Gaál Péter: Omniscientia (mindent tudás)

“A vén kalappal ferdén homlokában,
amíg övében sandán ült a tőr,
és két jó lábán kissé ingadozva
(a rum tette ezt s az átkozott likőr)
ez volt Pierre, a vörös Coquillard,
ki orránál vezetett minden zsarut,
s mert mindenütt ott volt és nem volt sehol:
a törvény miatta már rég nem aludt.” (Faludy György: François Villon balladái)

Omnipotentia, omnipraesentia, omniscientia, omniagentia. Mindenhatóság, mindenütt jelenvalóság, mindentudás, mindentevőség. Kis gyakorló valláselmélet (nem csak buddhizmus!). Ne keressenek utána, mert így, ahogy most leírom, csak töredékesen, részletekben, vagy sehogy se fogják megtalálni. Az egész egy zen-idézettel kezdődött: “aki tud, az nem gondolkodik”. És általában az is, aki nem tud. Formailag a mindent tudás azonos a semmit nem tudással. Formailag – tettem hozzá. Lehet, hogy a tudatom mélyén felderengett A teljesség felé Weöres Sándortól (“a semmit-sem-tudás azonos a mindent tudással”), csak a szórenden változtattam. Weöres Hamvast tartotta mesterének (bár a rossz nyelvek szerint Hamvas nem tartotta tanítványának Weörest). Hogy aztán mennyit értett meg abból, amit Hamvas leírt, sőt, Hamvas mennyit értett meg saját műveiből, nem tudom. Hamvas rajongó lélek volt, hol ezért lelkesedett, hol azért, nagyjából egyforma intenzitással. Homlokegyenest különböző dolgokért is, mondja az őt személyesen ismerő, kifejezetten tisztelő és atyai jó barátjaként igen nagyra tartó László András, ezek persze se Hamvas, se Weöres művészetének erejéből, nyelvi gazdagságából, kivételes intellektusából nem vonnak le semmit.




Miután némi zavar támadt a “mindent tudás” körül, bevonódott mindenekelőtt a buddhizmus, majd – általam – a kereszténység, s felvetődött az a bármikor feltehető kérdés, hogy “Miért kellene?”, próbáljuk meg kicsit tisztába tenni ezeket. Mindenekelőtt azt, hogy a leghomályosabb-legprimitívebb-legegyszerűbbtől a legösszetettebbig minden vallás ugyanarra törekszik. Ahogy a Szentháromság-tagadásnak egyaránt van pozitív (unitárius, egy[ség]-valló) illetve negatív (antitrinitárius, három[ság]-tagadó) megfogalmazása, úgy a vallások is ugyanazt járják körbe. Legjobb példája ennek éppen a buddhizmus viszonya a hinduizmushoz: a hinduizmus útja az úgynevezett átmaváda, én/önmagamság útja, míg a buddhizmusé az anátma-váda, a nem-én/önmagamság útja. A léten túl már csak az Átman, Önvaló van. Illetve, lévén léten túli, nincs. (Az “átmá” – szanszkrit – szó azt jelenti: “önmagam”. Alaptőformája az “Átman”, ami a görög “Auton”, magyar “Alany” megfelelője. Azt, ami nem én vagyok – ami “más” – görögül “heteron”-nak, szanszkritül “anátmá”-nak mondják. Az ember csak egy alanyt él át: önmagát, mégis az a benyomása, hogy a személyek egyszersmind alanyok is. Buddhista szemlélettel a heteron az át nem élt Auton. A létezés egyetlen alanyként átélt egyetlen alanya, létfelettiségbe helyezve: a Buddha. A magyar kifejezés – Alany, Önvaló – némileg erőltetett és pontatlan. Ez a magyar nyelv eredetére, jellegére és a nyelvújításra vezethető vissza. Sokkal pontosabb a német Selbst, angol Self és francia Soi.)

