Gaál Péter: Pogányság

Hogy még nagyobb zűrzavart keltsek a fejekben. Vagy eloszlassam egy részüket. Ami persze reménytelen vállalkozás. Lásd az ismerőseim között kitört törlődéshullámot.

De miért érdekel ez? Nem azért, mert a Facebook lett életem értelme. Igazából megkönnyebbülök, ha nem kell jelen lennem. Azért a legkevésbé, hogy olyat írjak, ami tetszést arat. Örülök neki, ha van ilyen, de még most is tartom, hogy ami az emberek nyolcvan százalékának tetszik, az nagy valószínűséggel rossz, felületes, utánérzéses, giccses, nem igaz, nem valóságos, hatásvadász, ostoba, közhelyes, céltalan, haszontalan. Majd, halálunk után. Ha valaki divatba hoz. És ez nem csak az írásra vonatkozik, hanem mindenre. Paul Cézanne harmincöt éven keresztül teljes ismeretlenségben festett. Ő maga sem gondolt semmi különöset magáról. A képeit elkészültük után elajándékozta. Egyszer egy párizsi képkereskedőnek megtetszett néhány, és elkérte őket, hogy kiállítást rendezzen belőlük. Amikor Cézanne meglátta festményeit a falon, csodálkozva fordult az őt elkísérő fiához: “Odanézz! Bekeretezték őket!”

Azért érdekel, hogy megtudjam, mit nem sikerült érthetően elmagyaráznom. Gyanítom, hogy semmit, de talán van azért bennem némi élvezhető. Magamnak mindenképp, de ha bárkit gondolkodásra késztetek, már tökéletesen elegendő. Nem az a cél, hogy megértsék. Az voltaképp mindegy. Az a cél, hogy 1. elkezdjenek gondolkodni, 2. elkezdjenek gondolkodni, 3. elkezdjenek gondolkodni. És ha velem ellentétes eredményre jutnak, vonják meg a vállukat. A törlés nem vállmegvonás. A törlés, személyes konfliktusokat kivéve, az én olvasatomban a tudomásul-venni-nem akarás. Hogy az a nézet, probléma, tény, szituáció, akció, reakció, az az ember számomra nem létezik. Másként: amiről tudok, azt nem tudom. Még azokat a hozzászólásokat sem szoktam újabban törölni, melyek halálosan idegesítenek. Amiről tudok, az van. És akkor is lesz, ha nem veszek róla tudomást. Ott, mélyen bent, ahol fészkel az agy.

Az istenek számát illetően kétféle vallásos felfogás van, mondják. Monoteista és politeista. Egy isten vagy sok. Azért “mondják”, mert nem így van, de erről mindjárt. A világ és Isten viszonyát tekintve szintén kétféle van: dualista vagy panteista. A dualizmus Istent és a világot elválasztja, a panteizmus egyként kezeli. Ha Isten és a világ nem egyformán hangsúlyos, akkor vagy teopantizmusról, vagy panenteizmusról beszélünk. Előbbinél Istenen, utóbbinál a természeten van a hangsúly.

Politeizmus valójában és lényegét tekintve soha, sehol nem volt és nincs. Vagy mindenütt az van. A görög-római panteon a természet egészének isteni áthatottságát jelenti. De a többi is. Hen kai pan, mondja a görög. Másképpen Hen panta einai. Minden egy. Isten már az Ószövetségben is sokféle alakban jelent meg. Felhőoszlop, tűzoszlop, füstoszlop, ember, angyal. Teofániának hívja a teológia. Az Újszövetséget mindenki ismeri. Krisztus, galamb, kettős tüzes nyelvek. A keresztény istenképet, a Szentháromságot is.

A nem keresztények, drága, kedves vallásos Olvasó, nem mind pogányok. Attól, hogy nem keresztények, biztosan nem azok. És most egy nagyon furcsát mondok, jó szokásom szerint: az ateisták sem mind pogányok. Az ateisták ateisták. Tagadják Isten létét.

A “pogány” szó eredete a latin “paganus”. Vidéki. Vidéken az emberek konzervatívabbak. Másképp nehezebben változtatnak nézetet. Még másképp nem filozofálnak. Amit elfogadtak, ahhoz jobban ragaszkodnak. Ha vallásról van szó, életük keretének tekintik. Egy szabályrendszernek. Amelynek a lényege az, hogy legyen. Más lényege nincs. Jobban nem mélyednek bele. És így volt ez a kereszténység korai időszakában is.

