Gaál Péter: Rasszizmus és előítélet

Én aztán nem vagyok se előítéletes, se rasszista, se ellenrasszista. Jó, igyekszem nem az lenni. Ha bármilyen embercsoportra valaha azt mondtam – már semmiképp nem mondanám -, hogy “nem szeretem”, ez nálam húsz éves koromban is azt jelentette, hogy ebből a csoportból azoknak az embereknek, akikkel találkoztam, a nyolcvan százaléka valamiért nem volt szimpatikus.

Megismétlem, félreértések elkerülése végett: azoknak a nyolcvan százaléka, akikkel találkoztam, hozzátéve, hogy ebbéli, pillanatnyi benyomásom alapján, amit a következő pillanat akár teljes mértékben revideálhatott, mindez pedig múlt időre értendő. Senkire nézve, akit e csoportba tartozónak véltem, és akivel ismeretlenül összefutottam, az égvilágon semmit nem jelentett. Mára ez utóbbi maradt az egészből. Nem mint egyszerű gyakorlat, hanem mint dogmával megerősített gyakorlat. Semmi liberalizmus, egalitarizmus vagy emancipáció: egyszerű célszerűség. Nem arra kell okokat keresnem, hogy miért, hanem semmiféle okot nem tudok, hogy miért ne. A rasszizmussal szemben kizárólag ellenérveim vannak. Racionális ellenérveim, a többi – az ellenérzések – már csak sallang. Felesleges sallang, tehetném hozzá, ha bármilyen érzelmet feleslegesnek lehetne minősíteni.

Mindez onnét jutott eszembe, hogy kinéztem az ablakon. Épp velünk szemben átalakítanak egy pincét, talán üzletté, talán konditeremmé, ez még nem derült ki. Három munkásból kettő cigány. És akkor eszembe jutott, hogy “a cigányok nem dolgoznak”. Majd eszembe jutott egykori segédmunkási múltam, jó, nem sokáig tartott, csak körülbelül egy évig, és az, hogy azok a brigádok is tele voltak cigányokkal. Persze, mondják Önök közül az előítéletesebbek, biztos csak támaszkodtak a lapát nyelére. Kapaszkodjanak meg: a munkaidő egy részében én is csak támaszkodtam a lapát nyelére, “fehér” kollégáimmal egyetemben. Meg a csákány nyelére, meg a légkalapács fogantyújára. Lusta disznók, köp ki a karikatúrákon nevelkedett kedves, szellemi munkás Olvasó. Hát akkor javaslom, próbáljon meg egyhuzamban lapátolni vagy csákányozni, előbbit iszapos, utóbbit mondjuk köves talajon, bírja, ameddig bírja, majd újra. És utána beszélgessünk a pihenőkről.

Az előítélet előítéletet szül. Hogy melyik volt az adjonisten, és melyik a fogadjisten? Mindegy. Valakinek abba kell hagyni. Az is mindegy, kinek. Illetve nem mindegy: nekem, egyes szám első személyben, akárki is legyek. Belemehetnék mélyebben is: ezek kevésbé szólnak a tapasztalatokról, mint a különbözőségekről. Ha valakik teszem azt kék bőrrel születnének, azoknak is kitalálnának valamit. Az ember így működik. Az állat is így működik. A természet így működik. Ha pedig így működik, akkor a mechanizmus ellen nem sokat lehet tenni, annál többet viszont a megvalósulás és a csoportosítás ellen. Az ellen, hogy a kezdetben idegenkedés, később kirekesztés, még később ellenségeskedés kik ellen irányul, és hogyan irányul. Klasszikus példa a sport, vagy bármiféle építő versengés. Tudják: a férfiakba nem az van bekódolva, hogy mindenképpen nővel, hanem az, hogy valakibe bedugni. Vagy valamibe. Botránkozzanak meg nyugodtan: nyakamat teszem rá. Írhatnék tapasztalatot is, de akkor kérdezősködni kezdenének, nekem pedig válaszolnom kellene rá, és abból – lásd “Majdnem” című írásomat – felesleges kalamajka keveredne. Hogy a perverz fantázia szárnyalásának elejét vegyem, annyit azért elmondhatok, mint a regénybéli nőcsábász detektív, akit kollégái viccesen meggyanúsítottak, hogy gyerekekkel és állatokkal is összeadja magát. “Állattal soha”, válaszolta a detektív, és megborzongott. Jó, én gyerekkel se, sőt, férfival se. Annak ellenére, hogy “nem is kérdés, nem is vitás: nincs jobb, mint a perverzitás”, nem vagyok nagyon perverz. Sajnos, vagy hál’Istennek.

Naiv viszont igen. Vagy voltam, de néha most is előjön. Kérdeztem már meg utcasarkon álldogáló ribanctól, hogy mi a foglalkozása, cigány bolti eladótól – mindenféle gúnytól mentesen -, hogy hol sült le ilyen szépen. Fel se merült bennem, hogy az első ribanc, a másodiknak pedig ez a természetes bőrszíne, és emiatt bármelyiket is meg kellene vetnem. Másképpen fogalmazva fel se merült bennem, hogy bármelyikük is ember voltában alábbvaló volna, mint én, vagy bárki. Nem hatásvadászatból írom: ha adok egy akár messziről bűzlő hajléktalannak – márpedig igyekszem minden nap legalább egyszer adni -, megköszönöm, és szép napot kívánok neki. Tudom, hogy nem lesz szép, de kívánni attól még lehet. Hogy miért köszönöm meg? Két okból. Azért, mert alkalmam, és azért, mert lehetőségem volt rá.