A buddhizmusban a legkiélezettebb ellentét a nirvána és szamszára (létesültek köre, létforgatag, ábrázolásban – nőstény – tigrissel párzó – hím – sárkány, régebben fordítva – hibásan – írtam, mentségemre legyen mondva, a sárkány sok helyütt és sokszor – így a kereszténységben is – a női princípium egyik arca, például Szent György már nőstény sárkánnyal harcol) között van. Minden létesült létállapot (a földi, de a pokolbélinek és mennyeinek megfelelő is) a szamszárához tartozik. Hopp, állj, mondja most az Olvasó. Akkor tehát a buddhizmus tovább gondol-jut, mint a kereszténység! Nem. Nem jut tovább. Ugyanoda jut, mert a kereszténység végcélja a Krisztussal való egyesülés. Krisztus egyben Isten. Nem “isten”, hanem Isten. Ha – feltéve, hogy – ez az egyesülés bekövetkezik, a sokaság helyett egység lesz. Egy. Azaz, mivel az “egy” önmagában nem lehetséges – sokasághoz kötött -, egy sem. Ezt pedzegette a keresztény Eckhart mester, és a muszlim szúfi Bistam-i Bajazid egyaránt. Isten és én, írja Eckhart mester, egyek vagyunk. “És hogy mindörökre ebben az Egyben, a semmiből  a semmibe alámerülhessünk, ahhoz segítsen minket az Isten. Ámen.” “Harminc évig a magasságos Isten volt a tükröm” – így Bajazid -, “de most már saját magam tükre vagyok.” Többé már nem vagyok az, aki voltam, mert az “én” és az “Isten” Isten egységének tagadása. Mióta nem létezem többé, a magasságos Isten önmaga tükre. Pál apostol Szeretethimnuszát már restellem idézni, annyira ismert. Ha nem jutna eszükbe: 1 Kor. 13, különös tekintettel a 12. versre. És mi a helyzet az elkárhozottakkal? Amit most mondok, azért simán megégetnének a középkorban, ma megúsznám egy szelíd “eretnek” titulussal: semmi az égvilágon. Olvassák el a katolikus Mallász Gitta: Az angyal válaszol című könyvét. (Gitta halála után kilenc évvel megkapta a Világ Igaza kitüntetést.) Most se tér, se idő nincs a kifejtésre, annyit azért érdemes megjegyezni, hogy – ahogy a rendszerekről-gondolati rendszerekről-dogmarendszerekről láttuk – a keresztény-keresztyén dogmatika (is) tele van egy csomó olyan dologgal, ami – megjelenésében és/vagy értelmezésében – nem eredendő, hanem “következik valamiből”.

A “buddha” szó “felébredett”-et jelent. A kvázi “földi” (földhöz ragadt, vágyakkal teli) állapot meghaladása. Hogy lássák a – például – kereszténységgel való párhuzamot, a “felébredéshez” e gondolkodás megfordítása szükséges. A megfordítás szanszkritül vipari viparjája (“az önmagából kifordultság visszafordítása”), görögül metanoia, magyarul megtérés.

Magát a felébredést a “bódhi” szó jelöli. Az, amit a “bódhi” takar más néven kaivalja (elkülönülés), vagy móksa (felszabadulás) vagy nirvána (ellobbanás). “Eljutni a nirvánába” – ha ilyet olvasnak valahol, azonnal lapozzanak tovább vagy tegyék le. A nirvána egy egyszeri történés (valójában aktus), nem valamiféle hely.

A buddhizmus – látszólag és felületesen, de mégsem látszólag és mégsem felületesen – nem “valaki mástól” várja a felszabadulást-felébredést, hanem in se, pro se, a se, per se: önmagamban, önmagamért, önmagamból, önmagam által. A Buddha (Felébredett) nem az egzisztencia csúcsa. A Buddha nem egzisztál: a Buddha az előbbiek super se helyezése. A Buddha önmagam önmagamban önmagamért önmagamból önmagma által önmagam fölé emelve én vagyok. Felébredésről kizárólag egyes szám első személyben értelmes beszélni.




