Gaál Péter: Néhány gondolat a Sátánról, bűnről, halálról

A Sátánnak (hívják Lucifernek, Sajtánnak, Mefisztónak, Pokolbéli Gyurkának vagy bármi másnak) ezerféle, és még annál is többféle története van.





(Nem a mai korra gondolok – ha ilyenekről beszélünk, a mai kor, különösen a közgondolkodás, tökéletesen figyelmen kívül hagyandó.) És ahány történet, annyi megvilágítás. Szorosan- kevésbé szorosan összekapcsolódva a “bűn” fogalmával/értelmezésével, a halállal és annak értelmezésével. Voltaképpen mindennel, ami az emberi egzisztálással összefügg.

A “vallással”, amely vallás – ezt még okos emberektől is hallom néha, legutóbb egy barátomtól szokásos szerdai összejövetelünkön, egy könyvet idézve – eredendően természetesen nem vallás – megvallás -, és a legkevésbé sem zagyválható össze semmiféle materiálisan értelmezett praktikummal. “A” praktikummal annál inkább, mert a valóságos praktikumnak annyi köze van a materializmushoz, mint gazdagságnak az anyagi javak bőségéhez. Nem ezért vagy azért “jött létre”, “csinálták”, mert mindig is volt, és nem csinálta senki. Semmi köze semmiféle magyarázathoz, ha az “ősember” – pont az, akit a naiv tizenkilencedik században ragadt vulgármaterialista elképzel -, tehát ha az ősember két dolgot meg tudott magyarázni a környezetéből, már örömében a földhöz verdeshette a fenekét, s ugyanez érvényes a ma élő primitív népekre (törzsekre, csoportokra) is. De hiszen mindent végső soron valamiféle istennel hoznak össze, még a civilizált keresztények is! És? Az “összehozás”, sőt, még az eredeztetés is, önmagában mindössze egy megállapítás. A magyarázat igényfüggő. Ha nincs ilyen igény, akkor csak konstatálásról beszélünk. Magyarázatok egyébként nincsenek, csak egy bizonyos pontig. Ha szerencsénk van, egy axiómáig. Onnantól marad a “csak”. Occam borotvája után is borostásak leszünk. A babapopsi konszenzus, nem lehetőség kérdése.

A Sátánnal (is) bajban voltam. Mondhatnám, hogy eddig, de ez most egy sebtében iderakott gondolatsor, éjjel kettőtől, még magamnak se szentencia, pláne másnak. Hátha kisül belőle valami. Illetve már kisült, mert különben nem írnám le, de hátha lesz még valami haszna is. Gyakorlati haszna, abban az értelemben, mely értelemben ilyenről egyáltalán beszélni lehet: a saját életünkben. Gyakorlati haszon minden olyan felismerés, amely felhasználható, hogy megszabaduljunk attól, amitől az ember, amióta tudatra ébredt, meg szeretne szabadulni: a meghatározottság és feltételeknek alávetettség kettős kötelékéből, másképpen önnön kiszolgáltatottságától.