Anyukám némileg másképp működött, tehát más is rám ragadhatott volna, de nem ragadt. Soha nem vettem komolyan a négerek vagy arabok elleni kirohanásait. Lehet, hogy azért, mert csak a száját jártatta. Nem volt benne igazi gyűlölet. Amúgy általában meg ezek otthon soha nem voltak témák. A hosszú hajjal összekötött naplopás ostobasága persze igen – én a hippikorszak végén voltam fiatal -, de ez már engem is érintett, némileg jogosan, mert szerettem napot lopni, ezért hivatalból is tiltakoznom kellett. Aztán ez valahogy rögzült, az összes velem kapcsolatba kerülő nagy szerencséjére.

Előítéletben persze a másik oldal sem szűkölködik. Azok, akiket azzal sújtanak. Innentől meg licitálás kérdése az egész. Harlemnél vagy a Dél-afrikai Köztársaságnál előítéletesebb helyet keveset ismerek. Igen, utóbbit már Mandela után. Megfordult, és innentől, ahogy láttuk, mindegy, hogy mi volt előbb. Most ez van. Aztán megint az lesz, majd emez, és így menne a végtelenségig, ha bele nem szólnánk. A politika pluszban kihasználja, ez Orbán legnagyobb bűneinek az egyike. A másként (gondolkodók) és a mások csak ragozásban különböznek. A szótő ugyanaz. Ráadásul mindkettőt kreálni is lehet, a legcsekélyebb valóságalap nélkül.

Nos hát, a papíron rasszista anyukámtól eltérően Kati barátnőmmel én bizony megtorpantam Harlem szélén, ahonnan már a turistabusz se közlekedett tovább, és nem éreztem túl jól magam Fokvárosban, amikor – szintén Kati barátnőmmel – meghallottam a hátam mögött a “kill the whites” szlogent egy fekete suhanc szájából, aki öt-hat szintén fekete társával együtt állt meg a hátunk mögött. Végül nekünk se lett bajunk, anyukámnak se, aki hetvenvalahány évesen, két kiskörömnyi gyémánttal a fülében végigsétált Harlemen, és haja szála se görbült. A bolondoknak kijáró tisztelettel nézhettek rá.

Megfordul, kedves Olvasó. Vissza, mint a bumeráng. Aztán már azzal kell harcolni, meg ezzel is, meg mindkettővel. Mindenki igazolva látja saját magát. Víz a vízbe ömlik, mondja a Defensor (hmp-hikszosz.hu, Defensor könyve 78.), inda indára fonódik, ragadozó a ragadozót hajszolja. Hogy kezdődik? Azt is elmondom.

A nyolcvanas évek elején rövid időt töltöttem segédmunkási munkakörben a VITUKI-ban (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet). Erről az időről (is) több könyvet tudnék írni, Moldova stílusában. Egy barátommal kerültünk oda, és minden főnökünk (is) cigány volt. Naponta megígérték, hogy most leszünk belebaszva a betonba. Érdekes hely volt különben, egy későbbi pornószínésznő, akkor gimnazista is ott gyakornokoskodott. Engem ezen kívül munkahely közepén, ahol munkásruhában tettem a dolgom, még nem igazoltattak. Stratégiai katonai intézmény volt: nem csak azt kutatták, hogyan lehet például a víz minőségén javítani, hanem azt is, hogyan lehet rajta rontani (háború esetén megmérgezni a kutakat). Szabály szerint egyik laborból a másik laborba se volt bejárás, mi persze nem kértünk engedélyt, így elutasítást se kaptunk, csak bementünk, a barátom ott bonyolította tengerentúli interurbán hívásait. Koncertes hétvégék után hajnalban érkezett, úszott egy nagyot a főnökségnek és kijelölteknek fenntartott medencében, megszárította magát a napon, majd szundított munkakezdésig egy jót. Ő különben se görcsölt semmin, amikor évekkel később összefutottunk egy várbéli Mesterségek ünnepén, ahová már akkor borsos belépőt kellett fizetni, csak nevetett: egy fél méter magasan kifeszített kötelet még át tudok lépni.

Szó mint száz, az egyik főnökünk néha behozta a kisfiát. Tündéri, kedves gyermek volt, a cigánygyerekek minden szépségével. Segített húzni a betonvasakat (amikor egyedül csináltam, mindkét kezemben egy-egy betonvas vége, a barátom mindig elkezdett röhögni: most pont olyan vagy, mondta, mint a Superman), csacsogott, mi is szórakoztattuk őt, ő is szórakoztatott minket, mindaddig, ameddig az apukája észre nem vette. “Ezek gyűlölnek téged”, kezdte az okítást. “Lenéznek. Te cigány vagy, ők magyarok.” És így tovább. Attól kezdve került minket, mint ördög a tömjénfüstöt.

Ennyi a mai elgondolkoztató-szórakoztató műsor, kedves Olvasók. Meg tudtam írni ebben a pokoli zajban is, ami becsukott ablaknál is behallatszik (és amiből jól gondolják, hogy javul a fülem). A cigányok dolgoznak. Majd még én is megpróbálok, annyi a restanciám, mint a pelyva.

(Kiemelt kép: MTI/Rosta Tibor)