De sajnos, ez még a történelmi Buddhának se sikerült azonnal. Az ún. bódhifa (fügefa, ami alatt Buddha elérte a megvilágosodást-felébredést, nekem is van egy állítólagos darabja) tövéig hosszú út vezetett. (A fügefa – is – jelkép, a hosszú életé, kibővítve az öröklété. Az eszkimóknál persze – eredetileg – ismeretlen, de hát mindenki hozott anyagból kénytelen dolgozni. Krisztus is használja, lásd Mt 21,18 – a fügefa megátkozása, mint a felesleges élet példája -, vagy Lk 13,6 – alapjában ugyanaz, de több is annál, nem magyarázom, olvassák el, és előbbiekkel egybevetve próbáljanak meg belegondolni, különös tekintettel a megvalósításra.)

Jelen állapotunkban a kegyelem nem nélkülözhető. És megint ott vagyunk a kereszténységnél. Ha Isten – elméletben – én vagyok, jelen állapotomban – a gyakorlatban – nem én vagyok. Jelen állapotomban nem nélkülözhetem őt. Amikor már nélkülözhetem, az (kereszténység) a Krisztussal való egyesülés után lesz, ami e pillanatban legtöbbünktől beláthatatlanul távoli, és – kegyelem nélkül – végtelenül reménytelen.

Előrebocsátom, hogy mindez nem puszta elmélkedés. Írnék csúnyább szót is, csak akkor érzékenyebb lelkek számára megtörném ennek az írásnak a komolyságát, más lehetséges következményekről nem is beszélve, ezért nem írok. Nem szimbolika, akkor sem, ha utalok benne szimbolikára. Amikor felébredésről beszélünk, léten túli állapotról, ami már nem is állapot, hatalomról, mindent tudásról, akkor valóban felébredésről, léten túli állapot-nem-állapotról, hatalomról, mindent tudásról van szó. Nem “approximative”, hanem in concreto.

Képzeljenek el egy hatalmat, amely az első mondatban szereplő mind a négy tulajdonsággal rendelkezik. E hatalom – értelemszerűen – azt is meg tudja tenni, hogy önmagát önmagától elválassza (sőt, szembe fordítsa), és a perifériára száműzze. Önmaga, mint centrum és önmaga, mint periféria között a kapcsolatot fenn tudja tartani, de meg is tudja szakítani. Mindezeket nem csak képes megcselekedni (omnipotentia), de meg is cselekszi (omniagentia). Ez a a centrum felől nézve szabad tett, a periféria felől nézve bukás.

Hogy jobban értsék: képzeljék el Mátyás királyt, aki koldusgúnyába öltözik, és megparancsolja mindenkinek, hogy őt ezentúl koldusként kell kezelni. Majd gondolkodjanak el ennek a parancsnak – amennyiben konzekvensen végrehajtják – az összes következményén.

Ami a király nézőpontjából játék, a királyból lett koldus szempontjából keserves küzdelem. A “májá” szanszkrit szó varázslatot, illúziót jelent. A varázslat egyben játék (líla), aki játssza: a Játékos (Lílávi) vagy a Játék Ura (Lílésvara), vagyis a Varázsló (Májávi), a Varázslat Ura (Méjésvara), ez pedig végső mivoltában… az Átman, az alanyi én. Végső mivoltában, nem győzöm hangsúlyozni.

Addig viszont rögös és nehéz út vezet, hogy ne mondjam, szinte reménytelenül nehéz, amin mindaddig, ameddig az ennek való alávetettséget – szintén kegyelemből, és egyedül kegyelemből – a törekvő meg nem haladja, csak a kegyelem segíthet továbbmenni. Semmi más. “Akaratod ellenére születtél, akaratod ellenére élsz, akaratod ellenére fogsz meghalni, és számot adni a Legszentebb előtt, dicsértessék Ő”, mondja a (zsidó) Atyák Könyve.

