babát meglelik,
Fél az egész táj, s így kiált:
“Itt a Baba! Megszületett!”
És menekül, ki merre lát.

Mert ki e mord kis alakot
Érinti: elsorvad keze;
Oroszlán, farkas, medve fut,
A fa gyümölcsét ejti le.

S nincs, ki e mord kis alakot
Megfogja, csak ki Nő s öreg;
Az meg egy szirtre szegezi,
S mint mondtam: minden úgy pereg.

William Blake (Tellér Gyula fordítása)