Bevallom Önöknek, eddig nem sokat foglalkoztam a Sátánnal. A bűnnel se sokat foglalkoztam. A bűnnek is van mélyebb és van felszínesebb olvasata. Közönségesen bűn az, amit a törvény bűnként határoz meg. Ebben a jog és Pál apostol (“a bűn ismerete a törvény által vagyon” – Károli) is egyformán gondolkodik és fogalmaz. Bonyolítja a dolgot az erkölcs, de erről egyrészt már írtam, másrészt ennek is van felületes és mélyebb rétege, nem szeretnék belemenni. Lehet úgy is felfogni, hogy az erkölcs a társadalmi normák (nem a társadalmi elvárások! azok kor-hely-felfogásfüggők) emocionális megtámogatása, lehet úgy is, hogy – ez a szebb és költőibb – az örök ideák tükörképe az emberi lélekben, lehet filozofikusabban, lehet kevésbé filozofikusan, sokféleképpen. A krisztusi értelmezés maximum fokozatbeli különbséget tesz, miközben a lényeg – és a következmény – nem változik. Ha valaki csak gondolatban vétkezik, mondta Jézus, az annyi, mintha cselekedeteiben is vétkezett volna. És itt van a kutya elásva: tudniillik valóban annyi. Különbséget csak a jog tesz. Tudják, mit? Még ennél is tovább lehet menni. Sőt, tovább kell menni. A “bűnhöz” még csak vétkezni se kell, se gondolatban, se gyakorlatban. Elég vágyakozni. Itt kezdődik. Itt kezdődik a “bűn” megértése. Nekünk most nem a megfelelő szó, ezért tettem idézőjelbe. Azért nem megfelelő, mert a fentebb vázoltak kapcsolódnak hozzá. A valóságban semmi pejoratív tartalma nincs. Mindennek csak a megfelelő koordinátarendszerben van pejoratív tartalma. Nekünk elég az abszolút érték is.

Hopp! kiált fel az Olvasó. A bűnre való vágyakozás… Nem. Nem a bűnre való vágyakozás. A bármire való vágyakozás. És már Buddhánál is vagyunk. Nem voltak azok a régi mesterek annyira messze egymástól. Miért is lettek volna? Hiszen ugyanarról kellett (kellett) beszélniük. A maguk nyelvén… ó, drága Olvasó. Ugyanabban a műfajban ugyanaz a nyelv. Legfeljebb a megértés foka más, de mi mesterekről beszéltünk, nem asszisztensekről.




Na akkor, hogy is néz ki ez az egész, hogy az olvasók zöme előtt is világos legyen? Az elején van a vágyakozás. A vágynak per definitionem mindig van valamiféle tárgya. A (nyelvtani értelemben) tárgy utáni vágyakozás erőssége generálja az érte tett lépések erősségét. Ezeknek a lépéseknek van egy “emberileg” (erkölcsileg) tolerált mértéke, van egy erkölcsileg már nem, de jogilag (társadalmilag) még tolerált mértéke, és van egy már jogilag sem tolerált mértéke. E határok átlépését pedig a vágyakozás és a vágyakozás már említett erőssége szabályozza. És a gátlások? kérdi az okvetetlenkedni szerető Olvasó. Van annyi pénz, amennyiért még Prokopp Dóra haja is korpásodik, ha még emlékeznek a régi reklámra. Van olyan erős vágy.

No és a szerelem? kérdezhetik hölgy- és romantikus férfiolvasóim. No és a szerelem? A szerelmi vágyakozás? Az is ide sorolandó? Hát, sajnos… ide. Akkor ide, ha a szerelmi vágyakozás birtoklásra irányul. Ha nem valamiféle egyesülés, hanem birtoklás felé mutat. Itt kezdődnek a fokozatok, amelyek a Jó estét nyár, jó estét, szerelemmel végződnek. A törvény szerint elkövethető legsúlyosabb bűnnel.