De még abban a reménytelenség határát súroló kegyelmi állapotban, ha a megvalósítást igyekvő eljut is a felébredés-megvilágosodás küszöbére, se megy azonnal a dolog. A buddhizmus szerint még a megvilágosodásnak-felébredésnek is vannak fokozatai. Az előző centrum-példából kiindulva ezek:

1. Szávaka-bódhi, aki megvalósítja: Arhat vagy Szávaka. Egyetlen “sugárként” vezeti vissza magát a centrumba, és úgy éri el a megvilágosodást.

2. Pratjeka-bódhi, aki megvalósítja: Pratjeka-Buddha. Az összes (végtelen számú) sugár visszatér a centrumba.

3. Szamjak-szam-bódhi (teljesen teljes felébredés, latinul absolutio absolutionis), aki megvalósítja: Szamjak-Szam-Buddha, Teljesen Teljes Felébredett. A centrum minden ponton jelen van, és minden pont a centrumban jelen van.




(Az első és második, valamint a második és harmadik fokozat között működik a bódhiszattva – felébredés-lényegiség -, mint transzmutáló erő. A bódhiszattva mindenekelőtt ezt jelenti, csak utána azt, aki ennek reprezentánsa. A felébredés-lényegiség, mint állapot mindennel mindenféle értelemben azonos.)

Tudományos érdeklődésűeknek ajánlom figyelmükbe a kvantumfizikát, különös tekintettel azt elektronokra. A fizikai világ a metafizikai világ jelképe, minden egyes porcikájában. Vagy analógja, ha ezt a szót jobban szeretik. Nem zavarom össze a fejüket pluszban a római vallással, de azért vethetnek egy pillantást Janus (Ianus) istenre, és az ő templomára.

A Teremtő számára a mindent tudás nem mindennek a tudása. Ha az volna, nem volna teremtő. Akkor volna valami rajta kívül, ami tudása tárgya. Gondoljanak vissza arra, amiről a harmadik bekezdésben beszélgettünk. A Korán 74,11 arabul így hangzik: “dar-ni wa-man halaqtu wahidan”. Úgy is fordítható, hogy “hagyj engem egyedül azzal, akit teremtettem”, és úgy is, hogy “hagyj engem azzal, akit egyedülinek teremtettem”. Ha e kettőt összevonjuk: hagyj engem egyedül azzal, akit egyedülinek teremtettem.

És ismét gondoljanak vissza a harmadik bekezdésben leírtakra.
(Az autoindentitás zavara még az autoidentitás törvényében – a legerősebb logikai törvényben – is visszaköszön. A = A. Nem egyenlő “B”-vel, “C”-vel, “D”-vel. De “A” nem lehet egyenlő “A”-val, mert ő maga “A”. A formális logikában ez azt jelenti, hogy nem lehetne kétszer leírni.)

Ha Önök kitalálnak egy történetet, a kitalálás pillanatában nincs mit ismerniük rajta. Önök hozzák létre. A Teremtő számára a tudás is teremtmény. Saját teremtménye. Nincs mit ismernie rajta. Számára nincs “rajta” sem. A mindent tudás csak a teremtmények szemében mindent tudás. Mindig figyeljenek a nézőpontok különbségére. Mindjárt jobban megértik a világot és embertársaikat is.

A Teremtő pedig… mindenütt ott van, és nincs sehol. Mindent tud és semmit. De persze ez a Teremtőre vonatkozik. Nekünk még szükségünk van a mindenhatóságára, jelenlétére, tudására, és arra, hogy részeltessen minket önmagából. Minek, kérdezné egy barátom. Van, aki erre azt válaszolná, hogy aki ilyet kérdez, nem érti, miről van szó. Most én nem leszek durva. Csak. A “kell” a “ha” függvénye.

Ü dóga, mondaná Matula bácsi.