Gaál Péter: Puff Daddy

Ha az embernek van egy furkósbotja, mindig akad kutya, amelyiket meg kell büntetni. (közmondás)

Puff Daddy. Mármint a magyar. Nem szoktam ilyesmiről írni, most se akartam, de aztán csak nehezen megy le a torkomon. Ha az általa meglátogatott óvodások csinálnák, azt mondanám, erre kell vigyázni a nevelésükkel. Hogy megértsék, mennyire méltatlan és kisstílű dolog ez. Sőt nevetséges, amiben végül ők lesznek a nevetség tárgyai. Ha mélyebben akarnék foglalkozni velük, akkor megpróbálnám megérteni, mi vezetett idáig. És a családdal kezdeném. Hogy ott ki akarta őket lenyomni és miért. Innentől pedig vagy a felnőttpszichológus ajánlása következik, vagy egy szimpla megállapítás, hogy talán az ötödik generáció már normális lesz. Kérdés persze, hogy melyik gyerektől származó ötödik generáció, mert némelyiktől lehet, hogy tolódik.

Dad község óvodája. Kétszer járt ott, egyszer a választások alatt, aztán nemrég. Az újság is megírta, némellik így, némellik úgy, plusz ő maga is, mármint, akinek erre utasítást adott. Az első után megbüntették, mert meg kellett büntetni. Nem komolyan, azt el se tudta volna képzelni, szerintem most se tudja. Ha vizslagyerekekkel lehet, embergyerekekkel miért ne lehetne? Édibédi kiskacsákkal is lehet. Nem mintha rajongana értük – előbbiekért en bloc, bár ki tudja, vegyék rosszmájú feltételezésnek -, én láttam párszor például parlamenti gyerekkalauzolásról készített videóját, hát, a merevgörcs hozzá képest kínai tornászlánykának tűnt. Nekem. Más mást akar belelátni, mert hát az ő lelke oszlopainak így esik jól. Volt Ő már “laza pali, pici pocival” (szó szerint idéztem), ilyenkor általában “micsoda kellemes ember”, szintén szó szerint idéztem, mit tehetek, az effélék megragadnak, meg persze mások is, Tatjána levelét is leírhatnám Önöknek oroszul, az első pár sorát biztosan, szoktam is vele villogni, persze az némileg költőibb. Azért azt senki nem tudta eddig überelni, amikor – még a mostani hármas ciklus legelején, pont a választások után ’10-ben – egy lelkendezésre valaki olyasmit válaszolt, hogy “nono, azért a Miniszterelnök Úr nem király”. Még egyelőre, gondolhatta magában, bár már talán mégis. Mintha nem állna egyedül e feltételezett véleményével, az érintett viselkedésétől mindenesetre nem távoli. De még mennyire nem.

És pont ez az. Megszégyeníteni a szolgát, aki – kivételesen – a kötelességét teljesíti, bár itt is felmerül a kérdés, hogy miért? Kell néha egy kis szidalmazás, és egy kis dorgálás, hogy megmaradjon a látszat. A szolga valószínűleg így gondolta, és szintén valószínűleg nem egyedül gondolta. Még engedélyt is kaphatott rá, Onnét. Tőle. Náluk mindenért engedélyt kell kérni. De ő még saját magának se tudja elnézni. Akkor megfelelő taktikának látszott, vélhette, de utána rögtön eszébe juthatott A hét mesterlövész-ből Yul Brynner adomája a kaktuszbokorról. Hogy ismert valakit, aki egyszer meztelen seggel beleugrott egy kaktuszbokorba. Megkérdezte tőle: “Ember, miért?” “Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt”, válaszolta az illető.

Simon Sebag Monfefiore leírása szerint miután a Sztálinnak jelenteni készülő Molotov külügyi népbiztos az 1940. november 11-i berlini látogatása után hazatért a Szovjetunióba, a társaságában levő Jakovlev repülőgép-tervezőmérnökhöz fordult: “Most rögtön mindent meg kell bánnunk.” “De miért?” – kérdezett vissza idegesen Jakovlev. – “Ebédeltünk Hitlerrel? Igen. Kezet fogunk Goebbelssszel? Igen. Ezt mind meg kell bánnunk.”

A látogatás természetesen Sztálin utasítása volt.

Szóval, így vagy úgy, de a Vezénylő Tábornokot megbüntették, és ezt azért a fényes győzelem után nem szabad annyiban hagyni. Ha nem lett volna – látszólag, de Neki ez a fontos – fényes győzelem, talán elsikkad, vagyis elsikkasztják, de így visszamaradt utána egy cseppnyi kesernyés szájíz. És akkor azt mondta, hogy csakazértis. Még egyszer elmegyek ugyanoda, és köszönetet mondok, hogy törvényt – ráadásul a saját törvényemet, ebben sincs különbség a Vozsgy és közte – sérthettem. A “csakazértis” az egyetlen szó, amiben ez az életmű pszichológiailag összesűríthető. A miértje ott az atyai brutalitásban. Nem én beszélek róla először, hanem a Fiú. Aki már ugyanolyan rég volt fiú, mint amilyen rég a Fidesz fiatal és demokrata, és amilyen rég a pici poci pici poci. De kérem! vágnak közbe Önök. Igazuk van. De kérem. Még most is ugyanolyan fiú, mint amikor kronológiailag az volt. Még most is ezzel küzd, és ezzel fog küzdeni haláláig. Ha Isten is úgy akarja, sóhajt fel az Olvasó. Nem. Isten másképp akarja. Ez az ő problémája.