És ezzel már tényleg mintha beljebb lennénk, de még ez sem a vége. Eljutottunk a vágyig, aztán a birtoklásig, majd a birtoklási vágyig, miközben mintha eltávolodtunk volna Jézustól is, Buddhától is. Pedig nem. Ugyanis eljutottunk az egyesülésig is, kontra… nos, kontra mi? Az Auton (Önmagam) kontra Heteron (Más), ahogy László András mondaná. Idáig. A Másra való vágyakozásig. Bármi másra, hogy egyértelmű legyen. Pénzre, paripára, fegyverre, nőre, férfira. Bármi olyasmire, amit idegen tőlünk. Ebbe a körbe pedig minden beletartozik, amit mint tőlünk függetlent tételezünk. Még az isten is, ha tőlünk függetlenként tételezzük. A tőlünk teljesen független Isten, – szintén per definitionem abszolút voltában pedig… ne én mondjam ki. Bár én is kimondhatom: az a Sátán. A Sátán a tőlünk abszolút függetlennek hitt abszolútum. Minden, aminek az eredménye az a tökéletes kiszolgáltatottság és alávetettség, amitől az ember, amióta embernek számít, valamiképpen szabadulni igyekszik. A “bűnös” is, aki abban a tévedésben van, hogy annyi pénzt lophat össze, amennyitől kevésbé lesz kiszolgáltatva a szó szerinti véletlennek (a nem vélt történéseknek), mint szegényebb embertársai (nem találom – mondta a fáma szerint az egy kupac csont között turkáló Diogenész Nagy Sándornak arra a kérdésére, hogy mit csinál – apád csontjait, mert nem tudom a szolgái csontjaitól megkülönböztetni őket), és a “vallásos” is, aki azt hiszi, hogy azzal, ha betartja vallása előírásait, üdvözülhet, azaz azzal valamiképp befolyásolhatja istenét. Mert végül is erről van szó. Ezért követik a regulát, ezért mennek el misére, ezért igyekeznek Isten kedvében járni. Ez a túlnyomó többség.

És a tapasztalat? A tapasztalatról már írtam az Őrölj malom-ban. A tapasztalat (is) vélekedésfüggő. Másképpen hitfüggő. Erről van szó a szent iratokban, még a relatíve újakban is, például az Újszövetségben. A hit teremtő erejéről. A hit (nem az elhívéssé devalválódott hit, bár bizonyos mértékig még az is – “és hitt Ábrahám az Istennek, és ez találtatott néki igazságul” – Károli, fejből) Teremtő aktus. De – ma hajnali paradoxon – ha egy részecskefizikusnak jobban hisznek, nézzenek kicsit utána a kvantum-szuperpozícióknak.




Történjen minél később, de ha majd közel lesznek – tapasztalatilag közel lesznek – a halálhoz, azt fogják érezni, hogy az egész nem jóindulatú. Az egész Önökön kívüli, minden kezd egyre nehezebbé válni, a testük kezd egyre idegenebbé, és nem jóindulatú. Akinek volt már kvázi halálos betegsége – nekem az is volt, csak nem beszélek róla -, talán megérti. Szegény Esterházy Péter is megszemélyesítette a hasnyálmirigyrákját (Hasmika, Hasnyálka, kisasszony, muci – itt van a könyv mellettem a polcon, nem jó olvasmány, kivéve, ha az ember aggódik valamiért, akkor belelapoz, és eltörpül), és nem találta barátinak. Ez persze hosszabb történet, hasztalan kiírási kísérlet, egy egész haldoklásé, az idő valahogy eltöltéséé, mígnem aztán rájövünk, hogy az egész élet lehet ilyen, kompenzálások egymás utánja, végén a biztos véggel. Nem kell nekem bele se lapoznom, mert átveszem, mint most, még a stílust is, akarom mondani stílt, na látják.

Rossz helyen kerestem a Sátánt, drága Olvasó. Ez történt. Mindig, amikor valami olyan ért, amit nem tudtam befolyásolni, és hát a rosszra vagyunk kihegyezve, tehát, amikor valami olyasmi ért (ó, a fene vigye el Esterházyt), Istent kezdtem benne keresni, pedig nem őt kellett volna. Egyszerűen rossz fele indultam. Pedig meg is szokhattam volna, tájékozódóképességem egy viccbéli szőke nőé, ha idegenben oda akarok valahova találni, akkor biztos tipp, ha az ellenkező irányba indulok, mint amerre magamtól indulnék.

Na jó, hajnali három, a megszokott hajnali három, még ha mostanában kezdtem korábbi időpontokra is átszokni.

Aztán most nem ment. Viszont cserébe megoldani véltem egy rejtélyt. Ettől még nem lesz könnyebb halála senkinek, meg se ússza, de… rá fogunk jönni, kedves Olvasók, ha addig élünk is.

A fene ezeket a paradoxonokat, ugye?