A szót aztán a kereszténység kisajátította. Volt kitől, lásd a zsidó “gójim”-ot: “népek”. Ebből lett a görög “ethnoi”. Keresztény megfogalmazásban pogány mindenki, aki nem keresztény. A szintén zsidó (és keresztény) eredetű iszlám is átvette: muszlim megfogalmazásban pogány az, aki nem muszlim. A mohácsi csata előtt “a padisah térde hullott, és könyörgött Istenhez” – lehetne Allahot is írni, de minek: Allah Istent jelent -, “ne engedje, hogy gyermekei ádáz pogány kezek által marcangoltassanak” (fejből). “Áldott szemeiből könnyek szivárogtak.”

Tágabb értelemben azt lehet mondani, hogy pogány az, aki nem vallásos. Lehetne, de nem lehet. Vagyis lehet, csak nem igaz. Köznapi értelemben nem igaz. Nem köznapi értelemben igaz. A vallás nem az, amit vallásnak neveznek. A vallás egy gondolkodásmód. Nem “le”, hanem “fel”. Hogy “fent” mi van, az e szempontból mindegy. Lehet akár az Ördög is. Az ördögöt a sátánista jónak gondolja.

“Rosszat” mond, de mást gondol. Definíció kérdése. Egyszerűen felcseréli Istennel.

Pogány az, akit teljesen hidegen hagy minden erkölcsi megfontolás. Fogalmazhatnék szebben is: az abszolút pragmatikus. Bármire hivatkozik. Ha épp a vallás az, amire hivatkozik, akkor élesebben kell fogalmazni. Akkor saját magát helyezte egy olyan közegbe, ahol Istenről is beszélnek, de a Sátánról is beszélnek. És akkor e közeg terminológiáival lehet (kell) illetni. Akkor már nem egyszerűen pogányról van szó, hanem diabolikusról. Ördögiről. Ilyen volt a náci rezsim, annak ellenére, hogy még egy új, “német” vallás megteremtésével is kísérletezett. Aki baromfitenyésztő (Heinrich Himmler SS-Reichsführer agrár-főiskolát végzett, és politikai karrierje előtt baromfineveléssel foglalkozott), maradjon a baromfiaknál. Wewelsburgból, egy másik Henrik – Heinrich der Vogelsteller, I. (Madarász) Henrik német király, az ő reinkarnációjának tekintette magát Himmler – állítólagos nyughelyéből, amit a náci Camelotnak, másképpen náci Vatikánnak szántak, végül nem lett vallási központ, de hiába is lett volna.

És ilyen – bár kétségkívül jóval szelídebb kivitelben – a mai magyar kurzus is, mondhatja magát bárminek.

Bakos Ferenc definiálásával a pragmatizmus 1. “az anyagot, mint az érzetek összességét tekintő filozófiai irányzat, amely szerint az igazság fő kritériuma a cselekedetek hasznossága és a tapasztalat”, 2. “a cselekedetek gyakorlati hasznosságát kitüntetett szerepűnek látó felfogás”, 3. “ügyekhez és problémákhoz való hozzáállásban elsősorban a gyakorlati hasznosság oldaláról való megközelítés és megoldás”. A vallás köntösébe burkolódzó pragmatizmus nem fából vaskarika, hanem csalás. A szó negatív értelmében vett önzés és bírvágy. Más nem lehet, különben nem volna szüksége a misztikus körítésre. “Én, mivel nem játszhatom a szerelmest, Hogy eltöltsem e csevegő időt – Úgy döntöttem, hogy gazember leszek. S utálom e kor hiú gyönyörét.” Még Shakespeare III. Richárdja is, minden cinizmusával, elérhetetlen magaslatnak tűnik.

A magát vallásosnak mondó pragmatikus olyan, mint a házasságszédelgő. Gazember, aki szerelmest játszik. Ha politikus, ha magánember. Mindössze annyi a különbség, hogy az egyiknek néhány partnere van, a másiknak egy egész nép. Jóval többet tesznek, mint a szimpla gazember. A szimpla gazember a pénzt veszi el. A házasságszédelgő elveszi a hitet is.

Volt a szocializmusban egy gyermekeknek szóló magyar történelmi sorozat. Talán a kedves idősebb Olvasó emlékszik még rá. Olyan nagyjából A/4 formátumú, rajzos, színes. És volt ennek a sorozatnak egy darabja, amely ezt a címet viselte: “Két pogány közt”. A török hódoltság koráról szólt. Jó poén volt, bár távolról sem igaz.

E kitüntetett pillanatban viszont valóban ott vagyunk, barátaim

(Kiemelt kép: Facebook/Orbán Viktor)