Hóseás-Ozeás az első az úgynevezett “kis” próféták sorában. Azért került be a kánonba, mert úgymond az Úr az ő életével példázta Izrael jövendő sorsát. Három gyermeke született, két fiú és egy lány. A két fiú neve Jezréel (egy völgy, ahol Izrael vereséget szenved majd) és Ló-Ammi (“nem népem”, mert Izrael nem az Úr népe többé), a lányé Ló-Rukhámáh. Ló-Rukhámáh annyit tesz, hogy nincs irgalom. Mert “nem kegyelmezek többé az Izráel házának, hogy akármiképen könyörülnék rajtok”. (Károli)

Ebben az érában senkinek nincs könyörület, ha eleve – a kezdettől – nem hajol meg a földig. Akkor is csak addig, ameddig az ő hasznára van. Ameddig ő úgy gondolja. Ezek nem szeretet-kapcsolatok. Éppen az ellenkezői. Ez nem a klasszikus magyar patriarchátus, ha emlékeztet is rá. (“Keleti”-t írtam először, de aztán eszembe jutott a rengeteg orosz pszichopata a cári trónon, Ivan Groznijjal és Nagy Péterrel kezdve.) Hogy miért, ne én mondjam ki. Azért. Nem írói kérdés, nem politológusi, hanem orvosi. Nem pszichológiai, hanem pszichiátriai. Egyszer eszembe jutott, hogy mi lenne a sorsom – és minden hozzám hasonló sorsa -, ha behódolnék. Semmi jó. Talán használna egy ideig, kivéve, ha… és ez nem pragmatika. Itt és Nála nincs olyan. Illetve van, de csak akkor, ha az egyensúly nem bomlik meg a sértettség felé. Amihez nem nagyon kell indokokat keresnie. Ott vannak, “lelke görcsös kis csomóiban”. Ez már Koncz Zsuzsa, ha valaki emlékszik még a dalra.

És a volt ellenzékiből lett szövetségesek? Azok nem mondhattak olyat. Amit mondtak, belül maradt a kötelező politikai halandzsákon. Tán viccelődtek is utána a parlamenti büfében, mint egykor Torgyán doktor Horn Gyulával. És megbánták bűneiket. Hogy mi az, ami jóvátehetetlen? Minden, ahol vesztett. Minden. Még egyszer leírom: minden. Ezt tartsák Önök észben, amikor kompromisszumot fontolgatnak ezzel a rendszerrel. Ez nem királyság, ha úgy is viselkedik. Ez sokkal jobban hasonlít arra a bizonyos bezárt intézményre a Kis-Hárs-hegy aljában. Hogy hogy viselkedik egy igazi király? Idézek kivételesen saját magamtól (véletlenül pont Irgalmatlanság a címe): “A kedves Olvasó bizonyára ismeri Madarász Viktor híres képét, amelynek címe: Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben. A 17. század durván közepétől Wesselényi Ferenc nádor, Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Kristóf, akik mindannyian Magyarország legnagyobb főurai közé tartoztak, összeesküvéseket kezdtek szőni a király, I. Lipót ellen. Amikor ez eljutott az aktív kivitelezésig, a bécsi udvarnál feljelentették egymást és önmagukat. Ezután Bécsbe utaztak, leborultak a király előtt és kegyelmet kértek. Lipót jóságosan elbocsátotta őket, és ők megígérték, hogy többé ilyet nem tesznek. Amint hazaértek, ismét összeesküvést terveztek, majd újból feljelentették egymást és önmagukat.

Időközben Wesselényi meghalt. A végső kibontakozásnál mindezt még egyszer – harmadszor is – végigcsinálták. Valószínűleg azt gondolták, hogy ezt a végtelenségig folytathatják. Nem folytathatták. A harmadiknál Lipót türelme elfogyott. Bíróság elé kellett állniuk, amely halálra ítélte őket. 1671. április 30-án a hozzájuk csatlakozott és velük együtt elítélt Nádasdy Ferenc országbíróval együtt Bécsújhelyen a fejüket vették.”

A Lipótmező – Leopoldfeld- nem I. Lipótról kapta a nevét, hanem a földterület egykori tulajdonosáról, Göbl Lipótról. Ő (is) egy másik Lipót. A mi mai Lipótunk pedig…

A mi Lipótunk nem számol háromig.

(Kiemelt kép: látogatás a dadi óvodában – Orbán Facebook oldala)